38. fejezet

Sziasztok!
Újabb csütörtök, újabb fejezet... :) Ne feledjétek, már csak 7 van hátra. Ez nem éppen úgy sikerült, ahogy akartam, mivel már megint teljesen zombi voltam, de azért örülnék a véleményeknek, és köszönöm azoknak, akik a múlt héten írtak.
Abellana

(Rob)

Alig mertem elhinni, ahogy megéreztem, hogy megmozdul a keze az enyémben. Tekintetem az arcára emeltem, pont abban a pillanatban, mikor kinyitotta a szemeit. Körülpislogott a szobában, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor megpillantott engem.

- Rob… - suttogta, én pedig rögtön közelebb húzódtam hozzá és megsimogattam az arcát.

- Kris – leheltem a boldogságtól elfúlva, mire ő megérintette az arcán lévő kezemet. – Emlékszel rá, hogy mi történt?

- Valaki… valaki oldalról belém ütközött – mondta kiszáradt szájjal. Rögtön felé nyújtottam az ágya mellett lévő vizet. – Köszönöm – mosolygott rám hálásan.

Ahogy megláttam rajta azt a halvány mosolyt és ahogy életre kelt az arca… leírhatatlanul boldog lettem, és hatalmas szikla zuhant le a mellkasomról. Újra egészségesen látni őt… ez mindent megért számomra. Kristen viszont döbbenten kapta rám a tekintetét. Én is meglepődtem, mikor egyik ujja eltűntetett valami nedveset a szemem alól.

- Szörnyen aggódtam érted – magyaráztam félszegen mosolyogva.

- Úgy sajnálom – felelte halkan. Naná, ilyenért is csak ő tud bocsánatot kérni. Azonban nem tudtam válaszolni neki, ugyanis belépett Ashley és Cameron a legújabb adag kávéjukkal. Ash lába földbe gyökerezett, szemei szabályosan kikerekedtek, Cam viszont nem számított arra, hogy megáll, ezért szépen beleütközött a hátába…

- Ash, mi a… - kezdett volna méltatlankodni, de megpillantotta az éppen lezajlott jeleneten mosolygó, nagyon is éber húgát. – Jesszusom, Kris, felébredtél! – kiáltott fel boldogan, majd óvatosan próbálta megölelgetni őt. Ezután rögtön telefonálásba kezdett, Ashley pedig szólt egy nővérnek, hogy Kristen felébredt. Szinte rögtön meg is jelent az orvos, aki tegnap is bent volt Krisnél. Kiküldött minket a váróba, mi pedig izgatottan vártuk, hogy mit fog mondani. Közben Cam szólt, hogy Jules már úton van, Ash pedig felhívta Lizzyéket.

Rögtön felkaptuk a fejünket, mikor kilépett az orvos. – Doktor úr, hogy van a húgom? – pattant fel Cameron rögtön.

- Csodával határos módon úgy tűnik, hogy teljesen fel fog épülni. Viszont elvégzünk még néhány vizsgálatot, hogy biztosak legyünk benne. És most mindenképpen sokat kell pihennie.

- Hát persze – legyintett Cameron, aki azután, hogy „fel fog épülni” már nem hallott semmit. – Ugye újra bemehetünk hozzá?

- Természetesen – mosolygott elnézően a doktor. Mikor Kristen meglátott minket újra belépni,  egy boldog mosoly kíséretében felderült az arca.

- Jaj, Kris! – kiáltott fel Cam és rögtön a húga nyakába vetette magát, persze csak óvatosan. Kristen nevetve veregette meg a hátát.

- Még a végén kiderül, hogy bírsz engem – mondta mosolyogva, mire a bátyja boldogan felnevetett. A következő pillanatban pedig berobbant az ajtón Jules is. Elkezdtek potyogni a könnyei, mikor meglátta Kristent épen és egészségesen. Azonnal odament hozzá és vigyázva megölelgette, miközben még mindig sírt. – Anyu, nyugodj meg. Minden rendben van – nézett rá biztatóan Kris.

- Úgy aggódtam érted – zokogta Jules. – Mindannyian aggódtunk! A bátyád és Ashley itt vannak a kórházban, amióta csak behoztak téged. Robert pedig el sem mozdult az ágyad mellől egész éjszaka!

Kristen ekkor rám kapta a tekintetét, majd felém nyújtotta a kezét. Elmosolyodva fogtam két kezem közé az övét. A pillantása tele volt szeretettel, sugárzott belőle valami olyan, ami egyszerűen olvadásra késztette a szívemet. Lehetetlenül odavoltam érte. Még vagy fél óráig ültünk így, boldogan csevegve mindenféléről. Aztán megérkezett Lizzy és Tom is…

Lizzy nagy megkönnyebüléssel köszöntötte Kristent, aztán nem kis meglepetésemre Tom is a nyakába csimpaszkodott. – Jaj, Kris! Olyan szép a hajad! Ezt még sosem volt alkalmam elmondani, pedig nem mehetsz el anélkül, hogy tudnád!

- Öhh… kösz, Tom – nézett rá Kris úgy, mint egy idiótára. Meg is tudtam érteni. – A te hajad is… nagyon csinos.

- Hát persze, hogy az – helyeselt Tom, majd újra megölelte Kristent.

- Na, elég lesz már. Inkább a saját barátnőddel foglalkozz, ne az enyémmel – mondtam grimaszolva. Tom erre elvigyorodott. Nem beszéltünk róla, de ahogy láttam, hogy milyen Lizzyvel… hát, már nem haragudtam rá. A húgom boldognak tűnt vele.

A nap folyamán Kristen telefonon beszélt Amandával is és megnyugtatta, hogy már minden rendben. Délután az orvosok elvégeztek még néhány vizsgálatot, és minden jel arra utalt, hogy tényleg rendbe fog jönni. Nem sokkal ezután Kris meggyőzte Ashleyéket, hogy menjenek csak vissza az egyetemre, nem kell mellé még több őr.

- Anya, pihenned kéne – javasolta Kristen késő délután. – Gondolom nem is aludtál az éjszaka.

- Igaza van – csatlakozott Cameron. – Hazaviszlek, aztán később visszajövök. Majd mi vigyázunk Krisre.

- Hát… rendben van – egyezett bele apró habozás után Jules. Elköszönt a lányától, aztán ő és Cam elmentek.

- Még nem is tudtunk kettesben maradni ma. Egy aprócska csókot sem kaphattam tőled – mosolygott rám Kristen. Akaratlanul is boldog mosoly kúszott az én arcomra is, majd közelebb hajoltam hozzá. Egy óvatos, gyengéd csókot nyomtam ajkaira, azonban ő nem így gondolta. Nyelve bekúszott az ajkaim közé, mire én kis híján belenyögtem a csókba. Édes íze kábítószerként hatott rám.

- Azt hiszem máris túl sokat engedtünk meg magunknak – mosolyogtam rá elnézően, miközben kicsit elhúzódtam.

- Ahogy gondolod – játszotta meg a sértődöttet, mire én nevetve nyomtam egy csókot a homlokára.

- Most sokat kell pihenned – feleltem. – Ne kísértsd az önuralmam.

- Hát jó – sóhajtotta durcásan. Nagyon édes volt a makacssága. Egyik kezével az arcomhoz nyúlt és végigsimított borostás államon. – Mindjárt ülve alszol el – kuncogott.

- Nem érdekel – mondtam. – Most ébredtél fel, veled maradok.

Kristen tekintete ellágyult. – Imádlak amiért ezt mondod, komolyan. És én sem akarom, hogy elmenj. De itt voltál velem egész éjszaka, pihenned kell egy kicsit. Nyugodtan menj haza éjszakára és aludd ki magad. Cameron vigyázni fog rám.

- Akkor lennék a legnyugodtabb, ha én vigyázhatnék rád – sóhajtottam fel. – Szeretlek, Kristen. Ez volt életem legszörnyűbb éjszakája, semmi kedvem elhagyni téged.

Kris szipogott egyet, talán a könnyeit próbálta visszafojtani. Magához húzott egy lágy csókra, majd homlokát az enyémnek döntötte. – És ha én megint teljesen rendben leszek, mégis mit fogok kezdeni egy ilyen zombival, mint te? – kérdezte mosolyogva.

- Van benne valami – motyogtam, Kristen pedig halkan felnevetett.

- Na látod – mondta. – Holnap amint felébredsz, megígérem, hogy azonnal rohanhatsz ide.

- Rendben van – egyeztem bele nehézkesen. Az biztos, hogy holnap tényleg az első dolgom lesz visszajönni. Estig még Krisszel maradtam, aztán megérkezett Cameron. A hosszas búcsúzkodás után vettem egy kávét, hogy út közben ne aludjak el, aztán elindultam haza. Azzal a megnyugtató gondolattal zuhantam rögtön álomba, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk…

Úgy aludtam, mint akit fejbevertek, a reggel első fényeivel mégis azonnal kipattantam az ágyból. Villámgyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem, majd máris rohantam lefelé a lépcsőn. Kocsiba vágódtam és nem is olyan sokára már a kórháznál voltam. Meglepődve vettem észre, hogy Kristen már nem fekszik az ágyban. Sőt, már teljesen fel volt öltözve és Cameronnal beszélgetett. Elmosolyodott amikor meglátott.

- Hát ez meg…? – próbáltam megfogalmazni egy értelmes mondatot, de nem jött össze.

- Elvégezték az összes vizsgálatot – vigyorodott el szélesen Kris. – És mivel csodás módon nem lett nagyon komoly bajom, hazaengednek. Csakis téged vártalak.

- Én már nem is vagyok jó neki – forgatta a szemeit Cameron. Boldogan felnevettem a jó hír hallattán és máris átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy egy apró csókkal köszöntsem végre normálisan Krist. – Úgy tűnik tényleg nincs rám szükség – mosolyodott el Cam a kettőnk láttán.

- Köszönök mindent – hálálkodott a bátyjának Kristen, majd – még mindig vigyázva – megölelgették egymást. Elköszönt mindkettőnktől, majd Kris felém fordult.

- Na tessék, a nyakadba szakadtam – mondta. De persze tudtam, hogy csak viccel.

- Ne legyél hülye – grimaszoltam. – Amúgy hogy került ide a cuccod? – kérdeztem a táskájára mutatva.

- Anyu hozta be reggel, aztán el kellett mennie dolgozni. A régieket szétvágták – vont vállat. Erre kérdőn felkaptam a tekintetem. – Hát… én nyilván nem emlékszem, de Cam azt mondta, elég durva volt amikor behoztak. Biztosra vették, hogy  belső vérzésem van meg minden.

A következő pillanatban szorosan a karjaimba zártam Krist, századszor is megnyugtatva magam, hogy most itt van velem egészségesen. Soha többet nem is akartam elengedni őt.

- Rob, teljesen jól vagyok – nevetett fel Kristen, majd egy csókot nyomott az ajkaimra. Azonban a szavai számomra teljesen értelmüket vesztették, mikor hirtelen felszisszenve az oldalához kapott.

- Mi a baj? – pánikoltam be rögtön.

- Semmi… - próbált meg mosolyogni, mire szúrósan ránéztem. – Csak néha megfájdul egy-egy pillanatra, de semmi bajom. Az orvos is ezt mondta. Csak felírt valami gyógyszert, amit szednem kell.

Egy ideig farkasszemet néztünk, de aztán megadóan felsóhajtottam. Úgy sem tehetek semmit, ha egyszer tényleg azt mondják, hogy jól van. Hazavittem Krist, aztán együtt töltöttük a napot. Ő persze végig szabadkozott, hogy nem kell mellé bébicsősz, meg nyugodtan menjek vissza az egyetemre, de én mindig leállítottam. Vele akartam lenni.

Este rendeltünk valami kaját, és mikor leültünk a konyhában, Kristen megszólalt: - Sajnálom, hogy így bekavartam…

- Ne mondd ezt! Egyáltalán nem kavartál be. Különben sem a te hibádból történt a dolog. Csak az számít, hogy rendben vagy.

Ő nem felelt, ahogy ismertem, valószínűleg nem értett egyet velem és magát hibáztatta. De mielőtt folytathattam volna a monológomat, felnyögött. – Áucs – mondta panaszosan.

- Mi az? – ijedtem meg rögtön. Kristen a szemeit forgatta.

- Nyugi, nem fogok rohamot kapni vagy ilyesmi – füstölgött. – Csak megégettem a számat.

Elmosolyodtam, és a tarkójához nyúltam, hogy magamhoz húzzam egy szédítő csókra. Lágyan szívogattam kívánatos ajkait, mire ujjai a hajamba kúsztak és átült az ölembe, hogy még közelebb legyen hozzám.

- Meg kell értened, hogy aggódom érted – súgtam a fülébe, miután elváltunk. – Még ha néha idegesítő is. De nem tehetek róla. Szeretlek.

- Tudom – sóhajtotta. – Én meg sajnálom, hogy morcos vagyok. De azért velem alszol, ugye?

- Hát persze, ki nem hagynám – mosolyogtam. Mikor végeztünk, felmentünk az emeletre és ágyba bújtunk. Finom csókok közepette merültünk álomba, végre újra együtt.