29. fejezet

Sziasztok az új évben! :)
Mit is fűzhetnék hozzá... :D Bocsánat, hogy mostanában nem hozok olyan hosszú fejezeteket, egyszerűen teljesen le vagyok fáradva, ennyi telik tőlem. Majd próbálkozom. :D Köszönöm a véleményeket az előző részhez!
Abellana

(Kristen)

- El sem hiszem, hogy máris eltelt egy hét – sóhajtottam fel. Ashley az ágyamon terpeszkedett, és nem úgy tűnt, mintha túlságosan izgatná a hétvége. Elég sok tanuló hazamenni készült erre a két napra. – Te nem pakolsz? – kérdeztem tőle.

- Én nem megyek haza – vont vállat. Éppen a mosandó ruháimat pakoltam össze, a kezem pedig megállt egy pillanatra.

- De hát miért? – kíváncsiskodtam. – Ezt eddig nem is mondtad!

- Semmi kedvem a szüleimmel lenni, ezért nem is látom értelmét annak, hogy hazautazzak a hétvégére. Örülök, hogy egy kicsit megszabadultam tőlük.

Így tényleg logikusnak tűnt a magyarázata. Ash nem jött ki az állandóan civakodó szüleivel, ezért meg tudtam érteni az okait. – Ha akarsz, nálunk is lehetsz – ajánlottam fel. – Hidd el, anyám kiugrana a bőréből. Cameron meg a ruháiból.

Ashley felnevetett az utolsó mondatomon. – Kösz a lehetőséget, Kris. De a közelükben sem akarok lenni – mondta. Nem tűnt kifejezetten lehangoltnak vagy szomorúnak, de tudtam, hogy nincs oda azért, hogy itt maradjon. Legalábbis egyedül.

- Akkor én is maradok – jelentettem ki, ledobva a ruhákat a kezemből. Ashley felkapta a fejét.

- Erre igazán semmi szükség – felelte teljesen őszintén.

- Dehogynem – ellenkeztem. – Jövő hétvégén is hazamehetek, nem bánja senki. Különben is, egy örökkévalóság óta nem itattál le. És hidd el, mostanában szükségem van rá.

Ashley jól ismert, tudta, hogy ki jár a fejemben. – Még mindig biztos vagy ebben a „csak barátok”-dologban? Lehet, hogy te előbb megadod majd magad.

- Nincs az az isten – feleltem gőgösen. – Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő lépése.

- Remélem az, hogy észhez térít, lehámozzátok egymásról a ruhát és akkor nem leszel ilyen durci – mondta, mire én gonosz pillantást vetettem rá. Nem is vagyok durci. – Biztos, hogy nem gond? Mármint az, hogy itt maradsz a hétvégére.

- Egyáltalán nem. Sőt, alig várom, hogy szórakozzunk egy kicsit. – Általában nem szoktam ilyet mondani, de most teljesen igaz volt. Elvégre péntek van – kora este – és ez eléggé felpörgetett.

Nem sokkal később Ashley-vel elindultunk Tyler szobájába, mivel megígértem, hogy átviszek neki néhány jegyzetet, Ash pedig el akart kísérni. Azonban nem jutottunk messzire, mikor belebotlottunk valakibe. Pontosabban valakikbe.

- Szia – mosolyodott el Rob imádnivalóan, ráadásul a szemembe nézett közben, mintha észre sem venné, hogy Ashley is ott van. Megpróbáltam nem elolvadni ettől. Mellette Tom állt, aki csak odabiccentett nekünk, miközben nagyot szippantott a cigijéből. Megjegyzem, ezt nem lett volna szabad, de láthatóan úgy érezte, hogy neki mindent lehet. – Azt hittem, már elindultatok – mondta Rob.

- Óh… mi nem megyünk haza – feleltem, ő pedig mintha egy pillanatra elgondolkozott volna valamin.

- Tényleg? Hát mi sem… - Tom erre felkapta a fejét.

- Mi sem? Azt hittem, hogy te…

- Pofa be – vágott a szavába Rob, és szinte gyilkos pillantást vetett barátjára. Talán csak én voltam hülye, de ez úgy hangzott, mintha Robnak eredetileg más tervei lettek volna. De nem, valószínűleg nem mondana le a hazaútról csakis miattam.

- Este elmegyünk az egyik közeli klubba, jöhetnétek ti is – vetette fel Ashley az ötletet. Ezért máskor kapott volna tőlem egy csúnya pillantást, de most nem érdekelt, mert ha ez azt jelenti, hogy este Robbal lehetek, hát nekem megéri.

Tom mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna. – Naná, hogy megyünk. Évezredek óta nem ittam. – Ez nem volt teljesen igaz, legutóbb hétfőn láttam őt inni.Megbeszéltük a fiúkkal, hogy este ugyanitt találkozunk, majd beugrottunk Tylerhez. Egy mosoly terült el az arcán mikor meglátott minket. Átadtam neki a jegyzeteket, ő pedig behívott minket.

- Te sem mész haza? – érdeklődtem. Nem láttam semmi arra utaló jelet a szobában, hogy el akarna utazni.

- Nem, maradok a hétvégére – felelte. – Így is annyi mindent adtak fel, hogy alig győzöm. És ti? Nem úgy volt, hogy mentek?

- Úgy döntöttem maradok, Kris meg bébiszittel – válaszolt neki Ashley.

- Értem – mosolygott rám Tyler. – És mi az esti programotok?

Már szóra nyitottam volna a számat, de Ash megelőzött a válasszal. – Csak a szokásos ivászat. Rob és Tom is jönnek.

Tyler meglepetten pillantott rám. – Rob?? Mióta tudsz vele egy helyiségben maradni?

- Hát az első éjszaka nagyon is egy helyiségben voltak – röhögte el magát Ashley. Mi a franc van vele?? Tyler felfogta a szavai értelmét, és mintha csalódottság ült volna a tekintetében. Talán barátként okoztam neki csalódást? Vagy valami többről lehet szó?

- Igazából most olyan… barátszerűségek lettünk – motyogtam. Arra nem tértem ki, hogy reményeim szerint már nem sokáig leszünk csak barátok.

- Barátok… - dünnyögte Tyler.Remélem nem úgy értelmezte a dolgot, hogy barátok extrákkal. Ez a „közlemény” kicsit fagyossá tette a hangulatot, úgyhogy még pár szó után elbúcsúztunk. Mikor visszamentünk a szobánkba, a szekrény előtt állva elgondolkodtam, hogy mit vegyek fel ma estére. Gonosz módon valami olyat akartam, ami próbára teszi Rob önuralmát. Végül egy olyan minit választottam, ami szégyentelenül sokat mutatott a lábamból, mindezt pedig egy magassarkúval emeltem ki. Ash elmosolyodott mikor meglátott.

- Úgy látom nélkülem is elég jól boldogulsz – nevetett fel. – Szexi vagy, Stewart. Van egy tippem, hogy kinek szól ez.

Nem tudtam elrejteni a vigyoromat, a válasz egyértelmű volt. Kíváncsi voltam, hogy Rob meddig bírja barátokként. Reménykedtem benne, hogy a dolog nem fordítva sül el, és esetleg ő dönt úgy, hogy tényleg csakis barátok legyünk. De azt hiszem ha nem húzom el sokáig, nem kell emiatt aggódnom.

Felkaptam a ruha fölé a kedvenc bőrdzsekimet, ami abszolút nem rontott az összhatáson, talán még szexibbé tette. Azért így is fáztam mikor kiléptünk, hiszen ősz volt és este, én pedig nem tudom megszokni, hogy ez már nem Los Angeles.

A fiúknak kicsit elkerekedett a szemük mikor megláttak minket, bár én Ash mellett hajlamos voltam másodrangúnak érezni magam. Ő valahogy mindig ragyogott. Rob tekintete viszont leragadt rajtam. Ahogy rám pillantott, a szívem mintha gyorsabban kezdett volna verni. Apró borzongás futott végig a gerincemen, miközben végigmért, majd elmosolyodva a szemembe nézett. Azt hittem rögtön elájulok.

- Indulhatnánk végre? – pukkantotta ki Ashley a mi kis buborékunkat. Elvörösödve bólintottam, majd Ash maga mellé ráncigálta Tomot, hogy így hagyjon kettesben Robbal.

- Muszáj elmondanom, hogy… csodásan nézel ki – nézett rám teljes komolysággal.

- Kösz, Rob – mosolyogtam rá, és újból visszatért az arcomra a pír.

- Azt hittem hozni fogod az újdonsült legjobb haverodat – jegyezte meg keserűen. Felsóhajtottam. Szóval eddig tartott a kedvesség.

- Ne hívd így – morogtam. – És különben is, miért hoztam volna?

- Mert mondjuk egyfolytában a nyakadon lóg – vágott vissza.

- A barátom és szeretek vele lenni, mert megnevetett és nem vág  a fejemhez minden szarságot! – emeltem fel egy kicsit a hangom. – Különben is, ez nagyon nem a te dolgod! Annyit vagyok vele amennyit csak akarok!

Az egész utat végigveszekedtük, még szerencse, hogy tényleg nagyon rövid idő alatt oda értünk. Ash leszidott minket amiért már megint marakodunk, majd egy utolsó haragos pillantást vetettem Robra és bemasíroztam a klubba. Más volt, mint a megszokott törzshelyünk Londonban, ez zsúfolt volt és hihetetlenül hangos. Mégis, most erre volt szükségem, ki kellett engednem a gőzt.

A fiúk rögtön inni kezdtek – annyit még láttam, hogy Tom serényen szemrevételezi a ma esti prédákat – mi viszont a bulizók tömegébe vetettük magunkat. Még a saját meglepetésemre is, teljesen sikerült elengednem magam. Sosem éreztem úgy, hogy a villogó fények és a dobhártyaszaggató zene az én világom, de most aztán átadtam magam neki, főleg mikor Ash jóvoltából volt már bennem egy kis alkohol. Olyannyira, hogy teljesen meglepődtem, mikor valaki a csípőmre simította a kezét és így kezdtünk el táncolni. Hátranéztem a srácra, aki szexi mosolyt vetett rám és ráadásul cuki is volt. Talán a pia vagy isten tudja mi miatt, de ez sem zavart. Nem söpörtem le magamról a kezeit. Valaki más viszont megtette.

Rob gyilkos pillantással meredt a srácra, aki úgy érezte, hogy nyilván a nagyon dühös pasimmal van szemben, és visszavonult. – Ehhez semmi jogod nem volt – közöltem Robbal. A hangom nem volt olyan fenyegető mint szerettem volna, ugyanis még a kis birtoklási mániája is beindított.

- Hát ilyen akarsz lenni? Aki bármilyen idegennek odaadja magát egy buliban?

Figyelmen kívül hagytam a kérdését. – Csak nem féltékeny vagy? – érdeklődtem a legcsábítóbb mosolyommal. Rob arca dühös maszkba fordult. Elvigyorodtam és még közelebb húzódtam hozzá, ajkainkat csak pár centi választotta el. – Jól jegyezd meg, hogy nem vagyok tulajdonod. Soha többé.

Ezzel eltávolodtam tőle, és az este hátralévő részében nem beszéltünk. Mindennek ellenére mégis jól éreztem magam, és hajnalban elégedetten omlottam az ágyra, abban a tudatban, hogy Rob szinte a markomban van.

Szombat reggel elmentem a legközelebbi kávézóba, egyszerűen csak nem akartam ismerősök közelében lenni. Feltöltöttem magam koffeinnel és nekiláttam a tanuláshoz. Azonban mielőtt túlságosan belemerülhettem volna, valaki megkocogtatta a vállam. Felnézve Tyler széles mosolyával találtam szemben magam.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdeztem meglepve.

- Ashley adta az infót – vont vállat. – Leülhetek?

Bólintottam, mire ő helyet foglalt mellettem. Csodálkoztam a vidámságán, tegnap nem úgy tűnt, mintha örülne nekem. Vagy legalábbis annak, hogy Rob meg én „barátok” vagyunk. Tylernek is valószínűleg ezek a gondolatok jártak a fejében.

- Figyelj, csak azt akartam mondani, hogy sajnálom – kezdte. – Tudom, hogy tegnap kicsit bunkó voltam. Csak nagyon meglepődtem, ennyi az egész. Természetesen nem az én dolgom, és nem is tudom megakadályozni.

- Nincs miért bocsánatot kérned – feleltem őszintén. – Megértem, hogy meglepődtél. És különben is, a barátom vagy, szóval mindig érdekel a véleményed.

Tyler elmosolyodott. – Akkor ezt tisztáztuk? – emelte rám kérdőn a tekintetét. Bólintottam. – Remek, ugyanis kérdezni akartam valamit.

- Ki vele – vágtam rá rögtön.

- Arra gondoltam, hogy… nem lenne kedved elmenni ma este valahová? – kérdezte. A tekintete furcsa volt, mintha visszautasítástól félt volna. De hát miért, hiszen ő jó barátom… vagy ő egyáltalán nem is erre gondolt? Csak nem…?

- Tyler, úgy érted…hogy… mint barátok? – dadogtam értetlenül.

- Nem, Kristen – jelentette ki határozottan. – Randira hívlak.