BÚÉK :)

Minden olvasónak nagyon boldog új évet! :) Remélem visszatértek hozzám az év első csütörtökén, addig is mindenkinek jó bulizást meg hasonlókat :D
Abellana

28. fejezet

Íme az utolsó 2011-es fejezet! :D Az előző két rész megírása után kicsit kiégtem, úgyhogy ne számítsatok semmi extrára. Köszönöm a kommenteket a legutóbbi fejezethez, jó olvasni őket :)
Abellana

(Kristen)

- Olyanok vagytok mint egy szappanopera – forgatta a szemeit Ashley, mikor másnap délután elmeséltem neki a történteket az ebédlőben. Szúrós pillantást kapott tőlem.

- Egy kis támogatást reméltem tőled – mondtam. Ash válaszra nyitotta volna a száját, de a következő pillanatban Nikki csatlakozott hozzánk.

- Sziasztok – mosolygott ránk vidáman. – Miről megy a tanácskozás?

- Arról, hogy Kristen lefeküdt Robbal – felelte rögtön Ashley, mire gyilkos pillantást vetettem rá.

- Nem akarod esetleg szétkürtölni mindenkinek? – kérdeztem szarkasztikusan. Nikki értetlen pillantása végig köztünk ugrált. Magyarázatra várt. Felsóhajtottam. – Tegnap éjjel kicsit berúgtam, kiborultam, ő elkezdett vigasztalni és aztán… megtörtént. Ennyi.

- Akkor most újra együtt vagytok? – érdeklődött szinte reménykedve.

- Nem – vontam vállat. – Elég világosan kifejtette, hogy nem akar velem lenni, tegnap meg gondolom rájött a kangörcs. Hülye voltam és hagytam, hogy kihasználjon.

Próbáltam közömbösen kimondani ezeket a szavakat, mintha nem bántana, de legbelül a szívem soha nem tapasztalt fájdalmakkal próbált megbírkózni. – Én ezt nem hiszem, Kris – ellenkezett Ashley. – Ő egyszerűen imád téged!

- Tudjátok mit? Ha annyira szeretne, akkor még mindig velem lenne! Többet nem akarok Robról beszélni, úgyhogy ne is hozzátok szóba! – Barátnőim meghökkentek a „kirohanásom” láttán, de nem tiltakoztak. Fél óra múlva már a következő órámra igyekeztem. Mielőtt odaérhettem volna, belefutottam valakibe.

- Azt hittem már nem élted túl az első éjszaka próbáit – vigyorgott rám Tyler. Hát még ha tudná, hogyan telt számomra az első éjjel.

- Nincs szerencséd, még mindig itt vagyok – mosolyogtam rá pimaszul, mire ő egyik karját könnyedén a vállamra lendítette és így sétáltunk be a hatalmas terembe.

- Éppen ellenkezőleg – felelte. – Hova lennék én nélküled.

Felnevettem a szavain. Mostanában Tyler volt az egyetlen ember, aki fel tudott vidítani. Éppenséggel kezdett nagyon jó barátommá válni. Mikor kiszúrtunk két helyet, arra vettük az irányt, és Tyler csak akkor vette le rólam a karját, mikor leültünk. Mikor a terem másik oldalára tévedt a pillantásom, észrevettem, hogy valaki figyelte a belépőnket. Rob gyilkos tekintettel méregette Tylert. Mikor a szemembe nézett, gyorsan elkaptam a fejem.

Egész órán csakis Ő járt a fejemben. Zavart a gyengeségem, mikor a múlt éjszaka képei felvillantak előttem. Arra vágytam, hogy minden a régi legyen köztünk, de ezt már nem akarhattam. Tyler nem szólt hozzám, mert látta, hogy valami nagyon aggaszt. Akkor sem kérdezett rá konkrétan, mikor később egymás mellett kisétáltunk a teremből.

- Kristen, beszélhetnénk? – ért minket utol Rob, majd szinte fenyegetően végignézett Tyleren. – Négyszemközt.

Tylerre pillantottam, aki gyengéden rám mosolygott. – Majd később találkozunk – simogatta meg a karom, mire Rob keze ökölbe szorult. Tyler eltűnt, mi pedig lassan kifelé sétáltunk.

- Látom nagyon jól elvagytok – morogta Rob. Felsóhajtottam.

- Erről akartál beszélni? – kérdeztem idegesen, jelezve, hogy térjen a tárgyra. Attól tartok ha még sokáig kell a közelében lennem, könyörögni kezdek, hogy fogadjon vissza.

- Nem. Igazából arról, ami… tegnap éjszaka történt.

- Ne is folytasd. Közölni akarod, hogy nem jelentett semmit, csak egy botlás volt és semmi több. Ne aggódj, én is így gondolom – vetettem oda közönyösen. Legbelül viszont tomboltam.

- Hát én nem gondolom így – mondta szomorúan. – Nekem igenis sokat jelentett! És hülye voltam, hogy szünetet kértem tőled, újra veled akarok lenni, Kristen!

Ettől megtorpantam. – Te… te komolyan azt hiszed, hogy csak így játszadozhatsz velem? – kiabáltam rá. Néhányan körülöttünk felkapták a pillantásukat. – Kijelented, hogy vége az egésznek, aztán mikor úgy tartja kedved, megint használatba veszel?

- Ez egyáltalán nem így van – tiltakozott Rob. – Tényleg úgy gondolod, hogy ennyire nem számítasz nekem? Mindennél jobban szeretlek, te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy milyen vagyok igazából.

- Akkor mégis miért? Mi értelme volt a szakításnak? – kérdeztem szinte kétségbeesetten.

- Mert én nem vagyok benne biztos, hogy te is azt akarod amit én! – Ledöbbentem. Mégis hogyan hiheti Rob, hogy én nem akarok vele lenni vagy azt, hogy én nem szeretem őt úgy, mint ő engem.

- Miért… gondoltad ezt? – nyögtem ki döbbenten.

- Gondolj csak bele! Mi van, ha hetek vagy hónapok múlva rájössz, hogy mondjuk Tyler jobban érdekel. Vagy találkozol valaki mással. Én sok lánnyal találkoztam már, és ezért… mikor megláttalak, tudtam! Tudtam, hogy elértem a végcélom, megtaláltam azt, akit kerestem.

- Azt hiszed én nem vagyok ugyanilyen biztos benne?

- Én… nem tudom. Hiszen, most is… te és Tyler nagyon jól megértitek egymást – mondta, a szemeiben pedig megint felfedeztem az elkeseredettséget.

- Ő csak a barátom – vágtam rá rögtön. – És semmi olyat nem érzek a közelében, mint a tiédben.

Rob arca mintha felderült volna. Várakozóan nézett rám. – Akkor… mit mondasz? Elfelejted a hülyeségem, és kitöröljük ezt a borzasztó hetet az életünkből? – Hát itt van. Ez az amire vártam, az esély, hogy újra vele legyek. Akkor mégis miért nem érzem magam felhőtlenül boldognak, miért nem érzem, hogy újra helyreállt a világ?

- Szeretnék egy kicsit gondolkodni ezen – válaszoltam félénken, majd felpillantottam Robra. A gyönyörű szürkéskék szemek fájdalmasan áthatóan fúródtak belém.

- Rendben van – mondta halkan.

- Később beszélünk – szóltam búcsúzóul, majd a szobám felé vettem az irányt, mielőtt nyilvánosan törne ki belőlem a bőgés.

(Rob)

Egész nap észre se vettem semmit a körülöttem zajló dolgokból. Csakis Kristenre tudtam gondolni, és a csodálatos éjszakára. Na meg arra, hogy milyen rossz volt egyedül ébredni. Egyszerűen nem bírtam tovább. Talán hibát követtem el, hiszen ő is ugyanúgy szenved mint én. És ha ez tényleg hiba, meg kell tennem mindent, hogy helyrehozzam.

Az viszont nem segített sokat, mikor Tylerrel láttam. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy amint lesz egy kis esélye bepróbálkozni Krisnél, akkor megteszi. Még az is lehet, hogy éppen én löktem a karjaiba. Ettől a gondolattól legszívesebben bevertem volna egyet magamnak. Meg Tylernek is.

Miután beszéltem Kristennel, már csak az a gondolat kergetett az őrületbe, hogy vajon hogyan fog dönteni. A hülyeségem ellenére is visszakaphatom őt, vagy végleg elszúrtam a dolgokat?

- Nézd a jó oldalát – javasolta Tom este, mikor már fent voltunk a szobában. Lizzy is átjött, mostanában ugyanis aggódott értem és valamilyen indokkal mindig rajtam tartotta a szemét.

- És mi lenne a jó oldala? – kérdeztem. Én bizony nem láttam.

- Hát, legalább felavattad az ágyad – vigyorgott.

- Hogy te mekkora marha vagy… - nevettem fel, mire Liz a szemét forgatta, majd felém fordult.

- Amúgy meg ne aggódj – mondta. – Kristen szeret téged, és ő is elég rossz állapotban van, biztosan megbocsát majd neked.

- Kezdem azt hinni, hogy ez nem is olyan biztos – sóhajtottam. Belefáradtam a mai napi önkínzásba, csak azt akartam, hogy holnap legyen. – Lefekszem, srácok.

Lizzy egy sajnálkozó pillantást küldött felém, mire kipréseltem magamból egy halvány mosolyt. Bementem a szobámba, hogy lefeküdjek. Még mielőtt elaludtam volna, az orromba kúszott az Ő illata.

Másnap az első órámról igyekeztem kifelé, mikor megpillantottam odakint Kristent. Éppen Lizzyvel beszélgetett. Mikor a húgom észrevett, Kris követte a tekintetét. Elbúcsúztak egymástól, majd elindult felém.

- Szia – köszönt egy mosollyal. Ettől az aprócska mosolytól remény gyúlt bennem. – Nincs kedved… sétálni egyet?

- De, persze – bólintottam. Egy ideig csendben lépkedtünk egymás mellett. Körülöttünk a táj azt jelezte, hogy vége a nyárnak, a levelek kezdtek megsárgulni. Gyönyörű volt, mégsem annyira, mint a mellettem sétáló lány.

- Szóval elgondolkodtam azokon a dolgokon amikről tegnap beszéltünk – kezdte. – És el kellett döntenem, hogy mit is akarok valójában.

- És mire jutottál? – kérdeztem. Kristen felsóhajtott.

- Rob, én szeretlek. El sem hinnéd mennyire, de… azt sem tudjuk, mit akar a másik. És mielőtt összejöttünk, azt mondtam, hogy valószínűleg nem fog sokáig tartani. Talán eleve nem is kellett volna belekezdenünk ebbe.

- Kristen… - kezdtem volna tiltakozni, de közbeszólt.

- Kérlek, hadd mondjam végig. Szóval ez járt a fejemben, mikor rájöttem, hogy nem bírnálak elveszíteni. Akármilyen hülyén is hangzik ez, csak azt kérem, hogy… próbáljunk meg barátok lenni.

- Barátok? Szerinted ezek után barátként tudnék rád tekinteni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Próbáld meg! – kérte. – Ahogyan én is.

- És mi van, ha nem fog menni? Mondjuk mindketten féltékenyek leszünk, vagy ilyesmi… akkor csak hagyjuk, hogy romba vesszen minden?

- Nem akarok egyelőre erre gondolni – felelte. – Rob, kérlek, szükségem van rád!

Egy pillanatra felmerült bennem, hogy azt mondom neki, ha tényleg szüksége van rám, akkor újra csakis az enyém legyen, vagy ne is legyünk együtt sehogy. De azt én sem bírnám ki, na meg egyszerűen nem tudtam így ártani Kristennek. Hiszen bármit megtennék érte.

- Barátok… - sóhajtottam fel. Nem tetszett ennek a szónak a csengése, na de mit tehettem volna? – Legyen.

Kristen elmosolyodott és megölelt. Jézus, hogy a fenébe legyek a barátja, ha így simul hozzám és ilyen őrjítő a közelsége… De egyelőre jó fiú leszek. Ha barát kell neki, hát a legjobb leszek. Mindent megteszek, hogy újra megszerezzem, és ha ez az út vezet ahhoz, hát legyen. Mosolyogva öleltem őt vissza, miközben a fejemben már egy terv körvonalazódott.

27. fejezet

Először is: nagyon boldog karácsonyt mindenkinek! :)
Ez lenne az én apró meglepetésem, hogy már ma megkapjátok az új fejezetet. Nem mondhatnám, hogy nagyon karácsonyi hangulatú, de azért remélem tetszeni fog :D Örülnék a véleményeteknek :)
Abellana


(Kristen)

Ashley-vel nagyon élveztük az egyetem első napját, azt leszámítva, hogy reggel összefutottam Robbal. De mivel rájöttem, hogy ez elkerülhetetlen, inkább belenyugodtam. Ash hozta a formáját, minden sráccal nekiállt flörtölni. – Hé, te nem a bátyámmal jársz? – kérdeztem összezavarodva. Már fogalmam sem volt, hogy mi történik velük.

- Ő akart nyitott kapcsolatot – vont vállat Ashley. Nem kételkedtem benne, hogy ma este beleveti magát a bulikba és a pasizásba. És ha nem féltem volna attól, hogy megint találkozni fogok Robbal, én is örültem volna a ma estének.

Késő délután, miután visszatértünk a szobánkba, épp végeztem a dolgaim elpakolgatásával, mikor Ashley beállított az egyik ruhájával. Egy hosszú ujjú, fekete ruha volt, csillámokkal borítva mindenütt. Ezen kívül annyira rövid volt, hogy ha ezt akarná felvenni ma este, alig takarná a combját. – Ebben jössz? – kérdeztem.

- Nem, Kris, ugyanis ebben te jössz – jelentette be fülig érő mosollyal.

- Jaj, Ashley – nyögtem fel. – Nagyon aranyos tőled, tényleg, de nem valami szórakozóhelyre megyünk vagy ilyesmi.

- Nem érdekel. Látnád, hogy a kis újgazdag ribancok hogy fognak kinézni… tőled viszont el fogják dobni az agyukat.

- Én nem akarok senkit se felszedni – tiltakoztam.

- Jaj, ne legyél már ennyire makacs – sóhajtott fel Ash. – Csak vedd fel ezt az átkozott ruhát és nem fogadok el nemleges választ!

Inkább nem vitatkoztam tovább, felvettem a ruhát egy szintén fekete harisnyával és magassarkúval, ahogy Ashley javasolta. Kicsit leesett az állam mikor tükörbe néztem. Oké, hogy nem a ruha teszi az embert, de basszus… életemben először tényleg úgy gondoltam, hogy most aztán ki is nézek valahogy. Sőt, nem is akárhogy. Ash laza csigákba sütötte a hajam, a sminket viszont már rám bízta. Nem sokkal később ő is elkészült, és magával húzott kifelé a szobából.

- Szóval hová is megyünk? – kíváncsiskodtam, miközben arra koncentráltam, hogy el ne hasaljak a cipőmben.

- Öhh… oké, ne borulj ki. Ezt a partit Tom szervezi. Tuti, hogy ez lesz a legnagyobb.

- Miért borulnék ki? – értetlenkedtem. Tom a barátunk volt, és igen, néha kitudott borítani, de hát akkor is.

- Hát… Tom szobatársa is nyilván ott lesz a bulin – mondta Ashley, majd félénken az ajkába harapott, mintha valami dühkitörésre számítana. De még mindig nem esett le. Aztán elgondolkodtam…

- Na várjunk csak! Te direkt elrángatsz Tom és Rob bulijába? – kérdeztem szinte hisztérikusan.

- Ne aggódj, rengetegen lesznek, nem is kell majd vele találkoznod – bizonygatta Ashley. – Kérlek, Kristen! Az összes barátunk ott lesz.

- Jól van – adtam be a derekamat, bár először hezitáltam egy kicsit. De talán Ashnek igaza van, talán nem is fogom Őt látni. Már ha szerencsém van. Kár, hogy az soha nem szokott lenni.

Mikor beléptünk az ajtajukon – ami tárva-nyitva volt természetesen, hiszen bárki bemehetett – Tom máris észrevett minket. – Nahát, hölgyeim – vigyorgott ránk, és a kezünkbe nyomott egy-egy poharat. – El sem hiszem, hogy rá tudtad venni – mondta Ashnek.

- Hidd el, nem volt könnyű – grimaszolt Ashley.

- Naná, szerinted minden álmom volt eljönni és azt nézni ahogy Rob felszed mindenféle részeg libát? – tettem fel a költői kérdést, mire Tom csodálkozva megemelte a szemöldökét.

- Szerinted úgy néz ki, mint aki éppen csajozni készül? – bökött a fejével az egyik sarok felé, én pedig követtem a tekintetét. Máris sok ember volt itt, csoportokban ittak és vihogtak, de egyetlen ember egyedül ült az egyik sarokban lévő fotelben, és csak a kezében lévő sörösüveget bámulta. Istenkém, annyira aranyos volt ilyen magányosan, egyszerűen nem tudtam nem megsajnálni.

- Tök mindegy – sóhajtottam. – Akkor is jegyezzétek meg, hogy akaratom ellenére vagyok itt.

Anélkül, hogy ránéztem volna az italomra, rögtön megittam húzóra. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, miközben égeti a torkom, de megálltam, hogy ne kapjak köhögő rohamot tőle.

- Mi a picsa ez? – kiáltottam fel, mire Ashley beleszagolt az ő poharába és grimaszolva húzta el az orrát tőle.

- Orosz vodka – vont vállat Tom. – Az egyik szomszédos srác orosz, ez volt a beugrója.

- Még jó, hogy tőlünk azt nem kértél – jegyezte meg Ashley.

- Naná, ti VIP-vendégek vagytok – vigyorodott el Tom, majd egy-két szót váltottunk még, aztán elvegyült a tömegben. Ash a buli indításaként lehúzta a vodkáját, én meg már a látványtól is megborzongtam. Ez azonban nem ijeszthetett el a további alkoholfogyasztástól, ugyanis csak így bírhattam ki a mai estét.

Egy idő után Ashley magamra is hagyott, de nem bántam, jól elvoltam én, ha tele volt a poharam éppen. Ennek ellenére szememmel a „tömeget” pásztáztam, hátha meglátom valamelyik barátomat. Különösen Tylernek örültem volna, de gyanítottam, hogy nem pont Rob szobájában fog felbukkanni bulizni. A gondolatmenetem akkor szakadt félbe, mikor valaki hátulról eltakarta a szemem a kezeivel.

- Ezer éve nem láttalak – suttogta vidáman a fülembe, én pedig megpördültem.

- Nikki! – kiáltottam fel boldogan, és rögtön összeölelkeztünk. – Tényleg rég találkoztunk már, hiányoztál!

- Te is nekem, Kris. Egyébként hallottam, hogy alakultak a dolgok, sajnálom… - húzta el a száját.

- Mindegy, most azon vagyok, hogy tovább lépjek – sóhajtottam.

- Ha bármiben segíthetek, nyugodtan szólj – ajánlkozott Nikki mosolyogva, én pedig teljesen meghatódtam gyengéd arcától. Sosem találkoztunk olyan gyakran, mint szerettem volna, mégis nagyon jó barátom volt.

Nikki visszament Kellhez, az én tekintetem pedig akaratlanul is Robra tévedt. Csak a barátainkkal beszélt, Tommal ellentétben ő nem vegyült el. De vajon miért ilyen… szomorú? Hiszen ő akart szakítani velem. Valami többre vágyott, vagy csak szimplán megunt, ki tudja… Végre megszabadult tőlem, hát akkor meg mi a baja? Még az is megfordult a fejemben, hogy talán igaz, amit Lizzy mondott róla, és tényleg szenved, akárcsak én. De ennek semmi értelme.

Nem akartam ezen gondolkozni, ezért újra és újra ittam. Néhány óra múlva már csodálkoztam, hogy miért nem dobtam még ki a taccsot. Ahogy egyre később lett – lassan már hajnal – kezdtek elfogyni az emberek, bár még így is voltak jó páran.

- Kris, nem kéne többet innod – szólalt meg egyszer csak egy gyengéd hang, miközben a gazdája fölém hajolt.

- Ó, nocsak – röhögtem idiótán. – Ki tisztel meg a jelenlétével…?

- Teljesen eláztál – sóhajtott fel Rob.

- Nyilvánvalóan nem eléggé – horkantam fel. – Balszerencsémre még tudom, hogy hol vagyok és téged is megismerlek, sőt, még mindig emlékszem arra, hogy összetörted a szívem. Remélem örülsz.

Szemei bánatosak voltak, miközben az arcomat kémlelte és végigsimított a hajamon. – Egyáltalán nem örülök neki – szólt halkan. – De majd jobb lesz, ígérem.

- Egy frászt lesz jobb – zokogtam fel, önkéntelenül is a vállára hajtva a fejem. – Annyira utálom ezt! Miért csináltad, Rob?

- Nem akarok tőled egy lehetőséget sem megvonni – felelte, bár nekem fogalmam sem volt, hogy mit ért ezalatt. A könnyek még mindig ömlöttek a szememből.

- Ennyire rám untál? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Jaj, Kris – sóhajtotta fájdalmas hangon. – Soha az életben nem tudnálak megunni.

Már nem maradt erőm faggatózni, hogy akkor mégis miért hagyott el engem. És esélyem se volt rá, ugyanis ajkai hirtelen az enyémekre tapadtak. Gyengéden játszadozott ajkaimmal, mégis annyi vágy volt ebben a csókban, és annyi szükség…

Egyik keze a derekamra simult, míg a másik az arcomat cirógatta lágyan. Olyan volt, mintha vigasztalni próbálna. – Gyere velem – suttogta, miután elváltunk, én pedig majdnem elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott egy emlék. A legelső csókunk után is pontosan ugyanezt mondta, majd bejártuk Párizst azon az éjszakán. Csak bólintottam, mire ő megfogta a kezem és magával húzott valamerre. Valószínűleg fel sem tűntünk az embereknek – már annak a kevésnek, aki még ott volt. Hirtelen Rob behúzott egy ajtón, amit rögtön be is zárt mögöttünk. Kellett egy-két pillanat, míg a szemem hozzászokott a sötétséghez, de aztán megláttam néhány körvonalat. Ágy, íróasztal, polcok… minden bizonnyal a szobája volt.

Tovább csókolt, én pedig nem törődtem semmivel. Csak még egyszer hadd érezzem az odaadását és a törődését, mit meg nem adnék érte. – Olyan szép vagy – mormolta halkan, miközben végignézett rajtam. Megremegtem ezektől a szavaktól, egy pillanatra muszáj volt lehunynom a szemem. Szánalmasan alávetettem magam ennek a férfinak, egyetlen bókjától kivirul minden az én kis világomban. De ez sem érdekelt ebben a pillanatban.

Folytatta ajkaim kóstolgatását, míg kezei a hátamra kúsztak, ahol könnyedén lehúzta az apró ruha cipzárját. Rob az ágyra fektetett, majd óvatosan fölém gördült. Nagyon-nagyon lassan húzta le rólam a ruhát, és közben végigcsókolgatta a vállam és a karom. Nem is emlékszem, volt-e már valaha ennyire nagyon gyengéd. Persze mindig az volt, de ez most valami más. Mintha egy hívő imádná az istenét.

A harisnyával is ugyanígy járt el: lassan eltávolította rólam, miközben apró és érzéki csókokkal borította be a combjaimat. Mennyei volt minden érzés, ami átjárt, miközben forró ajkai és érintései mindenhol kényeztettek. Felhúztam magamhoz egy szenvedélyes csókra, kezem pedig befurakodott a pólója alá, és egész tenyeremmel rátapadtam a bőrére. Felsóhajtott, ahogy mellkasát simogattam, majd nemes egyszerűséggel a póló aljához nyúlt, hogy eltűntesse magáról, amiben én is örömmel segédkeztem. Ezután a nadrágja övéhez nyúltam, ugyanis rajtam már csak egy bugyi és melltartó volt. Pontosan az a fekete szett, amit az első szeretkezésünk alkalmával viseltem.

Kicsit megemeltem a hátam, mikor Rob alá nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartómat. Vágyakozva simított végig a felszabaduló halmokon, majd ajkaival és nyelvével folytatta. Nyöszörögve tűrtem az édes kényeztetést, miközben kezei lejjebb igyekeztek. Annyira vágytam már rá, vad csókban forrtunk össze, míg lekerültek rólunk a legutolsó ruhadarabok. Párszor végigsimított vágyaim központján, majd egy határozott mozdulattal teljesen elmerültünk egymásban – pontosabban ő bennem.

Máris átjárt egyfajta gyönyör, remegni kezdtem az újraegyesüléstől. Rob is hasonlóan reagált, majd újra olyan gyengéd lett, mint az elején. Ajkai a nyakamat borították be finom csókokkal, tenyere pedig érzékien feszült a mellemnek. Fáradhatatlanul hajtott minket a gyönyör felé, egy pillanatra pedig eszembe jutott, hogy ettől a sok hitelen érzéstől nagyjából kijózanodtam.

Nem tudom meddig tartott. Néha egészen lassú volt, máskor nem bírtunk magunkkal. Volt, amikor Rob a szemembe nézett, és volt amikor a vállamba temette az arcát. Néha én kerültem fölé, de mindig visszaadtam neki az irányítást. Egyszerűen csodálatos volt. Mikor elért a gyönyör, Rob vállába haraptam, mire felnyögött és ő is elérte a csúcspontot.

A szemembe nézett, majd egy végtelenül édes csókkal ajándékozott meg újra. Mellém feküdt és magához húzott, de nem szóltunk egy szót sem. Néhány perc múlva ő már békésen szuszogott.

Egy kicsit még kigyönyörködtem magam az arcában, majd sóhajtva felálltam. Az ágy melletti óra hajnali hármat mutatott. Gyorsan és lehetőleg minél halkabban újra felvettem a ruháimat, a kezembe vettem a magassarkúmat, és kiosontam a szobából. A buli véget ért, már senki sem volt itt, csak a nagy felfordulás.

Visszamentem a saját szobánkba, ledobtam a cipőmet, és háttal az ajtónak dőltem. Mindketten tudtuk, hogy ez csak egyetlen éjszaka volt. A sírógörcs kerülgetett, ahogy rájöttem, hogy elvesztettem azt az embert, akit jobban szeretek mindennél és mindenkinél. Talán csak erre kellettem neki ma este, hogy valaki az ágyát melegítse…

Könnyek folytak le az arcomon. Borzasztóan éreztem magam.

26. fejezet

Köszönöm azoknak, akik megosztották velem a véleményüket az előző résszel kapcsolatban :)  Ehhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, talán csak annyi, hogy kivételesen most hosszabb lett :D Karácsonykor pedig megéri majd visszanézni, ugyanis lesz egy kis meglepetés ;)
Abellana

(Kristen)

Az elmúlt hét nem is lehetett volna rettenetesebb. A szakításunk utáni napon mérhetetlenül haragudtam Robra. Kihasznált, azt hazudta, hogy szeret, aztán csak úgy itt hagyott. A második napon azon kezdtem el gondolkodni, mi a baj velem. Miért nem voltam neki elég jó? Egyszerűen utáltam magam. A harmadik napon Ash és Lizzy átjöttek, hogy kirángassanak az önsajnálatból. Nem sikerült nekik. Azóta eltelt még pár nap, és mind ugyanúgy telt. Reggel felöltöztem, lementem a kis családomhoz, nehogy azt higgyék meghaltam, majd kínoztam magam az emlékekkel, és végül lefeküdtem.

Anyám megkönnyebbült, mikor megérkezett Amanda a nyár utolsó hétvégéjén – pontosan egy héttel azután, hogy Robbal szakítottunk – ugyanis ekkor produkáltam az első életjelet. Legjobb barátnőmnek sikerült kiráncigálnia a házból, ápolgatta a lelkem, és folyamatosan öntötte belém a szokásos optimizmusát. Ő volt az első, akinek elmondtam mindent.

- Tudod, nekem azért valami nagyon nem stimmel – szólalt meg kételkedve, miközben az utcán sétáltunk, kiélvezve az utolsó nyári napsugarakat. Szombat volt, és ő tegnap érkezett.

- Mondjuk az, hogy miért nem tudok megtartani senkit? – találgattam. Amanda egy fintorral elengedte a füle mellett a megjegyzésem.

- Rob annyira szeretett téged! Még mielőtt összejöttetek volna… már akkor láttam rajta! Nem létezik, hogy csak úgy ok nélkül lemondjon rólad – bizonygatta.

- Pedig ez történt – sóhajtottam.

- Hallottál már felőle azóta? – érdeklődött.

- Túl büszke voltam ahhoz, hogy konkrétan rákérdezzek, de Lizzy azért elárulta – feleltem. – Azt mondja, Rob nagyon maga alatt van, de senkinek sem hajlandó elmondani, hogy miért szakított velem. Állítólag hozzá sem lehet szólni, teljesen összetört. De nyilvánvalóan ez csak egy álsztori, amit Liz azért mond, hogy jobban érezzem magam. Biztos, hogy azóta fél London megfordult az ágyában.

- Ugyan már – csóválta a fejét Amanda. – Szerintem Lizzy igenis igazat mondott. De nézd a jó oldalát, két nap múlva elmész a kollégiumba, az majd eltereli a figyelmed.

- Most viccelsz? Egy ilyen nagyvárosban még el tudom kerülni Robot, de az egyetemen? Minden nap látnom kell majd, ráadásul lesznek közös óráink is!

- Majd csak rendbe jönnek a dolgok, Kris – simogatta meg a vállam Amanda, én pedig kierőltettem magamból egy mosolyt.

- Szórakozni akartunk az utolsó hétvégén, erre itt kesergek mint egy élőhalott, te meg engem pátyolgatsz. Sajnálom, hogy így alakult.

- Ne butáskodj már, Kristen. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk, nem? Legjobb barátnők vagyunk, ez a dolgunk, ha a másik szomorú, akkor segítünk.

- Akkor én most jó sok munkát varrtam a nyakadba – nevettem fel keserűen, mire Amanda elmosolyodott. Visszasétáltunk a házhoz, miközben az járt a fejemben, hogy vajon mi vár rám a jövő héten.

Szombat este Ashley átjött, és szinte könyörgött, hogy menjünk el hármasban szórakozni egy kicsit. Legbelül megmosolyogtam a tényt, hogy milyen jól kijönnek Amandával. Sokáig győzködtek, de semmi kedvem nem volt hozzá, így rávettem Amandát, hogy menjen el nélkülem. Persze nem akart egyedül hagyni, de a végén már ráparancsoltam, így legalább egy kicsit jól érzi magát, míg itt van.

Miután elmentek, már épp lefekvéshez készülődtem, mikor Cameron halkan bekopogott aztán belépett a szobámba. – Ugye nem zavartalak meg? – kérdezte. Szokatlanul kedves volt.

- Dehogy – feleltem, majd lehuppantam az ágyamra immár pizsamában. Cam leült mellém. – Gondolom ez most fura neked.

- Naná, életem jelenlegi két nője együtt bulizik – nevetett fel. – Kész elmebaj az egész.

- Hát az biztos – helyeseltem. – Szóval ezért vagy olyan… furcsa?

- Nem – sóhajtotta. – Az utóbbi napokban elgondolkodtam. Döntést kellett hoznom. Itt a nyár vége, mind elmentek, én meg felnőtt férfi létemre itt maradok az anyámnál. Úgyhogy két lehetőség maradt. Visszamegyek Los Angelesbe, vagy Londonban maradok, keresek egy lakást és valami munkát, és… túllépek Amandán.

- És hogy döntöttél? – faggattam kíváncsian. Nagyon reméltem, hogy London mellett dönt, akkor láthatnám, mikor hazautazok hétvégenként.

- Képtelen lennék visszamenni Los Angelesbe, itt a helyem – felelte Cameron, én pedig hatalmas vigyorral a nyakába vetettem magam. Felnevetett a reakciómon. Ezután egészen késő estig beszélgettünk, mint régen kiskorunkban, és egy kis időre eltompult bennem a fájdalom.

Másnap reggel egész korán keltem, ahhoz képest, hogy meddig fent voltam. Amanda mellettem szunyókált, nem sokkal azután ért haza, hogy Cam elment aludni. Még váltottunk egy-két szót, elmesélte, hogy nagyon jól szórakoztak és sajnálja, hogy nem voltam ott. Végül lefeküdtünk és hamar elaludtunk.

Mikor kikászálódtam az ágyból, ő is felébredt. Felöltöztünk, aztán lementünk. Anya már a konyhában sürgött-forgott mikor beléptünk.

- Jó reggelt, lányok – mosolygott ránk szélesen. – Remélem jól aludtatok.

- Remekül, Jules – felelte Amanda vidáman.

- Nagyon jó illatok szállnak errefelé – jegyeztem meg.

- Bizony ám – mondta anyám. – Cameron meg persze lemarad róla, mindig annyit alszik. Ti csak üljetek le, egy pillanat és ehettek.

Anya a következő pillanatban telepakolta az asztalt több tállal, mindegyik tele volt étellel. Hagyományos angol reggeli volt: bacon, tükörtojás, sült paradicsom, kolbász, pirítós vajjal, valamint az elengedhetetlen tea. Mindketten szájtátva meredtünk anyámra.

- Az utolsó itthoni reggelid – simogatta meg a hajam kicsit meghatódva.

- Hű, anya… nem találok szavakat – hápogtam. Amanda viszont talált.

- Köszönjük, nagyon jól néz ki minden – mosolyodott el, mire anyám őt is megsimogatta.

- Egyetek csak, nehogy kihűljön – utasított minket, mi pedig teljesítettük a parancsot. Degeszre ettük magunkat, aztán bementünk a belvárosba egy kicsit sétálni a londoni nevezetességek körül, mielőtt Amanda visszarepülne a férjéhez Párizsba. Sokat beszélgettünk közben, aztán egyszer csak elsétáltunk a St. James’s Park mellett. Miután Rob és én „hivatalosan” is összejöttünk, ide hozott engem. Megrohamoztak az emlékek.

- Jól vagy? – kérdezte Amanda az arcomat tanulmányozva.

- Persze – hazudtam. De vette a lapot, és elmentünk onnan. Ő volt az egyetlen támaszom, de pár órával később repülőre szállt, én pedig… magamra maradtam.

Délután tanácstalanul bámultam a szobám plafonját, miközben hanyatt feküdtem az ágyon. Kezdtem utálni itt mindent, ugyanis arra emlékeztettek, milyen volt, amikor itt volt Rob. El akartam szabadulni innen most rögtön, de mit tehettem volna? Minden cuccom be volt dobozolva és a legapróbb sarkokat is kitakarítottam. Ezen a héten mindent megcsináltam, hogy ne kelljen tehetetlenül Rá gondolnom.

Hirtelen eszembe jutott valaki, akit napok óta nem is láttam, és talán egy kis időre el is terelné a figyelmem. Felpattantam és szinte rohantam lefelé a lépcsőn. Őrült módjára téptem fel az ajtót, hogy átmenjek az út másik oldalára. Az ő ajtójukon már nem kezdtem el dörömbölni, inkább a csengőt használtam.

- Kristen… - mosolygott rám vidáman és nagyon meglepődve Tyler. – Hű, szia!

- Szia – köszöntem egy halvány mosolyfélével. – Remélem nem zavarok, csak gondoltam…

- Nem, dehogy. Gyere be nyugodtan, úgyis egyedül vagyok. A szüleim meg az öcsém elutaztak vidékre – mondta.

- Az utolsó itteni hétvégéden? – kérdeztem döbbenten. Anyám majd’ elsírta magát akárhányszor arra gondolt, hogy holnap elmegyek.

- Nem számít – vont vállat Tyler. – Te viszont nagyon elfoglalt lehettél a készülődéssel, egész héten nem láttalak.

- Öhm, hát… igazság szerint nem akartam kimozdulni. Eléggé magam alatt voltam, vagyis hát vagyok még mindig.

- Miért, mi a baj? – kérdezte aggódva.

- Rob és én… szóval annak az egésznek vége – nyögtem ki, a szívem pedig összeszorult ezektől a szavaktól. Tyler arcára néztem. Együtt érzett velem, de volt valami más is, mintha… kicsit örült volna. Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat.

- Sajnálom, Kris. De hát ti ketten annyira odavoltatok egymásért. Mi történt?

- Hát ez benne a legviccesebb – nevettem fel szomorúan. – Egyszerűen csak úgy döntött, hogy véget vet neki, azt sem mondta meg, hogy miért. Holnap pedig valószínűleg látni fogom, és erre még nem készültem fel.

- Figyelj, ha ő csak így befejezte veled, akkor egy idióta – mondta Tyler. – Elveszített egy gyönyörű és okos lányt, és ezért csakis ő a hibás.

Felpillantottam rá, mire ő egy biztató mosolyt vetett rám. A délután hátralévő részében nem beszéltünk Robról.

Este már kicsit jobb kedvvel tértem haza, és korán lefeküdtem. Holnap elkezdődik egy teljesen új fejezete az életemnek. Könnyek gördültek le az arcomon, ahogy eszembe jutott, hogy ezentúl Rob már nem lesz mellettem…

Másnap reggel anyával és Cameronnal levittük a cuccaimat a kocsiba, és elbúcsúztam Camtől. Több, mint egy órás út volt, és közben anya végig szentbeszédet tartott a változásról meg a jövőmről, meg hasonló dolgokról amik nem érdekeltek hétfő reggel.

Mikor megérkeztünk, alá kellett írni néhány papírt, majd továbbiakat nyomtak a kezembe, aztán eligazítottak minket a szobámig. Nem meglepő módon már ott volt a szobatársam, aki nem más mint a híres és nevezetes Ashley Greene.

Sikongatva borultunk egymás nyakába, miközben anya és Mrs. Greene is melegen üdvözölték egymást.

- Választottál már? – kérdeztem Ashley-től, a kis nappaliból nyíló két szobára mutatva.

- Beraktunk néhány cuccot a jobb oldaliba, de nyugodtan cserélhetünk, ha szeretnéd – felelte.

- Nekem tökéletesen megfelel bármelyik – legyintettem. Eszembe jutott, hogy vajon megérkezett-e már Rob is, de nem kérdezhettem rá konkrétan. – Amúgy a többiek itt vannak már? Nikki, Tom, Lizzy…?

Reméltem, hogy nem túl nyilvánvaló, hogy nem ők érdekelnek, de Ashley úgy tűnt, hogy nem vette észre. – Ha jól tudom Nikki és Liz már itt vannak, na meg izé… Rob is. Tom és Kellan valószínűleg kicsivel később jönnek, de a ma esti tanévnyitó partikat tuti, hogy nem hagyják ki.

Tehát Rob itt van. Ez volt az első információ ami megragadt bennem. Viszont… - Tanévnyitó partik? – kérdeztem vissza. Ez eddig eszembe se jutott.

- Naná, butus – vigyorodott el Ash. – A legtöbb srác hatalmas bulit fog rendezni a szobájában, rengeteg alkohollal, és én mindenhová magammal rángatlak majd.

- Alig várom – sóhajtottam. Még több esély rá, hogy összefussak Robbal, hurrá…

Miután anyám kisopánkodta magát, hogy mi lesz szegény Kristennel a csúnya, jellegtelen kollégiumi szobájában, behordtuk a kocsiból a ruháimat, könyveimet és egyéb holmikat. Máris kicsivel otthonosabbnak éreztem a helyet.

- Hm, valamit elfelejtettünk… - töprengett anyám, majd a fejéhez kapott. – Hát persze, az olvasólámpa, amit most vettem. A kocsiban maradt.

- Máris hozom – sóhajtottam fel és kimentem a kocsihoz, hogy kihalásszam onnan a lámpát, amit anyám sok más dologgal együtt feleslegesen szerzett be, de szerinte minden régebbit le kell cserélni valami újra. Miközben visszamentem a szobához, belemerültem az egyetemi épületek szépségébe, és a függetlenség újszerű érzésébe. Olyannyira, hogy az orrom elé sem néztem, és sikeresen belebotlottam valakibe. De láthatóan ő sem előre figyelt, mert rögtön elkezdett sajnálkozni.

- Ó, bocsá… Kristen… - suttogta döbbenten, én pedig felnéztem. Na ne. Szó nélkül kikerültem és továbbmentem, de ő persze nem hagyta annyiban. – Várj, Kristen! Én…

Visszafordultam. Vártam, hogy Rob kinyögje amit akart, de nem ment neki. Talán maga sem tudta, hogy mit akar.

- Hiányoztál. Jó téged látni – mondta végül.

- Menj a francba, Rob – feleltem megbántva. – Ezt akartad, nem? Hát miért nem örülsz?

- Én nem… - kezdte bizonytalanul, de félbeszakítottam.

- Csak hagyj békén, és kérlek, hogy ne szólj hozzám, ha nem feltétlenül szükséges. Élvezd ki, talán ma este ráakad valaki a nagy Robert Pattinson horgára, akivel elszórakozhat majd.

Rob dühösen tiltakozott volna, de faképnél hagytam. Tombolt bennem a düh és fájdalom, legszívesebben felképeltem volna magam a gyengeségemért, amikor éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A legrosszabb az volt, hogy ma este valószínűleg tényleg becserkészik majd valami idióta csajt. De álmomban sem gondoltam volna, hogy az a csaj esetleg én leszek.

25. fejezet

Itt is lenne a következő rész, és felhívnám a figyelmeteket, hogy betegen írtam úgy, hogy közben ezer más dolgom is volt, de mégis itt van, méghozzá időben. Ezért ne is reméljetek valami hűűdejó fejezetet. Másik dolog, hogy talán azt fogjátok gondolni most, hogy Rob egy idióta, de majd megértetek mindent :D Jó olvasást és komizzatok sokat! :)
Abellana

(Rob)

Mikor kiszálltam a kocsiból Kristenék háza előtt, a legmeglepőbb dolog tárult elém. A pasi aki annyi fájdalmat okozott neki, most őt ölelgette. Ő pedig nem csak, hogy hagyta neki, de vissza is ölelte. Mi a fasz…?

Becsaptam a kocsi ajtaját, mire szétrebbentek. – Óh, bocs ha belezavarok a ti kis… dolgotokba itt – szólaltam meg dühösen.

- Rob…

- Igaz volt egyáltalán bármi, Kristen? Az a sztori amit előadtál Mike-ról…

Kristen arcára megbántottság ült ki. – Azt hiszem most… mennem kéne – szólt Mike bizonytalanul, mire Kris csak bólogatott.

- Ja. Azt jól tennéd – mondtam barátságtalanul, mire rám meredt. Mit láthatott rajtam? A szeme Kristen és én köztem cikázott. Talán azt hitte képes lennék őt bántani? Magából indulhat ki a rohadék. Szerencsére gyorsan elhúzott. Kristen idegesen kivágta az ajtót majd beviharzott rajta. Tudta, hogy követni fogom, be a házba.

- Megvárhatnád a magyarázatot, mielőtt ennyire felkapod a vizet – kiabálta.

- Alig várom a magyarázatot, édes – mondtam szarkasztikusan. Kristen dühösen szembefordult velem.

- Mike ma hajnalban tudta meg, hogy meghalt az anyja. Az egyetlen ember, aki miatt még volt egy cseppnyi jóság benne. Visszamegy Amerikába, az apja egyetemre küldi.

- És ha csak egy újabb trükk? – kérdeztem. Rögtön ez volt az első reakcióm. Persze, egy ember halála szörnyű. De annyi szar dolgot csinált Mike más emberekkel, köztük a nekem legfontosabbal, hogy nem tudtam sajnálni.

- Hallod te egyáltalán magadat? – emelte fel a hangját. – Ismerem őt, és igen, szar alak. De nem hazudozna ilyenről. Borzasztó állapotban van most.

Mély levegőt vettem, többször egymás után. Le kellett nyugodnom, tiszta fejjel kell gondolkodnom. Pár perc múlva sikerült csak megszólalnom. – Jól van, sajnálom. Teljesen elborult az agyam, hülyeségeket beszélek. Csak amikor megláttam, hogy…

- Felejtsük el – vágott közbe Kristen. Közelebb jött hozzám, egészen közel. – A lényeg, hogy Mike nem fog többet zaklatni.

- Sajnálom, hogy megkérdőjeleztem amit mondtál – simogattam meg az arcát, mire végre a szemembe nézett. Felsóhajtott. Nagyon bántotta a dolog, de nem szólt semmit. Lehajoltam, hogy megcsókolhassam. Egy pillanatra azt hittem elhúzza a fejét, de nem tette. Visszacsókolt. Mégis… valami hiányzott. Valami megváltozott.

(Kristen)

Teljesen megdöbbentem attól, mennyire megváltoztak a dolgok egyetlen reggel alatt. Mike reggel beállított és közölte, hogy nem kell többet miatta aggódnom. Persze azt hittem csak szórakozik, aztán elmondta, hogy mi történt az anyjával. Tudtam róla, hogy egy ideje beteg, mégis megdöbbentett. Valahogy úgy képzeltem, Mike megkap mindent amit akar. Utáltam, mégis sajnálatot kezdtem el érezni iránta. Az anyját legalább tisztelte és szerette. Nem várt tőlem szánalmat vagy bármi ilyesmit, csak tényként mondta, hogy hazamegy. Nem tudtam hogyan reagáljak, sután megöleltem, mire ő szomorúan felnevetett. Sosem mutatná ki, mit érez valójában.

Rob féltékenységi rohamja miatt csak még szarabbul éreztem magam. Egy olyan arcát mutatta meg, amiről álmodni sem mertem volna. Meglátja, hogy megölelem Mike-ot, és máris azzal gyanúsítgat, hogy mindenről hazudtam? Persze kibékültünk, ő pedig azzal védekezett, hogy ezt csak a szerelem hozta ki belőle.

Utána nem maradtunk együtt sokáig, ő is érezte, hogy nem kéne ezt fokozni. Megbeszéltük, hogy majd este a többiekkel találkozunk lent a bárban. Még csak búcsúcsókot sem váltottunk. Valami nagyon nem volt rendben. És habár a ma reggel miatt haragudtam Robra, természetesen szerettem őt. Ezért is ijesztett meg a kettőnk közötti tartózkodás.

Délután Ashley-vel voltam, akinek el is meséltem mindent a mai napról. – Hű, hát ez… durva – esett le az álla.

- Az – sóhajtottam egyetértve. – Mi a franc történik velünk…?

- Az tény, hogy eléggé ellenetek dolgozott eddig valami – válaszolt Ash a költői kérdésemre. – De gondolj bele, Mike elment, ti ketten pedig annyira szeretitek egymást. Most már rendben kell menniük a dolgoknak.

- Az én életemben soha semmi sem megy rendben – feleltem pesszimistán. Ashley csak rosszallóan csóválta a fejét, majd elvigyorodott.

- Inkább felejtsd el az egészet. Ma csajos délutánt tartunk, hogy aztán este ragyogjunk. Mikor Rob meglát, elájul tőled, aztán szobára mentek és kész.

Felnevettem Ashley megfogalmazásán. – Lehet, hogy nálad ez így működik drágám, de a szex nem mindenre megoldás. Erre meg pláne nem.

- Mindenesetre nem árt – mosolyodott el tündöklően, ezzel megint nevetésre késztetve engem. Ragaszkodott hozzá, hogy estére kicsípjük magunkat, én pedig nem ellenkeztem. Ha ez boldoggá teszi…

Ketten mentünk le a bárba, és mikor odaértünk, Rob ott volt már, méghozzá Kellan és Cameron társaságában. Csak egy apró csókot váltottunk, majd mind leültünk a szokásos bokszunkba.

- Hol van Nikki? – érdeklődtem.

- Megbetegedett, úgyhogy otthon maradt – vont vállat Kellan.

- Nyáron? – kérdeztem meglepődve.

- Ne is mondd – forgatta a szemeit. – Csak ő képes erre…

Mivel a többiek már gondoskodtak maguknak az alkoholról, Ashley elment, hogy piát szerezzen nekünk. Én addig írtam egy sms-t Nikkinek, amiben jobbulást kívántam neki. Legalább addig sem kell hozzászólnom senkihez. Szerencsére mire befejeztem, Ash visszatért, én pedig fel lettem mentve az alól, hogy jókedvet színleljek. Rob viszont észrevette a szokatlan csendességemet. Sőt, ő tudta is, hogy mi az oka.

- Minden rendben? – kérdezte halkan, hogy csak én halljam. Csak egy apró bólintásra futotta tőlem. – Figyelj, nagyon sajnálom a ma reggelit…

- Tudom – sóhajtottam fel. Megbántott ma reggel, de hogy is tudtam volna rá haragudni, mikor ennyire gyengéd és törődő most. – Nem haragszom.

- Meg sem érdemellek – mosolyodott el édesen.

- Az biztos – nevettem fel. Képtelenségeket beszél… még hogy ő nem érdemel meg engem? Én inkább fordítva láttam a dolgot. Egy csókért hajolt hozzám, ami most érezhetően boldogabb volt mint a legutóbbi. És habár már nem volt olyan mélyen bennünk a tüske, még érezhetően ott volt…

Azt nem mondhatnám, hogy az este hátralévő részében szociálisabb lettem, de Robbal nagyjából rendeződtek a dolgok, aminek nagyon örültem. Inkább kihasználtuk, hogy a mi házunk most üres, és hazamentünk. Csodás éjszakát töltöttünk együtt, és eszembe se jutott többet Mike.

(Rob)

Reggel először azt hittem, hogy otthon vagyok, de ahogy kinyitottam a szemeim, eszembe jutott a tegnap éjszaka. Megfordultam, hogy megpillantsam a gyönyörű lányt aki valamilyen csoda folytán megtűrt még maga mellett, csak hogy nem feküdt már mellettem.

Felkeltem az ágyból, magamra kaptam a nadrágom és a pólóm, mindeközben pedig kifelé tévedt a pillantásom. Közelebb mentem az ablakhoz, ahogy megláttam kint két mozgó alakot. A kapu előtt Kristen és Tyler valamin nagyon jól szórakoztak. Az első reakcióm természetesen a féltékenység volt. Pláne ahogy láttam, hogy Kris végigsimít annak az idegesítően sokat felbukkanó srácnak a karján, az ő vigyora pedig még szélesebb lett ettől.

De aztán… elgondolkodtam. Mi van, ha erre van szüksége? Kristen és én is éreztük, hogy a tegnapiak után a mi kettőnk kapcsolata szinte borotvaélen táncol. Ha még egyszer elszúrom, vége mindennek. Ezt pedig nem viselhetem el. Talán csak arról van szó, hogy megunta. Ahogyan a Tylerrel való „flörtölgetését” figyeltem, eszembe jutott, hogy talán megunta. Én sok lánnyal voltam már, ezért tudtam, hogy Kristen az igazi. De neki sok tekintetben elsőnek számítottam. Mi lenne, ha egy kis időre elengedném? A szívem is belesajdult a gondolatba, de ha ez segítene… ha egy kicsit szabadon élne, talán idővel hazatérne hozzám. Hiszen én tudtam, hogy nekünk egymás mellett a helyünk.

Kristen és Tyler elköszöntek, bennem pedig nehezen, de létrejött egy döntés. Tudtam, hogy így lesz a legjobb. Kris belépett a szoba ajtaján, és elmosolyodott mikor megpillantott.

- Szia! Nem tudtam, hogy már fent vagy – köszöntött vidáman. Én nem örültem ennyire…

- Aha… láttam, hogy Tylerrel beszélgetsz – mondtam közönyös hangon.

- Ja, igen. Véletlenül hozzájuk dobták be a postánkat, úgyhogy áthozta. Beszélgettünk egy kicsit erről-arról.

- Kristen… - köszörültem meg a torkom. – Én gondolkodtam, és… kitaláltam valamit.

- Mivel kapcsolatban? – kutatta az arcomat bizonytalanul.

- Hát, talán szünetet kéne tartanunk – nyögtem ki lassan. Megkönnyebbültem a mondanivalóm súlyától. Most szépen elfogadja, valameddig meglesz nélkülem, aztán rájön ő is, hogy együtt kell lennünk. Sima ügy. De ahogy döbbent tekintete az enyémbe fúródott, még nagyobb lett a nyomás.

- Rob, mi a francról beszélsz? Megbeszéltük, hogy mi volt tegnap, megbocsátottam. Ha most Tylerről van szó…

- Nem kifejezetten róla – szakítottam félbe a mondanivalóját. – Csak arról, hogy talán jót tenne egy kis szünet, hogy utána mindketten megnyugodhassunk.

- Egyszerűen nem értem, hogy miről beszélsz – kiabált. – Mike elment, azt mondod nem Tyler a gond, akkor meg mégis mi a fenéért akarnál véget vetni neki?

- Nem véget vetni, én csak…

- Rólad van szó, igaz? – vágott közbe még hangosabban. – Gratulálok Rob, most aztán tényleg előjött az igazi éned, amiről annyit hallottam. Megkaptál pár menetre és most továbbállsz, jöhet a következő hülye liba.

- Micsoda? Hogy gondolhatod ezt? – kérdeztem felháborodva. Hát nem tudja, mennyire szeretem? Még azt is elviselem, hogy valameddig távol legyen tőlem és kiszórakozza magát. – Ez a te érdeked, Kristen!

- Már hogy lenne ez az én érdekem? Pontosan olyan vagy, mint Mike! Ugyanezt tette velem, én hülye pedig bizalmasan elmondtam neked.

- Kris, én nem…

- Menj innen – suttogta alig hallhatóan, tekintetét a padlóra szegezte. Közelebb mentem hozzá, hátha rám néz, hátha arra kér mégse menjek. De nem tette. – Most azonnal menj ki, Rob.

Láttam, hogy könnyes a szeme, mégsem tettem semmit. Hosszú távon ez mind az ő érdeke, csak az ő boldogságát akarom. Talán rossz ötlet, de nem folytatódhat minden úgy, ahogy eddig. Elfojtottam a késztetést, hogy magamhoz öleljem, hogy a fülébe suttogjam az igazságot, hogy nekem csakis őrá van szükségem. Felsóhajtottam és kisétáltam az ajtón.

25. fejezet - részlet

- És ha csak egy újabb trükk? – kérdeztem. Rögtön ez volt az első reakcióm. Persze, egy ember halála szörnyű. De annyi szar dolgot csinált Mike más emberekkel, köztük a nekem legfontosabbal, hogy nem tudtam sajnálni.

- Hallod te egyáltalán magadat? – emelte fel a hangját. – Ismerem őt, és igen, szar alak. De nem hazudozna ilyenről. Borzasztó állapotban van most.

Mély levegőt vettem, többször egymás után. Le kellett nyugodnom, tiszta fejjel kell gondolkodnom. Pár perc múlva sikerült csak megszólalnom. – Jól van, sajnálom. Teljesen elborult az agyam, hülyeségeket beszélek. Csak amikor megláttam, hogy…

- Felejtsük el – vágott közbe Kristen. Közelebb jött hozzám, egészen közel. – A lényeg, hogy Mike nem fog többet zaklatni.

24. fejezet

Na, kérem szépen... élvezzétek ki amíg bonyodalommentes :D Ideje kicsit felrázni a dolgokat hamarosan ;) Megköszönném a véleményeteket, amit mindig nagy örömmel olvasok :)
Abellana

(Kristen)

Reggel arra ébredtem, hogy valami csiklandozza a nyakamat. Felkuncogtam, majd rávettem magam, hogy kinyissam a szemeim. Rob mosolyogva fürkészte az arcomat. – Jó reggelt – köszöntött vidáman, bársonyos hangjától muszáj volt mosolyognom.

- Neked is – motyogtam még kicsit álmosan, majd az órára pillantottam. A reggel eléggé jóindulatú kifejezés volt, ugyanis délután egyet mutatott az ágy melletti vekker. – Ó te jó ég – nyögtem fel.

- Valószínűleg a többiek is most ébredtek fel – mondta Rob. – Hosszúra nyúlt a múlt éjszaka.

És tényleg így volt. Elárasztottak az este képei, ahogy alig tudjuk visszafogni magunkat. Aztán a hajnal, amikor már nem is tettük… Nagy szerencse, hogy akkor már mindenki bent volt. Mikor Robra pillantottam, rájöttem, hogy valószínűleg neki is az a bizonyos medencés akció járt a fejében.

Hamarosan úgy döntöttünk, hogy ideje lenne kimászni az ágyból. Miután felöltöztünk, lementünk a többiekhez, akik éppen a teraszon „reggeliztek”. Nagyjából mindenki csak piszkálgatta a kajáját, szörnyen másnaposok voltak ugyanis…

- Jó, hogy jöttök – mondta Nikki. – Most beszéltük meg, hogy holnap reggel hazaindulunk. Már csak egy kevéske maradt a nyárból, muszáj lesz elrendezni mindent.

- Igen, így lesz a legjobb – bólintottam egyetértően, miközben leültünk hozzájuk. Csendben maradtunk ezután, de a többiekkel ellentétben én remekül éreztem magam. Minden nagyszerű volt. Az egyetlen kis árnyék a boldogságomon az volt, hogy hamarosan vége a nyárnak, ráadásul visszatérve szembe kell néznem egy nem kívánatos személlyel is… Mike-kal.

Viszont egyelőre félresöpörtem ezeket a gondolatokat. A nap hátralévő részét leginkább a vízben töltöttük, kihasználva az utolsó napsütéses időszakot. Az utolsó esténken azt csináltuk, amit az elsőn. Tűz köré gyűltünk a parton, ezúttal kevesebb alkohol társaságában, de annál jobb kedvvel.

- Rob, annyira régen hallottalak már énekelni – szólalt meg Lizzy egyszer csak. Fellelkesültem, ez csodás ötlet volt! Hallottam már őt énekelni, és tudtam, hogy magával hozta a gitárját, ennek ellenére eddig ez nem jutott eszembe. Pedig egyszerűen imádtam a hangját.

- Ugyan már, Liz, senki sem kíváncsi most arra… - forgatta a szemeit Rob.

- Ez ellen tiltakoznék – szólaltam meg dacosan.

- Naná, az mindig bejött a csajoknál – vigyorgott Tom, mire szúrós pillantást vetettem rá. Nem akartam megtudni, hogy azok a lányok mitől dobták le a bugyijukat…

(http://www.youtube.com/watch?v=7bkfmRnNfss)
Rob beleegyezett, majd kihozta a gitárját. Nagy levegőt vett mielőtt belekezdett volna a húrok pengetésébe. Amint énekelni kezdett, úgy éreztem, hogy nincs más a tengerparton, csak ő és én, mintha minden más jelentéktelen lenne. A szemembe nézett és elmosolyodott. Tudtam, hogy most csakis nekem énekel. Szinte transzba estem, csak őt érzékeltem, még akkor sem ocsúdtam fel, mikor Tom és Kellan nekiálltak túljátszva tapsolni is füttyentgetni a dal végén. Lizzy megsimogatta a karom és rám mosolygott. Ő már sokszor elmondta, hogy mennyire örül Robnak és nekem.

Még egy kis ideig kint voltunk, de éjfél körül nagyjából mind visszavonultunk…

- Remélem tudod, hogy Tom viccelt… - szólalt meg Rob, miközben felmentünk a lépcsőn a szobánk felé.

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

- Hogy mindig bejött a csajoknál. Eddig két lánynak játszottam csak. Az egyik a húgom, a másik pedig a lány, aki galád módon elrabolta a szívemet.

- Hmm, hadd találgassak… Camillára gondolsz? – cukkoltam, mire ő magához rántott és egy csókot nyomott a fejem búbjára.

- Csacsi lány – mormolta szeretetteljesen. – Természetesen rád gondoltam.

- Ajánlom is – nevettem, majd egy csókért nyújtózkodtam fel hozzá. Két tenyere közé fogta az arcomat és úgy csókolt, mint akinek az élete múlik rajta. Karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, ő pedig még közelebb szorított magához. Minden apró érintésétől összeszorult a szívem, annyira szerettem. Nem is tudnám már elképzelni az életem nélküle.

- Őrülten szeretlek, te tyúk – mosolygott rám, mikor egy pillanatra elváltak ajkaink, én pedig felnevettem. Rob tovább csókolt, miközben keze a pulóverem cipzárjához nyúlt és lassan lehúzta azt.

- Csak nem kacérkodni próbál az úr? – néztem rá kihívóan, mire elvigyorodott.

- Az volt a reménységem, hogy abban az elképesztő szerencsében lesz részem, miszerint ma éjjel szenvedélyesen szerethetem, kedves hölgyem.

- Azt hiszem arról lehet szó – mosolyogtam, Rob pedig felkapott és máris az ágy felé igyekezett velem. Lefektetett, hogy aztán fölém gördüljön, majd nem csak a pulcsimat, de a pólómat is lehúzta rólam. Én a hajamhoz nyúltam és kihúztam belőle a hajgumimat, amivel még délután fogtam össze a sehogyan sem álló tincseimet. Rob rögtön beletúrt a hajamba, miközben csókjai a nyakamat és a kulcscsontomat kényeztették érzékien.

Nekem sem tetszett az a sok ruha, ami rajta volt, úgyhogy rögtön a pólójához nyúltam, aminek a levételében készségesen segédkezett. Bőrének érintésére szomjazva simítottam végig a mellkasán, amitől a csókja hevesebb lett. Szinte türelmetlenül gombolta máris a farmeromat, hamarosan pedig mindkettőnkről eltűntek az utolsó ruhadarabok.

A nyakam és a vállam végigpuszilgatása után Rob csókjai a mellemet vették kezelésbe. Apró harapásai a végtelenségig izgattak, és láthatóan ő is nagyon élvezte a helyzetet. Kezei a hasamat simogatták, ajkai pedig lejjebb haladtak, gondosan bejárva az egész testemet, mígnem nyelve elért a legérzékenyebb pontomhoz. Elakadt a lélegzetem, ahogy finoman szívogatta érzékeny bőrömet. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy visszafogjam a hangom, a múltkori mosdós incidens után nem akartam még egyszer Tom és Kellan idióta vicceit hallgatni. Az egyetlen bibi az volt, hogy ez nem igazán sikerült. De jelen pillanatban nem is érdekelt. A lepedőt gyűrögetve tűrtem a mennyei kínzást, majd elragadott egy forgó örvény, beszippantott magába és nem is engedett többé.

Rob elégedetten kúszott vissza fölém, nyilván most hízott a mája. Mosolyogva csókolt meg újra, miközben lassan belém csúszott. Hangos sóhaj bukott ki ajkaim közül, Rob pedig felmordult mikor elkezdett bennem mozogni. A szemembe nézett, majd lassan szívogatni kezdte ajkaimat. Elbódultam a sokféle gyönyörtől ami átjárt abban a pillanatban. Testünk szorosan összepréselődött, éreztem minden mozdulatát, minden apró rezdülését. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai a kezem alatt. Éreztem, ahogy remegni kezd a csúcshoz közelegve.

Újra csodás csókban forrtunk össze, miközben pár végső mozdulat után mindkettőnket elért a megsemmisülés. Olyan volt, mint milliószor porrá hullni ugyanabban a pillanatban, aztán újra összeállni. Két test egybeforrt és már nem is létezhettek külön.

Nem törődtünk semmi mással aznap éjjel. Csak és kizárólag egymással.

Másnap reggel hozzánk képest korán útnak indultunk, vissza London felé. Szótlanul utaztunk, miközben Tom vezetés közben  a rádiót üvöltette. Robbal néha összenéztünk, és olyankor mindig kiült az arcára az az édes mosoly, amit úgy szeretek.

Ash ma reggel elmesélte, hogy Cameronnal patthelyzetbe kerültek, úgyhogy nem változik köztük semmi. Még az is lehet, hogy Cam visszamegy Amerikába a nyár végén. Hiába martuk egymást egyfolytában, be kellett vallanom magamnak, hogy hiányozni fog.

Dél körül hazaérkeztünk, elköszöntünk a többiektől, majd Cam és én becuccoltunk a házba. Anya rögtön megölelgetett minket és a párnapos nyaralásról érdeklődött. Egymás szavába vágva áradoztunk róla, anyánk pedig mosolyogva hallgatta.

- Egyébként beszéltem Amandával – közölte anya, miután Cameron felment. – Párizsba utaznak, és szeretne hozzád átjönni Londonba egy-két napra még mielőtt elmentek a kollégiumba.

Ettől a hírtől rögtön fellelkesültem és mint egy idióta, elkezdtem tapsikolni. Szinte felvágtattam a szobámba, a kipakolással nem is foglalkoztam, ráér később is. Azonnal Amanda számát tárcsáztam, csakis az övét tudtam fejből – szégyen vagy nem, Robét sem tudtam.

Régi szokásunkhoz híven vagy egy percig sikoltoztunk a telefonba, mikor felvette. – Olyan rég nem láttalak – panaszkodtam.

- Tudom, nekem is hiányzol – felelte. – Szar ez a külön földrészen élés. De az utolsó hétvégédet együtt töltjük.

- Annyi mindent kell mesélnem – sóhajtottam. – El sem hinnéd.

- Lesz rá időnk bőven – mondta Amanda kedvesen. Miután még egy kicsit beszélgettünk, rávettem magam, hogy kipakoljak. Sőt, rendet tettem a szobámban és beraktam egy adagot a mosásba. Már épp lementem volna, amikor megcsörrent a telefonom. Szinte már azelőtt tudtam ki hív, mielőtt ránéztem volna a kijelzőre. Naná, hogy Mike.

- Mi van? – szóltam bele flegmán, nagyot sóhajtva. Csak hogy tisztában legyen azzal, hogy ellenemre van vele beszélgetni.

- Jajj Kristen, mindig ez a negativitás – mondta megjátszva magát, de tudtam, hogy jól szórakozik.

- Csak bökd ki, hogy mit akarsz – morogtam. Egy idióta vagyok. Minek vettem fel egyáltalán a telefont?

- Napok óta nem láttalak. Merre jársz, szépségem?

- Nem mintha közöd lenne hozzá, de elutaztam a barátaimmal – feleltem lenézően. – Itt pedig már csak egy hétig kell kibírnom, utána nem látom többet az arcod, remélhetőleg.

- Nagy kár, Stew. Pedig ha egy kicsit kedvesebb lennél, a világ végére is követnélek. Mindegy, azt hiszem. Úgyis találni fogok rá valami módot, hogy találkozzunk.

- Álmodik a nyomor…

Mike felnevetett. – Aludj jól, drága Kristen – súgta behízelgő hangján, majd letette a telefont. Morgolódva hajítottam az ágyamra a mobilomat. Kezdett nagyon elegem lenni Mike idióta viselkedéséből. Hirtelen minden jókedvem elszállt, nem akartam mást, csak lezuhanyozni és befeküdni az ágyamba. Elalvás előtt még utoljára arra gondoltam, hogy remélem nem látom őt viszont hamar. Nem is hittem volna, hogy mekkora fordulatot vesznek holnap a dolgok…

Reggel a telefonom visítása ébresztett. Milyen keresett ember lettem mostanában… - gondoltam szarkasztikusan. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, álmosan tapogattam ki a mobilomat, hogy aztán a fülemhez emeljem. Belemotyogtam valamit köszönésképpen, meg sem néztem ki hív.

- Csak nem felébresztettelek? – érdeklődött Rob aggodalmasan, mikor meghallotta a hangomat.

- Dehogyis, fent voltam – hazudtam rögtön, amit ő persze ki is szúrt.

- Naná, hogy fent – nevetett. – Kár, pont most akartam átmenni…

- Teljesen ébren vagyok – pattantam fel ülőhelyzetbe, amivel újabb nevetést csaltam ki Robból. Ha az alvás és közte kell választanom, nem is kérdéses a döntésem. Megígérte, hogy nemsokára átjön, én pedig lassan kikászálódtam az ágyból. Felöltöztem, gyorsan megfésülködtem és mosakodtam.

Meglepődtem, mikor alig pár perccel később megszólalt a csengő. Máris itt lenne Rob? Odavánszorogtam az ajtóhoz és szélesre tártam. Nem kellett volna.

- Szervusz, Stew…

Újra itt

Bizony, visszatértem! :) És az a jó hír, hogy csütörtökön jön a friss. Látom a kommentírással belehúztatok, amit köszönök szépen, csak maradjon is így :D Azt azért tudnotok kell, hogy nem azért gondolkodtam rajta, hogy meghívós legyen-e a blog, mert nem véleményeztek, hanem azért, mert tényleg nem tudom, hogy mindenkivel megakarom-e osztani. De azt hiszem amíg nem okoztok csalódást a blog így marad :) Köszönöm azoknak akik mindig írnak, remélem ezentúl többen is csatlakoznak a rendszeres komizókhoz.
Abellana