32. fejezet

Némi nehézségek árán, de megszületett a mai rész is :D Remélem tetszeni fog és leírjátok a véleményeteket :)
Abellana

(Rob)

Hetek óta nem ébredtem olyan boldogan, mint ma reggel. A tegnap éjszaka egyszerűen hihetetlen volt, életem értelme pedig itt feküdt az ágyamban, mi más kéne még? Rápillantottam békés arcára és elmosolyodtam. Közelebb csúsztam hozzá és nem tudtam megállni, hogy bele ne csókoljak tökéletesen ívelt nyakába. Végigpuszilgattam bársonyos bőrét, míg el nem értem az ajkaihoz. Ekkor már ébren volt, és szenvedélyesen viszonozta a csókom.

- Jó reggelt – suttogtam a fülébe, miután eltávolodtunk egymástól egy kicsit.

- Jobb nem is lehetne – felelte mosolyogva. Láthatóan legalább olyan boldog volt, mint én. – Bárcsak véget se érne.

- Hát, igazából maradhatnánk, amúgy is zuhog az eső. Kihagynánk ezt a napot. Hidd el, lennének rá módszereim, hogy az ágyban tartsalak – mondtam a szemébe nézve, majd kajánul megnyaltam a szám, mintha csak véletlenül tenném. Kristen légzése felgyorsult, ahogy elképzelte, hogy mit is művelnék vele pontosan.

- Nem lehet – rázta meg a fejét végül. – Be kell mennünk az óráinkra, ráadásul Tom is biztosan itt van már…

- Nem érdekel – vontam vállat. – Jelenleg semmi sem érdekel.

Mielőtt válaszolhatott volna, ajkaim megint az övéit kutatták, nyelvem kívánkozva hatolt be a szájába, mire ujjai máris a hajamat markolták. Akárhogyan is tiltakozott, akkor is szerettem volna neki örömet okozni, csakhogy elég nehezen váltam el ajkaitól. Mikor mégis sikerült, óvatosan a hajába markolva hátravetettem a fejét és forró csókjaim végigfutottak a torkán, majd a kulcscsontján, hogy végül a melleinél kössenek ki. Órákig tudtam volna kóstolgatni a kívánatos halmokat és közben hallgatni Kristen vágyakozó sóhajait. Amelyek ráadásul olyan hatással voltak rám, hogy tovább kellett haladnom, mielőtt én még előbb mennék el, mint ő. Élvezettel csókolgattam végig a hasát is, mikor rájött, hogy mi következik.

- Rob, ne, különben tényleg egész nap… - nem tudta befejezni az ellenkezését, ugyanis már késő volt. A mondat vége nyögésbe fulladt, ahogy nyelvem célt talált a lábai közt. Beleremegett a jelenlegi tevékenységembe és elfojtott sikolyok kíséretében markolta meg két kezével a takarót. Perverz élvezetemet leltem szinte már kétségbeesett nyögéseiben, csak aztán Tom nehogy tényleg ránk törje az ajtót. Érdekes látvánnyal találná szembe magát.

A bennem lévő kisördög arra késztetett, hogy néha kicsit leálljak és szerelmem kínlódó arcát figyeljem. Elképesztő érzés volt, hogy mindezt én váltom ki belőle. Ha más lány lenne, nem érdekelne. Na de neki mindent meg akartam adni. És ennek eredményeképpen hamarosan vergődve érte utol a gyönyör, miközben mindennél mélyebben fúródott belé utoljára a nyelvem. Újból végigcsókoltam a testét – ezúttal a hasától a nyakáig – ő pedig hangosan zihált az élvezettől.

- Ne mondd, hogy nem éri meg ezért elkésni – mosolyogtam rá, mire ő fáradtan felnevetett.

- De, nagyon is – helyeselt bólogatva. Egy utolsó, gyengéd csókot váltottunk, majd újra megszólaltam.

- Most már akár mehetünk is – jelentettem ki, annak ellenére, hogy mindennél jobban vágyakoztam most Kristenre, de ha tovább maradunk, tényleg fenn áll a lehetősége, hogy elkésünk. Viszont ő is tudta, hogy mennyire kívánom…

- Szó sem lehet róla – felelte, majd mosolyogva a hátamra döntött és végigsimított nagyon is egyértelmű vágyamon. Nem tudtam visszafogni egy morgást, úgy éreztem már ennyitől is azonnal végem. Fülig érő mosoly kúszott gyönyörű arcára, ahogy rájött, hogy most a saját fegyveremmel vághat vissza. Lassan, kínzóan kezdte el kezét mozgatni, miközben a nyakamat harapdálta. Belemarkoltam a fenekébe, mire egy nagyobb harapást kaptam és felszisszentem – de nem a fájdalomtól. Azt hittem ennél őrjítőbb már nem is lehetne a helyzet, de nyilvánvalóan tévedtem. Ajkai egyre lejjebb igyekeztek, én pedig felnyögtem, ahogy rájöttem mire készül. Mikor azok a szenvedélyes, forró ajkak körbezárták feszülő vágyamat, úgy éreztem ez már nem is földi mámor. Soha életemben nem éltem még át ilyet, mintha kínzott volna a gyönyör. Próbáltam magam nem túl hamar megadni, de nem bírtam tovább. Szinte pár mozdulat után elélveztem. Kris elégedetten hajtotta fejét a mellkasomra.

- Na most van az, hogy mehetünk – szólalt meg, mire felnevettem. Egy újabb heves csók után nehezen ugyan, de kikászálódtunk az ágyból és felöltöztünk, miközben pillantásainkkal egyfolytában egymást pásztáztuk. Semmi kétség: ez volt életem egyik legjobb reggele.

Mikor kiléptünk a szobámból, Tom már a kanapén ült kómás fejjel, kávét kortyolgatva. – Áh, látom újra együtt a tökéletes páros. Akkor be is ruházok egy füldugóra – morogta durcásan.

- Azt jól teszed – vigyorogtam rá gonoszan.

- Na jó – szólt közbe Kristen – ha befejeztétek végre, nekem mennem kell. Még beszélni akarok Ashley-vel.

- Elmenjek veled? – kérdeztem reménykedve, hogy a válasz igen. Most, hogy visszakaptam, nem akarom elengedni egy percre sem.

- Ne, hagyd csak – legyintett. – Később találkozunk.

Ezzel Kristen odalépett hozzám és egy aprócska csókot nyomott a számra, elköszönt Tomtól is, majd távozott.

- Szóval ti ketten újra együtt, mi? Akkor vége a depidnek? – kérdezte Tom.

- Ha-ha. Nem depiztem eddig sem – feleltem grimaszolva. – Csak féltékeny vagy, mert már több mint egy hete nem szedtél fel egy csajt sem.

- Fogd be! Dolgozom az ügyön – jelentette ki legjobb barátom, mire gúnyosan elmosolyodtam. Vannak dolgok, amelyek soha nem változnak…

(Kristen)

Szinte felhőkön úsztam, az sem érdekelt, hogy a szobánk felé tartva megint eláztam egy kicsit. Amúgy is át kell majd öltöznöm és lezuhanyoznom, mielőtt órára megyek. Mikor beléptem az ajtón, Ash meglepődve rám pillantott.

- Hát te meg hol voltál? – kérdezte rögtön, kicsit hisztérikus hangon. – Nem is voltál itt az éjjel?

- Nem bizony – ráztam meg a fejem hatalmas mosollyal az arcomon. Ash döbbenten méregetett egy darabig, majd szó szerint leesett az álla.

- Várjunk csak, te Robbal voltál? – kíváncsiskodott. Egyszerűen csak bólintottam, mire ő sikongatva a nyakamba borult. – Tudtam, annyira nagyon tudtam! Egyértelmű, hogy nektek egymás mellett a helyetek.

- Hát igen – sóhajtottam fel boldogan. – El sem hiszem, hogy végre minden kezd jól alakulni.

- Este megünnepeljük – ragyogott fel Ashley arca. – Ideje újra összehozni a bandát!

Örömmel egyeztem bele. Úgy éreztem, mintha már hónapok óta nem lett volna ilyen, hogy összegyűlünk iszogatni és ugratni egymást. Pedig nem is volt olyan régen. És most nem is lehettem volna boldogabb, hiszen minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Villámgyorsan lezuhanyoztam és magamra kaptam valami ruhát, aztán órára mentem. Most, hogy nem kellett mindenféle dolog miatt aggódnom, mintha jobban figyeltem volna. Persze néha az agyam szórakozott velem egy kicsit és visszaidézte az éjszaka képeit, amitől csak még jobban hiányoltam Robot. Olyan voltam, mint valami hülye kis csitri. Azonban nem csak én örültem a történteknek. Kifelé jövet Lizzy támadott le.

- Most találkoztam Ashley-vel – közölte hatalmas mosollyal. – Elmesélte, hogy kibékültetek Robbal. Annyira örülök neki, hogy végre kirángatod az eddigi állapotából.

- Hogy érted, hogy az eddigi állapotából? – kérdeztem szemöldökráncolva.

- Hát… - Lizzy elhúzta a száját, mintha nehezen jönnének rá szavak, de végül folytatta – társaságban nem mutatta, de eléggé maga alatt volt. Mármint… ő annyira imád téged, és bántotta az is, amikor Tylerrel látott. Nagyon boldogtalan volt.

Meghasadt a szívem ennek hallatán, és az arckifejezésem is tükrözhette ezt, mert Liz gyorsan hozzátette: - De ez persze nem a te hibád! Ő szakított veled, úgyhogy csakis magára vethet.

Nem akartam ezen gondolkodni, ezért inkább másfelé tereltem a szót. – Inkább mesélj arról, hogy veled mi a helyzet – kértem. – Van valaki a láthatáron?

Lizzy elmosolyodott és az ajkába harapott. Az arca hirtelen teljesen kivirult. – Igazság szerint randizom egy sráccal. Vagyis nem is randizunk, ez bonyolult.

Gyanakvó pillantást vetettem rá. – Ezt nem igazán értem – mondtam.

- Hidd el, én sem – nevetett fel. – De boldog vagyok, és végül is ez a lényeg, nem?

- Dehogynem – mosolyogtam rá. – Már csak Ashley meg Cameron szerencsétlenkedésének kéne véget vetni.

- Talán jót tesz majd nekik ez a kis különlét – vont vállat Lizzy, én pedig egyetértően bólintottam. Tovább fecsegtünk mindenféléről miközben sétáltunk, amíg meg nem láttam az én kis világom közepét felénk közeledni. Liz elmosolyodott. – Hagylak benneteket, amúgy is el kell mennem pár jegyzetért – kacsintott rám, majd elindult a szobája felé. Én boldogan vetettem magam Rob nyakába és heves csókkal köszöntöttem őt.

- Hát ezt meg minek köszönhetem? – érdeklődött nevetve, mikor elváltunk.

- Csak… szeretlek – vontam vállat. Tekintete egy kicsit megkomolyodott, megsimogatta az arcom és egy újabb, ezúttal mindennél gyengédebb csókot nyomott ajkaimra.

- Én is szeretlek – felelte. Ebben a pillanatban nem is lehettem volna boldogabb, és tudtam, hogy tanultunk a hibáinkból, és nem fogunk még egyszer ekkora fájdalmat okozni a másiknak.

A nap hátralévő részében szinte a föld fölött lebegtem, és már az estét is vártam. Ashley-vel együtt jöttünk ki este, és elmondta, hogy elmennek Nikkivel valami kajáért na meg persze alkoholért, és majd a szobánkban találkozunk, addigra talán megérkeznek a többiek is. Rábólintottam a tervre, aztán egyenesen az én kis szobámba mentem. Egy kicsit rendbe szedtem a fejem és próbáltam elhitetni a helyiségről, hogy nem egy tornádó sújtotta, ugyanis szokásom volt szanaszét dobálni mindent. Miután elviselhetőnek nyilvánítottam a szobát, kiléptem az ajtón, de olyan látvánnyal szembesültem, amire határozottan nem voltam felkészülve. Rajtakapott barátaim szétrebbentek az érkezésemre, mivel éppen a csókjukat szakítottam félbe. Az állam hangosan koppant a padlón, mikor megláttam az arcukat.

31. fejezet

Sziasztok! :)
Ha már csütörtök, akkor új fejezet. Remélem örülni fogtok neki, ugyanis hosszabb lett a legutóbbiaknál és szerintem a tartalma is tetszeni fog ;) Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket, most se kíméljetek :D Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

Azon kaptam magam, hogy mosollyal az arcomon ébredek. Eszembe jutott a tegnap este és azok a csodás pillanatok, amikor majdnem megcsókoltuk egymást. Akkor rádöbbentem, hogy mindennél jobban azt akarom, hogy újra együtt legyünk. És ezért minél hamarabb tenni is fogok.

Majd’ kicsattantam a vidámságtól egész reggel, miközben felöltöztem és rendbe szedtem magam. Ashley meglepődve pillantott rám, mikor kiléptem a szobámból. – Nagyon jókedvűnek tűnsz – jegyezte meg. – Azt hittem, le fogod harapni a fejem.

- Csak azért, mert véletlenül megzavartál?

- Hát… Rob azt tette, miután bementél. És tényleg sajnálom, hogy rossz időben nyitottam rátok, ha tudtam volna… - mentegetőzött Ash, de a szavába vágtam.

- Tudod mit? Egyáltalán nem vagyok dühös, mert elhatároztam, hogy mit akarok – mondtam.

- Ennek szívből örülök. De ezt Robbal is közöld, mert előbb-utóbb képes lesz meggyilkolni álmomban, amiért elszúrtam az esélyét – próbált viccelődni Ashley, de kicsit mintha komolyan gondolta volna. Aztán témát váltott. – Na és mik a terveid mára?

- Hát… az biztos, hogy ma már tényleg tanulnom kell. Na meg valamikor gondolom Tylerrel is beszélnem kéne – húztam el a számat.

- Akkor elmondod neki, hogy Robbal voltál tegnap?

- Nem tudom – sóhajtottam fel tanácstalanul. – Még szörnyűbb barát lennék, ha nem mondanám el. Majd meglátjuk, mi lesz.

Még egy kicsit beszélgettünk Ashley-vel, és közben végig az járt a fejemben, hogy mégis hogyan mondjam a barátom szemébe, hogy hazudtam neki? Ez a gondolat sötét foltot ejtett a mai jókedvemen. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk bekapni pár falatot, de aztán visszamentünk nekilátni a tanulnivalóknak. Éppen időben, ugyanis odakint eleredt az eső. A szürke égbolttól minden borús lett, az esőcseppek monoton hangja pedig háttérzenét szolgáltatott a könyvek bújásához. Csak akkor tekintettem fel, mikor valaki bekopogott az ajtómon. Tyler lépett be rajta.

- Szia – köszönt furcsa tekintettel, a megszokott mosolya nélkül.

- Szia – mondtam meglepődve. Nem számítottam rá, és arra sem, hogy ilyen hamar beszélnem kelljen vele.

- Ashley engedett be, beszélni akartam veled. De látom tanulsz, úgyhogy ha zavarok, visszajöhetek később is – magyarázta, de én megráztam a fejem.

- Nem, nem zavar – feleltem. – Épp ideje volt egy kis szünetnek.

Tyler csak bólintott, majd mélyen a szemembe nézett. A tekintete fürkésző volt, olyan, mintha minden kis titkomat tudná. Ez a pillantás zavarba hozott. – Szóval… jobban vagy már? – érdeklődött. A hangja viszont nem kedves volt, csak mintha udvariasságból kérdezné.

- Öhh… igen, köszönöm – mondtam zavartan. Itt az ideje Kristen, mondd meg neki! Szóra nyitottam volna a számat, de a nyelvem összegubancolódott. Tyler viszont helyettem is megszólalt.

- Aha, gondolom elég jól lettél ahhoz, hogy este az ex-pasiddal menj bulizni – mondta zord tekintettel. Ledöbbentem, hisz’ ezt meg honnan tudja? Rögtön meg is válaszolta a kérdésem. – A szobatársam is ott volt, akivel egyszer találkoztál. Megismert téged meg Robertet és csak úgy mellékesen megemlítette, hogy látott titeket.

- Figyelj Tyler, én sajnálom, nem is tudom mit mondhatnék…

- Nem kell magyarázkodnod, nem az én dolgom – vont vállat. – De nem szeretem ha az úgynevezett barátaim hazudnak nekem. Megmondhattad volna, nem lett volna semmi belőle.

- Tudom, én csak… fogalmam sincs mi volt velem, sajnálom. Szörnyen érzem magam miatta. Rossz barát vagyok, tudom – vallottam be.

- Nem, Kristen. Nagyon is jó barátom voltál, de ez így nem működik. Én többet érzek irántad, ti pedig imádjátok egymást, Rob nyilván utál engem. Én ebbe nem férek bele, még barátként sem.

- Azt akarod mondani, hogy többet ne találkozzunk? – kérdeztem egyszerre döbbenten és bánatosan.

- Ez elkerülhetetlen – vont vállat Tyler. – Úgyis összefutunk majd. Köszönünk egymásnak, aztán továbbmegyünk.

- Nem kell, hogy a hülyeségem miatt véget érjen a barátságunk – habogtam kétségbeesetten.

- Nem amiatt, Kris – sóhajtott fel. – Hidd el, jobb lesz így.

Tyler még utoljára halványan rám mosolygott, aztán kilépett a szobából. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a barátságunknak minden bizonnyal vége. Estére az eső már csak szitált, az ablakon halkan kopogó cseppek pedig lassan elálmosítottak.

Másnap az egyik órán találkoztam Tylerrel. Egy aprót biccentett felém, én pedig halványan elmosolyodtam. Rob is ott volt, és örömmel figyelte a kettőnk közötti hűvös köszöntést. De ma semmi sem tudta elrontani a kedvem. Nem, ha Rob is velem volt. Az elmaradt csókról nem beszélgettünk, de egyértelműen vidámabbak voltunk. Az utolsó órán is vele voltam és együtt jöttünk ki.

- Mi történt Tylerrel? – kérdezte egyszer csak. – Mármint nem akarom beleütni az orromat, de furcsán viselkedtetek.

Felsóhajtottam. – Hát… hosszú történet. A lényeg, hogy nem ugyanazt érezzük egymás iránt ezért inkább jegeljük ezt az egészet – vontam vállat.

- Biztosan szomorú vagy emiatt – nézett rám aggódva.

- Nem igazán. Mármint egy kicsit mégis, persze. De van, aki felvidítson – mosolyogtam rá, mire egy boldog vigyor kúszott az arcára. Majd próbált megkomolyodni.

- Nos, mivel már sötét van, kötelességemnek érzem, hogy elkísérjelek – jelentette ki. – Hiszen nem akarjuk, hogy egyszer csak megtámadjon egy bokorból kiugró valami, nem igaz?

Felnevettem. – Az egyszer biztos. De valójában a könyvtárba készültem, nálunk egyszerűen nem megy a tanulás.

- Hát, ha nem zavarlak…

- Egyáltalán nem – vágtam rá. – Sőt, a könyvtárba menet is megtámadhatnak, ki védene meg, ha nem lennél velem? – viccelődtem. Rob rám vetette legszexibb mosolyát, és elindultunk a könyvtárba. Most voltam itt először, és lenyűgözött a hatalmas épület. Amúgy is imádtam a könyveket, ahogyan Rob is, neki még a munkája is ez volt nyáron.

Először tényleg csak tanultunk, bár néha egymásra sandítottunk, és ha összeakadt a pillantásunk, gyorsan visszafordultunk a könyvhöz mosolyogva. Olyanok voltunk, mint két szerencsétlen kamasz. Hamarosan elkezdett újra esni, amit abból következtettem ki, hogy még a hatalmas teremben is hallani lehetett a dörgést.

- Óh, basszus – nyögtem fel panaszosan. Jóval hangosabb volt mint gondoltam, és páran körülöttünk rám kapták a tekintetüket. Rob meg veszettül röhögött a káromkodásomon. Cserébe egy kisebb rúgást kapott a lábába.

- Hé, ez nem ér – nevetett. – Bocs, de egyszerűen látnod kellett volna magadat.

- Ha-ha, nagyon vicces – mondtam, de Rob még mindig majd’ megfulladt a röhögéstől, ami miatt én is elnevettem magam. Ekkor már mindenki minket nézett rosszallóan.

- Na jó, menjünk, mielőtt kitoloncolnak – javasolta Rob még mindig nagy mosollyal.

- Egyetértek – helyeseltem, majd mindenki nagy örömére távoztunk. Kilépve viszont szembesültünk a zuhogó esővel. – Fantasztikus – morogtam. A rengeteg eső volt az, amit a legjobban utáltam Londonban. Rob rám nézett és elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem értetlenkedve.

- Rettentően bájos, amikor így felháborít az időjárás – nevetett, én pedig durcás pillantást vetettem rá. – Na jól van, gyere – szólalt meg békítően, miközben kézen fogott és kihúzott a zuhogó esőbe.

- Ó, hogy az a… - szitkozódtam, ahogy csuromvizes lettem. Vagyis lettünk. – Mégis hová viszel?

- A szobánkba – vont vállat. – Az sokkal közelebb van, mint a tiétek.

Megtorpantam, most először nem törődve azzal, hogy addig is csak ázom. A szobájukba? Persze logikus volt, tényleg sokkal közelebb volt a könyvtárhoz, na de… ez az eső úgy nézett ki mintha napokig akarna esni. Rob rám pillantott. – Mi a baj? – kérdezte.

- Öhm… semmi – feleltem végül. – Menjünk.

Rob még egy másodpercig gyanakodva fürkészte az arcomat, de végül tovább mentünk, miközben még mindig a kezemet fogta. Szinte bemenekültünk a Tommal közös szobájukba, ahol most nyoma sem volt Tomnak, gondolom még órája volt vagy egyéb elfoglaltsága. Ahogy Robbal egymásra néztünk, kínunkban kitört belőlünk a nevetés. Eléggé elcseszett vége volt ez a napnak, ahogyan itt álltunk, teljesen vizesen. Rob mosolya azonban egyszer csak elhalványult és megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Valamilyen érthetetlen oknál fogva az én pillantásom is megkomolyodott, és mélyen egymás szemébe néztünk.

- Annyira gyönyörű vagy – mondta halkan. Kicsit meglepődtem ezen a hirtelen jött „vallomáson”, a szívem vágtázni kezdett, a tüdőmből kitódult a levegő. Megesküdtem volna, hogy annak ellenére, hogy a ruhámat teljesen eláztatta a jéghideg víz és a hajam is csuromvíz, biztosan elpirultam. Halványan elmosolyodott és közelebb lépett hozzám. Teljes szívemből vágytam arra, hogy ajkait az enyémeken érezhessem, és tudtam, hogy csak pillanatok kérdése az egész.

Arca még közelebb került az enyémhez, miközben egyik kezét a tarkómra vezette. Az én kezeim önálló életre kelve kúsztak fel a mellkasán. Éreztem, hogy milyen gyorsan szedi a levegőt, mégis olyan lassan közeledett felém. Rajtam volt a sor, nekem kellett megtennem az utolsó lépést. Rob ajkai fél centire voltak tőlem, mikor véget vetettem a várakozásnak és annyi kínzó vágyódás után végre megcsókoltam. Azonnal reagált, és olyan hevesen csókolt vissza, hogy majd elolvadtam a karjaiban örömömben. Szorosan magához ölelt, aminek következtében teljesen összesimultunk. Az előbb még vacogtam, de csókja nyomán végigfutott testemen a forróság.

Arcomat két tenyere közé fogta és egy kicsit elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. Valószínűleg látta a pillantásomban, hogy most már elegem lett a „barátságból”, egyszerűen nem volt elég. És soha nem is lesz az. – Ígérd meg, hogy ezúttal velem maradsz – szólalt meg. – Mert én soha többet nem engedlek el.

- Nem is akarom, hogy elengedj – feleltem. – Szeretlek, Rob.

Vallomásom hallatán Rob még inkább magához szorított, ajkai gyengéden becézgették az enyémeket. Karjaim a nyaka köré kulcsolódtak, hogy még közelebb húzzam magamhoz, egyszerűen nem tudtunk betelni egymással. Anélkül, hogy félbeszakítottuk volna a csókot, lassan elbotorkáltunk az ő szobájáig. Az ajtó becsapódott mögöttünk, mi pedig hajszálnyira eltávolodtunk egymástól. Rob egyik keze az arcomról a nyakamra vándorolt, onnan pedig tovább ment lefelé, míg meg nem állapodott a blúzom legfelső gombjánál. Türelmetlenül gombolta végig a ruhadarabot egészen az aljáig, majd lassan lesimította a vállaimról. A vizes anyag hangosan landolt a padlón, mire mindketten felnevettünk.

Én minél gyorsabban próbáltam megszabadítani az ingétől és a pólójától, hogy aztán kezeimmel végigtapintsam a mellkasát. Egészen addig, míg el nem értem a nadrágja gombjához. Készséggel segített a ruhadarab levételében, majd vágyakozó csókért hajolt felém újra. Ajkai azonban hamarosan áttértek a nyakamra, onnan a kulcscsontomra, majd a hasamat borította be puha csókjaival. Annyira elbódított a vágy, hogy alig érzékeltem, ahogy eltűnik rólam a farmerem – ami olyan vizes volt, hogy eddig teljesen a lábamra tapadt.

Rob visszakúszott ajkaimhoz, kezei pedig végigcsúsztak a gerincemen, majd elért a combomig, ahol erősen megragadott és felemelt. Érzéki csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, miközben lefektetett az ágyra és fölém helyezkedett. Végigsimított az egész testemen – közben szemei is követték keze útját – majd megállapodott a melltartómnál és kicsit megemelte a hátamat, hogy kikapcsolhassa. Miután lekerült rólam, ajkaival és kezével rögtön kényeztetni kezdett. Felnyögtem a rám törő érzékiségtől, körmeim végigkarcolták a hátát, mire még intenzívebb lett a kis kínzása. Nem bírtam tovább, magamhoz húztam őt egy csókra, ami először heves volt és vággyal teli, de egyre gyengédebb és édesebb lett. Úgy éreztem túlcsordul a szívemben a szerelem.

Nem siettünk el semmit, sokáig csak csókokkal kényeztettük egymást, miközben lassan lekerültek rólunk az utolsó ruhadarabok is. Rob végül mélyen a szemembe nézett, annyi érzelemmel a pillantásában, hogy legszívesebben elbőgtem volna magam a boldogságtól, hogy újra együtt vagyunk. Tekintetünk egy végtelen pillanatra összefonódott, miközben finoman belém csúszott.

Egyszerre bukott ki belőlünk egy nagy sóhaj a csodás érzéstől, hogy végre újra egymáséi vagyunk mindenestül. Hangos sikoly hagyta el ajkaimat, mikor elkezdett mozogni. Az lehet, hogy az elmúlt héten folyamatosan Rob agyát húztam, de én is egyre kiéhezettebb lettem közben. Alig bírtam magammal, úgy éreztem rögtön végem. A hátára döntöttem Robot és felültem a csípőjén, így folytatva a mozgást. Kezeim a mellkasán támaszkodtak, míg az övéi újra a melleimre tapadtak, ezzel is csak közelebb sodorva engem a gyönyörhöz. Élvezetünk hangjai megtöltötték az apró szobát, miközben egyre mohóbban vágytunk a végső beteljesülésre, ami hamarosan elragadott bennünket. Megtelt a testem azzal a csodálatos kimerültséggel, ami ezt követi, és fáradtan omlottam Rob mellkasára, mire ő szerelmes csókkal pecsételte meg az együttlétünket.

Sokáig így maradtunk, és mikor Rob mellé akartam feküdni és leszállni róla, még szorosabban magához húzott. – Ne, maradj még így! Hadd érezzelek – mondta. Egy aprót bólintottam, és újabb csókot követeltem tőle. – Szeretlek, Kris.

- Én is téged – feleltem mosolyogva. Egy ideig még szorosan öleltük egymást, majd elnyomott az édes álom.

30. fejezet

Sziasztok! :)
Itt is lenne a kerek harmincadik, amit épp ebben a pillanatban fejeztem be. Tudom, nem szeretitek ha egy író a saját történetének egyik fejezetéről rosszat mond, na de most tényleg összecsaptam, az egész második felét ma délután írtam, úgyhogy nem vállalok érte teljes garanciát :D Azért remélem, hogy így is lesz benne olyan, ami tetszeni fog nektek, és megosztjátok velem a véleményeteket. :)
Abellana

(Kristen)

Ledöbbentem. Persze mindig is éreztem valamit Tyler részéről, de nem gondoltam, hogy komoly lenne. Így hát meglepett, hogy ilyen nyíltan randira hívott.

– Nézd, én… nagyon is kedvellek, Tyler – dadogtam. – Mint egy nagyon jó barátot. De nem tudok veled randizni. Sajnálom.

Tyler felsóhajtott. Hosszú ideig a szemembe nézett, majd megszólalt: - Mi akadálya van? Szakítottatok!

- Ez tény. De te egy olyan fiú vagy, aki a barátom, és szeretném ha az is maradnál. Rob pedig… hát, nem tudok csak úgy túljutni rajta. Szeretem őt, és még nem adtam fel a kettőnk ügyét.

- Nem azt mondtad, hogy csak barátok vagytok? – kérdezte, mintha számon kérne.

- Ugyan már – nevettem fel ingerülten. – Ha egy kicsit is ismersz, tudod, hogy ez nem igaz. Nem lettünk varázsütésre barátok.

- Naná, azért feküdtél alá a legelső nap! – emelte fel a hangját. Hitetlenkedve rámeredtem. Még sosem hallottam Tylert így beszélni, és megbántott a viselkedése. Nem tud rólunk semmit, ő nem értheti, hogy mi van Rob és köztem!

A tekintete ellágyult és bocsánatkérő lett. – Sajnálom. Ezt nem kellett volna. Egy pöcs vagyok.

- Méghozzá egy hatalmas pöcs – helyeseltem bólogatva. Tyler egy picit elmosolyodott.

- Akkor… még mindig szeretnéd, hogy barátok legyünk? – Reménykedve nézett rám. Én csak bólintottam. – Nos, ez esetben menjünk el valahová barátokként.

Az előttem lévő rengeteg tanulnivalóra bámultam, arra gondolva, hogy talán fel kéne áldoznom a szombat estémet. De ott van még egy lehetőség… mi van, ha ma megint Robbal lehetek? A francba, nem lehetek ilyen szánalmas!

- Rendben, barátokként – egyeztem bele, mire Tyler szélesen elvigyorodott. Miközben visszasétáltunk, megbeszéltük, hogy este találkozunk és kitalálunk majd valamit. Mikor beléptem a szobámba, eszembe jutott, hogy megígértem anyának hogy felhívom. Mielőtt kiment volna a fejemből, felkaptam a mobilomat és a számát tárcsáztam.

Anyám örömmel fogadta a hívásomat és kifaggatott mindenféléről, ezen kívül vagy ötször megkérdezte, hogy biztosan jól vagyok-e. Majd bizonytalanul áttért egy másik témára…

- Szóval… úgy hallottam, hogy… Robert újra udvarolgat… - bökte ki reménykedő hangon.

- Anya, ezt a szót legutoljára a középkorban használták – morogtam. – És csak barátok vagyunk. Különben is, hol hallasz te ilyeneket?

- A bátyádtól. Neki pedig Ashley mondta. – Naná… kinyiffantom a drága jó Ashley-t. – Akkor most nem jártok?

- Nem, egyáltalán nem – feleltem.

- Ó kincsem, adj annak a fiúnak még egy esélyt – győzködött anyám. – Úgy szeret téged!

A következő pillanatban valaki megmentett azzal, hogy kopogott az ajtón. – Figyelj anya, most nem tudok beszélni. Valaki kopogott. De majd hívlak, szeretlek, puszi.

Ő még tiltakozott volna, de gyorsan kinyomtam a telefont és az ajtóhoz siettem. Igaz, hogy megmenekültem attól, hogy Robról beszélgessek anyámmal, na de most személyesen ő állt az ajtóban. – Meglepetés – villantotta rám legszexibb, legmegolvasztóbb mosolyát.

- Hát te mit keresel itt? – érdeklődtem tényleg meglepődve.

- Óh, milyen kedves, hogy behívsz, köszönöm Kristen. – Grimaszoltam egyet a megjegyzésére, majd félreálltam az útból, hogy bejöhessen. Meg is tette.

- Szóval…? Most végre elárulod minek köszönhetem a látogatásod?

- Emlékszel arra az orosz srácra az első esti buliról? Hát most náluk lesz egy, Tom persze megesketett, hogy elmegyek vele. Viszont nincs kedvem az idióta csajozási terveihez asszisztálni, úgyhogy ha lenne egy kedves és jó barátom, aki eljönne, hogy megmentsen az unalomtól…

- Már vannak terveim ma estére – feleltem, majd kíváncsian Rob reakciójára hozzátettem: - Tylerrel.

Rob pár pillanatig csendben maradt, nem tudtam beazonosítani az arcán váltakozó érzelmeket. Végül feltette azt a kérdést, ami legelőször eszébe jutott. – Randiztok, vagy ilyesmi?

- Rob, ezt nem éppen veled kéne megvitatnom…

- Nem értem miért ne vitathatnád meg éppen velem – mondta. – Remek hallgatóság vagyok.

- Ha már ennyire érdekel, nem. Nem randizunk. Mármint megkérdezte, de mivel engem ő nem érdekel úgy, ezért csak barátok vagyunk. – Rob arcán mintha elégedettséget fedeztem volna fel.

- Hát ha nem randi, akkor nincsen semmi gond. Eljöhetsz velem.

- Nem! Ő a barátom, nem fogom cserbenhagyni – érveltem. – Különben is, neki már megígértem, mégis miért mennék veled?

- Mert nagyon szépen kérlellek. És mert tudod, hogy jobban éreznéd magad velem. Tylerrel elmehetsz máskor is, biztos nem bánja.

Istenem, éppen egy jó barátomat akarom lekoppintani az ex-pasimért akibe reménytelenül szerelmes vagyok. Hát mi a fene bajom van nekem? – Legyen – sóhajtottam. – De ezért nagyon sokkal tartozol nekem.

- Ne aggódj, behajthatod rajtam – kacsintott rám. Mielőtt még több kétértelmű dolog elhangozhatott volna, Rob kijelentette, hogy este találkozunk, aztán elment. Legbelül jól lehordtam magam, amiért elgyengültem, és inkább Robot választottam. Egy kis lelkifurdalással hívtam fel Tylert, és azt mondtam neki – szégyenszemre – hogy kicsit rosszul érzem magam és rakjuk át a baráti találkozónkat egy másik időpontra. Abszolút megértő volt, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Hivatalosan is egy szemét ribanc vagyok.

Ashley és Lizzy délelőtt a városban voltak, délután pedig jókedvűen érkeztek meg. Kitalálták, hogy menjünk el valahová ma este hárman bulizni – úgy látszik kapós voltam ma estére – de elmeséltem nekik, hogy Tyler és Rob is elhívtak.

- Emiatt igazán ne legyen lelkifurdalásod – mondta Lizzy. – Tyler jól tudja, hogy még csak most szakítottatok Robbal. Eleve el sem kellett volna hívnia.

Elnyomtam magamban egy grimaszt. Tudtam, hogy Lizzy csak elfogult a bátyjával szemben. – Liz, mi csak…

- Tudom-tudom, most hivatalosan csak barátok vagytok. De akkor is összetartoztok. – Tanácstalanul felsóhajtottam. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Hiányzik Rob, és újra egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Nem mondom, hogy már ma este rohanok a karjaiba, de nincs több erőm távol tartani őt magamtól.

Ahogy közeledett az este, egyre jobban izgultam, bár magam se tudtam miért. Hiszen ez csak egy buli. Robbal. Akivel barátok vagyunk. Nem nagy cucc… Mégis, mikor odaálltam a szekrényem elé, vagy egy órába telt kiválasztanom egy csőnadrágot és egy felsőt. Sminkelés közben pedig annyira remegett a kezem, hogy csak még idegesebb lettem, és kis híján szanaszét dobáltam mindent. Ashley először úgy nézett rám, mint egy mentális sérültre, de végül megsajnált és elérte, hogy ne úgy nézzen ki a fejem mint egy rosszul mázolt transzvesztitának.

- Miért izgulsz ennyire? – kíváncsiskodott gyanakvó pillantással.

- Fogalmam sincs – vallottam be sóhajtva. – Úgy értem, ő Rob… és ki ne izgulna egy ilyen helyzetben. Persze gondolom szerinted ez hülyeség, hiszen majdnem egész nyáron együtt voltunk meg minden.

Ashley egy hosszú pillanatig némán fürkészte az arcomat. – Nem, egyáltalán nem hiszem hülyeségnek – szólalt meg végül. – Inkább irigyellek, hogy találtál valakit és még mindig gyorsabban dobog a szíved ha meglátod. Ha beleszeretsz egy ilyen emberbe és ő viszont szeret… az csodás lehet.

Barátnőm pillantása egy kicsit szomorú lett. Valószínűleg arra gondolt, hogy ennyi „kaland” után már szeretne egy biztos kapcsolatot az életébe, de Cameron még nem kész erre. Megöleltem Ashley-t, aki elmosolyodva szorította meg a vállam biztatásképpen.

- Minden rendben lesz, ne izgulj – mondta. – Rob odáig van érted, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra együtt lesztek.

- Köszönöm, Ash – viszonoztam a mosolyát. A következő pillanatban meghallottuk, hogy kopogtatnak az ajtón. Odasiettem, hogy kinyissam, és rögtön a nyakamba vetette magát valaki. Méghozzá Tom. Rob döbbenten bámulta őt, én meg kérdőn tekintettem rá.

- Annyira hiányoztál, Kristen – mondta bárgyú mosollyal Tom miután elengedett végre, és közben megpaskolta a fejem tetejét, mint ahogy a gyerekeknek szokás.

- Tom… mennyit ittál? – kérdeztem. Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy „bemelegített” a bulira.

- Egy kortyot. Maximum kettőt – legyintett.

- Vagy inkább pár üveget – nézett rá mérgesen Rob. Lehet, hogy már megint csak beképzelem a dolgokat, de talán azért volt mérges, amiért Tom így a nyakamba vetette magát. Persze tudom, hogy ő a legjobb barátja, de akkor is…

- Indulhatnánk végre? – méltatlankodott Tom, majd elindult előttünk.

- Bocs miatta – nézett rám félszegen Rob.

- Kezdem megszokni – vontam vállat nevetve. Rob azonban még mindig nem tűnt túl vidámnak Tom viselkedése miatt. Megenyhült a pillantásom és közelebb férkőztem hozzá, hogy belekaroljak. – Ne törődj vele. Azért megyünk, hogy szórakozzunk.

Rob kissé meglepődve pillantott rám, de végül elmosolyodott. És onnantól, hogy megérkeztünk, már nem is foglalkozott többet mással. Úgy éreztem magam, mint a régi szép időkben, mikor csak egymással törődtünk és a külvilág zajai a mi kis buborékunkon kívülre kerültek. Mintha visszakaptam volna mindent, ami akkor volt.

Tom még éjfél előtt teljesen kiütötte magát, úgyhogy elvonszoltuk a Robbal közös szobájukig. Elhelyezkedett a kanapén és részegen úgy aludt, mint egy kisbaba. Esküszöm, még nyáladzott is. Felnevettem a látványtól, alig várom, hogy ezzel ugrassam.

Rob – amolyan angol úriember módjára – felajánlotta, hogy visszakísér a szobámba.

- Nem bántad meg, hogy mégsem Tylerrel mentél? – kérdezte egyszer csak, nagy meglepetésemre.

- Egyáltalán nem – feleltem őszintén. – Bár az tény, hogy kezdem azt érezni, hogy egy borzalmas ember vagyok. Úgy értem… megígértem neki a mai estét és erre azt hazudtam neki, hogy rosszul érzem magam és elmentem helyette bulizni. Egyszerűen… rettenetes vagyok és önző.

Épp megálltunk az ajtónk előtt, Rob pedig erősen megragadta a két vállam és maga felé fordított. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte szinte haragosan. – Talán nem a leghelyesebb dolgot tetted, de ettől még nem vagy önző. Én vagyok az önző, mert el sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy inkább velem jöttél. Ez csak jelent valamit, nem?

Felpillantottam a szürkéskék szempárba, ami a világ közepét jelentette számomra. Ha most egy olcsó romantikus vígjátékban lettünk volna, nyilván azt feleltem volna, hogy persze, azt jelenti, hogy még mindig teljesen beléd vagyok esve és jöjjünk össze újra. De a valóságban… a tettek beszéltek helyettünk.

Rob odanyúlt az arcomhoz, és gyengéden eltűrt egy tincset a fülem mögé. Kipirultam az érintésétől. Ajkai pár milliméterrel közelebb kerültek az enyémekhez, én pedig észrevétlenül hajoltam hozzá még közelebb. Olyan volt, mintha megbűvölt volna. Nem létezett semmi más az egész világon, csak a vágy, hogy megcsókoljon. Centiről centire nagyobb lett a feszültség közöttünk – az a feszültség, ami egy férfi és egy nő legmámorítóbb csókját előzi meg. Ajkaink hajszál híján összeértek, mikor kinyílt az ajtó és mi gyorsan szétrebbentünk.

Ashley és Lizzy meglepődve pillantottak ránk – gondolom Liz épp menni készült. Végül Ash törte meg a döbbent csendet.

- Izé, öhh… most becsukhatom az ajtót és úgy tehetnénk, mintha eleve ki sem nyitottam volna, ti meg folytatnátok a… hát az izé… amit csináltatok – nyögte ki végül. Robra pillantottam, aki épp a tekintetével nyársalta fel Ashley-t, amiért félbeszakította az imént történteket.

Azt kívántam bárcsak megtörtént volna a csók, de mi van, ha ez a közbeavatkozás egy jel? Talán nem most kell megtörténnie. Rob elkeseredettnek tűnt, de tudtam, hogy most mit kell tennem.

- Nem, épp be akartam menni – feleltem Ashnek, majd egy búcsúpillantást vetettem Robra és a lányok mellett ellépve bementem a szobámba. Az ajkam szinte égett. Elmosolyodtam a ma estére gondolva, és arra, hogy a tökéletes nap tökéletes befejezése még várat magára…

29. fejezet

Sziasztok az új évben! :)
Mit is fűzhetnék hozzá... :D Bocsánat, hogy mostanában nem hozok olyan hosszú fejezeteket, egyszerűen teljesen le vagyok fáradva, ennyi telik tőlem. Majd próbálkozom. :D Köszönöm a véleményeket az előző részhez!
Abellana

(Kristen)

- El sem hiszem, hogy máris eltelt egy hét – sóhajtottam fel. Ashley az ágyamon terpeszkedett, és nem úgy tűnt, mintha túlságosan izgatná a hétvége. Elég sok tanuló hazamenni készült erre a két napra. – Te nem pakolsz? – kérdeztem tőle.

- Én nem megyek haza – vont vállat. Éppen a mosandó ruháimat pakoltam össze, a kezem pedig megállt egy pillanatra.

- De hát miért? – kíváncsiskodtam. – Ezt eddig nem is mondtad!

- Semmi kedvem a szüleimmel lenni, ezért nem is látom értelmét annak, hogy hazautazzak a hétvégére. Örülök, hogy egy kicsit megszabadultam tőlük.

Így tényleg logikusnak tűnt a magyarázata. Ash nem jött ki az állandóan civakodó szüleivel, ezért meg tudtam érteni az okait. – Ha akarsz, nálunk is lehetsz – ajánlottam fel. – Hidd el, anyám kiugrana a bőréből. Cameron meg a ruháiból.

Ashley felnevetett az utolsó mondatomon. – Kösz a lehetőséget, Kris. De a közelükben sem akarok lenni – mondta. Nem tűnt kifejezetten lehangoltnak vagy szomorúnak, de tudtam, hogy nincs oda azért, hogy itt maradjon. Legalábbis egyedül.

- Akkor én is maradok – jelentettem ki, ledobva a ruhákat a kezemből. Ashley felkapta a fejét.

- Erre igazán semmi szükség – felelte teljesen őszintén.

- Dehogynem – ellenkeztem. – Jövő hétvégén is hazamehetek, nem bánja senki. Különben is, egy örökkévalóság óta nem itattál le. És hidd el, mostanában szükségem van rá.

Ashley jól ismert, tudta, hogy ki jár a fejemben. – Még mindig biztos vagy ebben a „csak barátok”-dologban? Lehet, hogy te előbb megadod majd magad.

- Nincs az az isten – feleltem gőgösen. – Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő lépése.

- Remélem az, hogy észhez térít, lehámozzátok egymásról a ruhát és akkor nem leszel ilyen durci – mondta, mire én gonosz pillantást vetettem rá. Nem is vagyok durci. – Biztos, hogy nem gond? Mármint az, hogy itt maradsz a hétvégére.

- Egyáltalán nem. Sőt, alig várom, hogy szórakozzunk egy kicsit. – Általában nem szoktam ilyet mondani, de most teljesen igaz volt. Elvégre péntek van – kora este – és ez eléggé felpörgetett.

Nem sokkal később Ashley-vel elindultunk Tyler szobájába, mivel megígértem, hogy átviszek neki néhány jegyzetet, Ash pedig el akart kísérni. Azonban nem jutottunk messzire, mikor belebotlottunk valakibe. Pontosabban valakikbe.

- Szia – mosolyodott el Rob imádnivalóan, ráadásul a szemembe nézett közben, mintha észre sem venné, hogy Ashley is ott van. Megpróbáltam nem elolvadni ettől. Mellette Tom állt, aki csak odabiccentett nekünk, miközben nagyot szippantott a cigijéből. Megjegyzem, ezt nem lett volna szabad, de láthatóan úgy érezte, hogy neki mindent lehet. – Azt hittem, már elindultatok – mondta Rob.

- Óh… mi nem megyünk haza – feleltem, ő pedig mintha egy pillanatra elgondolkozott volna valamin.

- Tényleg? Hát mi sem… - Tom erre felkapta a fejét.

- Mi sem? Azt hittem, hogy te…

- Pofa be – vágott a szavába Rob, és szinte gyilkos pillantást vetett barátjára. Talán csak én voltam hülye, de ez úgy hangzott, mintha Robnak eredetileg más tervei lettek volna. De nem, valószínűleg nem mondana le a hazaútról csakis miattam.

- Este elmegyünk az egyik közeli klubba, jöhetnétek ti is – vetette fel Ashley az ötletet. Ezért máskor kapott volna tőlem egy csúnya pillantást, de most nem érdekelt, mert ha ez azt jelenti, hogy este Robbal lehetek, hát nekem megéri.

Tom mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna. – Naná, hogy megyünk. Évezredek óta nem ittam. – Ez nem volt teljesen igaz, legutóbb hétfőn láttam őt inni.Megbeszéltük a fiúkkal, hogy este ugyanitt találkozunk, majd beugrottunk Tylerhez. Egy mosoly terült el az arcán mikor meglátott minket. Átadtam neki a jegyzeteket, ő pedig behívott minket.

- Te sem mész haza? – érdeklődtem. Nem láttam semmi arra utaló jelet a szobában, hogy el akarna utazni.

- Nem, maradok a hétvégére – felelte. – Így is annyi mindent adtak fel, hogy alig győzöm. És ti? Nem úgy volt, hogy mentek?

- Úgy döntöttem maradok, Kris meg bébiszittel – válaszolt neki Ashley.

- Értem – mosolygott rám Tyler. – És mi az esti programotok?

Már szóra nyitottam volna a számat, de Ash megelőzött a válasszal. – Csak a szokásos ivászat. Rob és Tom is jönnek.

Tyler meglepetten pillantott rám. – Rob?? Mióta tudsz vele egy helyiségben maradni?

- Hát az első éjszaka nagyon is egy helyiségben voltak – röhögte el magát Ashley. Mi a franc van vele?? Tyler felfogta a szavai értelmét, és mintha csalódottság ült volna a tekintetében. Talán barátként okoztam neki csalódást? Vagy valami többről lehet szó?

- Igazából most olyan… barátszerűségek lettünk – motyogtam. Arra nem tértem ki, hogy reményeim szerint már nem sokáig leszünk csak barátok.

- Barátok… - dünnyögte Tyler.Remélem nem úgy értelmezte a dolgot, hogy barátok extrákkal. Ez a „közlemény” kicsit fagyossá tette a hangulatot, úgyhogy még pár szó után elbúcsúztunk. Mikor visszamentünk a szobánkba, a szekrény előtt állva elgondolkodtam, hogy mit vegyek fel ma estére. Gonosz módon valami olyat akartam, ami próbára teszi Rob önuralmát. Végül egy olyan minit választottam, ami szégyentelenül sokat mutatott a lábamból, mindezt pedig egy magassarkúval emeltem ki. Ash elmosolyodott mikor meglátott.

- Úgy látom nélkülem is elég jól boldogulsz – nevetett fel. – Szexi vagy, Stewart. Van egy tippem, hogy kinek szól ez.

Nem tudtam elrejteni a vigyoromat, a válasz egyértelmű volt. Kíváncsi voltam, hogy Rob meddig bírja barátokként. Reménykedtem benne, hogy a dolog nem fordítva sül el, és esetleg ő dönt úgy, hogy tényleg csakis barátok legyünk. De azt hiszem ha nem húzom el sokáig, nem kell emiatt aggódnom.

Felkaptam a ruha fölé a kedvenc bőrdzsekimet, ami abszolút nem rontott az összhatáson, talán még szexibbé tette. Azért így is fáztam mikor kiléptünk, hiszen ősz volt és este, én pedig nem tudom megszokni, hogy ez már nem Los Angeles.

A fiúknak kicsit elkerekedett a szemük mikor megláttak minket, bár én Ash mellett hajlamos voltam másodrangúnak érezni magam. Ő valahogy mindig ragyogott. Rob tekintete viszont leragadt rajtam. Ahogy rám pillantott, a szívem mintha gyorsabban kezdett volna verni. Apró borzongás futott végig a gerincemen, miközben végigmért, majd elmosolyodva a szemembe nézett. Azt hittem rögtön elájulok.

- Indulhatnánk végre? – pukkantotta ki Ashley a mi kis buborékunkat. Elvörösödve bólintottam, majd Ash maga mellé ráncigálta Tomot, hogy így hagyjon kettesben Robbal.

- Muszáj elmondanom, hogy… csodásan nézel ki – nézett rám teljes komolysággal.

- Kösz, Rob – mosolyogtam rá, és újból visszatért az arcomra a pír.

- Azt hittem hozni fogod az újdonsült legjobb haverodat – jegyezte meg keserűen. Felsóhajtottam. Szóval eddig tartott a kedvesség.

- Ne hívd így – morogtam. – És különben is, miért hoztam volna?

- Mert mondjuk egyfolytában a nyakadon lóg – vágott vissza.

- A barátom és szeretek vele lenni, mert megnevetett és nem vág  a fejemhez minden szarságot! – emeltem fel egy kicsit a hangom. – Különben is, ez nagyon nem a te dolgod! Annyit vagyok vele amennyit csak akarok!

Az egész utat végigveszekedtük, még szerencse, hogy tényleg nagyon rövid idő alatt oda értünk. Ash leszidott minket amiért már megint marakodunk, majd egy utolsó haragos pillantást vetettem Robra és bemasíroztam a klubba. Más volt, mint a megszokott törzshelyünk Londonban, ez zsúfolt volt és hihetetlenül hangos. Mégis, most erre volt szükségem, ki kellett engednem a gőzt.

A fiúk rögtön inni kezdtek – annyit még láttam, hogy Tom serényen szemrevételezi a ma esti prédákat – mi viszont a bulizók tömegébe vetettük magunkat. Még a saját meglepetésemre is, teljesen sikerült elengednem magam. Sosem éreztem úgy, hogy a villogó fények és a dobhártyaszaggató zene az én világom, de most aztán átadtam magam neki, főleg mikor Ash jóvoltából volt már bennem egy kis alkohol. Olyannyira, hogy teljesen meglepődtem, mikor valaki a csípőmre simította a kezét és így kezdtünk el táncolni. Hátranéztem a srácra, aki szexi mosolyt vetett rám és ráadásul cuki is volt. Talán a pia vagy isten tudja mi miatt, de ez sem zavart. Nem söpörtem le magamról a kezeit. Valaki más viszont megtette.

Rob gyilkos pillantással meredt a srácra, aki úgy érezte, hogy nyilván a nagyon dühös pasimmal van szemben, és visszavonult. – Ehhez semmi jogod nem volt – közöltem Robbal. A hangom nem volt olyan fenyegető mint szerettem volna, ugyanis még a kis birtoklási mániája is beindított.

- Hát ilyen akarsz lenni? Aki bármilyen idegennek odaadja magát egy buliban?

Figyelmen kívül hagytam a kérdését. – Csak nem féltékeny vagy? – érdeklődtem a legcsábítóbb mosolyommal. Rob arca dühös maszkba fordult. Elvigyorodtam és még közelebb húzódtam hozzá, ajkainkat csak pár centi választotta el. – Jól jegyezd meg, hogy nem vagyok tulajdonod. Soha többé.

Ezzel eltávolodtam tőle, és az este hátralévő részében nem beszéltünk. Mindennek ellenére mégis jól éreztem magam, és hajnalban elégedetten omlottam az ágyra, abban a tudatban, hogy Rob szinte a markomban van.

Szombat reggel elmentem a legközelebbi kávézóba, egyszerűen csak nem akartam ismerősök közelében lenni. Feltöltöttem magam koffeinnel és nekiláttam a tanuláshoz. Azonban mielőtt túlságosan belemerülhettem volna, valaki megkocogtatta a vállam. Felnézve Tyler széles mosolyával találtam szemben magam.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdeztem meglepve.

- Ashley adta az infót – vont vállat. – Leülhetek?

Bólintottam, mire ő helyet foglalt mellettem. Csodálkoztam a vidámságán, tegnap nem úgy tűnt, mintha örülne nekem. Vagy legalábbis annak, hogy Rob meg én „barátok” vagyunk. Tylernek is valószínűleg ezek a gondolatok jártak a fejében.

- Figyelj, csak azt akartam mondani, hogy sajnálom – kezdte. – Tudom, hogy tegnap kicsit bunkó voltam. Csak nagyon meglepődtem, ennyi az egész. Természetesen nem az én dolgom, és nem is tudom megakadályozni.

- Nincs miért bocsánatot kérned – feleltem őszintén. – Megértem, hogy meglepődtél. És különben is, a barátom vagy, szóval mindig érdekel a véleményed.

Tyler elmosolyodott. – Akkor ezt tisztáztuk? – emelte rám kérdőn a tekintetét. Bólintottam. – Remek, ugyanis kérdezni akartam valamit.

- Ki vele – vágtam rá rögtön.

- Arra gondoltam, hogy… nem lenne kedved elmenni ma este valahová? – kérdezte. A tekintete furcsa volt, mintha visszautasítástól félt volna. De hát miért, hiszen ő jó barátom… vagy ő egyáltalán nem is erre gondolt? Csak nem…?

- Tyler, úgy érted…hogy… mint barátok? – dadogtam értetlenül.

- Nem, Kristen – jelentette ki határozottan. – Randira hívlak.