38. fejezet

Sziasztok!
Újabb csütörtök, újabb fejezet... :) Ne feledjétek, már csak 7 van hátra. Ez nem éppen úgy sikerült, ahogy akartam, mivel már megint teljesen zombi voltam, de azért örülnék a véleményeknek, és köszönöm azoknak, akik a múlt héten írtak.
Abellana

(Rob)

Alig mertem elhinni, ahogy megéreztem, hogy megmozdul a keze az enyémben. Tekintetem az arcára emeltem, pont abban a pillanatban, mikor kinyitotta a szemeit. Körülpislogott a szobában, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor megpillantott engem.

- Rob… - suttogta, én pedig rögtön közelebb húzódtam hozzá és megsimogattam az arcát.

- Kris – leheltem a boldogságtól elfúlva, mire ő megérintette az arcán lévő kezemet. – Emlékszel rá, hogy mi történt?

- Valaki… valaki oldalról belém ütközött – mondta kiszáradt szájjal. Rögtön felé nyújtottam az ágya mellett lévő vizet. – Köszönöm – mosolygott rám hálásan.

Ahogy megláttam rajta azt a halvány mosolyt és ahogy életre kelt az arca… leírhatatlanul boldog lettem, és hatalmas szikla zuhant le a mellkasomról. Újra egészségesen látni őt… ez mindent megért számomra. Kristen viszont döbbenten kapta rám a tekintetét. Én is meglepődtem, mikor egyik ujja eltűntetett valami nedveset a szemem alól.

- Szörnyen aggódtam érted – magyaráztam félszegen mosolyogva.

- Úgy sajnálom – felelte halkan. Naná, ilyenért is csak ő tud bocsánatot kérni. Azonban nem tudtam válaszolni neki, ugyanis belépett Ashley és Cameron a legújabb adag kávéjukkal. Ash lába földbe gyökerezett, szemei szabályosan kikerekedtek, Cam viszont nem számított arra, hogy megáll, ezért szépen beleütközött a hátába…

- Ash, mi a… - kezdett volna méltatlankodni, de megpillantotta az éppen lezajlott jeleneten mosolygó, nagyon is éber húgát. – Jesszusom, Kris, felébredtél! – kiáltott fel boldogan, majd óvatosan próbálta megölelgetni őt. Ezután rögtön telefonálásba kezdett, Ashley pedig szólt egy nővérnek, hogy Kristen felébredt. Szinte rögtön meg is jelent az orvos, aki tegnap is bent volt Krisnél. Kiküldött minket a váróba, mi pedig izgatottan vártuk, hogy mit fog mondani. Közben Cam szólt, hogy Jules már úton van, Ash pedig felhívta Lizzyéket.

Rögtön felkaptuk a fejünket, mikor kilépett az orvos. – Doktor úr, hogy van a húgom? – pattant fel Cameron rögtön.

- Csodával határos módon úgy tűnik, hogy teljesen fel fog épülni. Viszont elvégzünk még néhány vizsgálatot, hogy biztosak legyünk benne. És most mindenképpen sokat kell pihennie.

- Hát persze – legyintett Cameron, aki azután, hogy „fel fog épülni” már nem hallott semmit. – Ugye újra bemehetünk hozzá?

- Természetesen – mosolygott elnézően a doktor. Mikor Kristen meglátott minket újra belépni,  egy boldog mosoly kíséretében felderült az arca.

- Jaj, Kris! – kiáltott fel Cam és rögtön a húga nyakába vetette magát, persze csak óvatosan. Kristen nevetve veregette meg a hátát.

- Még a végén kiderül, hogy bírsz engem – mondta mosolyogva, mire a bátyja boldogan felnevetett. A következő pillanatban pedig berobbant az ajtón Jules is. Elkezdtek potyogni a könnyei, mikor meglátta Kristent épen és egészségesen. Azonnal odament hozzá és vigyázva megölelgette, miközben még mindig sírt. – Anyu, nyugodj meg. Minden rendben van – nézett rá biztatóan Kris.

- Úgy aggódtam érted – zokogta Jules. – Mindannyian aggódtunk! A bátyád és Ashley itt vannak a kórházban, amióta csak behoztak téged. Robert pedig el sem mozdult az ágyad mellől egész éjszaka!

Kristen ekkor rám kapta a tekintetét, majd felém nyújtotta a kezét. Elmosolyodva fogtam két kezem közé az övét. A pillantása tele volt szeretettel, sugárzott belőle valami olyan, ami egyszerűen olvadásra késztette a szívemet. Lehetetlenül odavoltam érte. Még vagy fél óráig ültünk így, boldogan csevegve mindenféléről. Aztán megérkezett Lizzy és Tom is…

Lizzy nagy megkönnyebüléssel köszöntötte Kristent, aztán nem kis meglepetésemre Tom is a nyakába csimpaszkodott. – Jaj, Kris! Olyan szép a hajad! Ezt még sosem volt alkalmam elmondani, pedig nem mehetsz el anélkül, hogy tudnád!

- Öhh… kösz, Tom – nézett rá Kris úgy, mint egy idiótára. Meg is tudtam érteni. – A te hajad is… nagyon csinos.

- Hát persze, hogy az – helyeselt Tom, majd újra megölelte Kristent.

- Na, elég lesz már. Inkább a saját barátnőddel foglalkozz, ne az enyémmel – mondtam grimaszolva. Tom erre elvigyorodott. Nem beszéltünk róla, de ahogy láttam, hogy milyen Lizzyvel… hát, már nem haragudtam rá. A húgom boldognak tűnt vele.

A nap folyamán Kristen telefonon beszélt Amandával is és megnyugtatta, hogy már minden rendben. Délután az orvosok elvégeztek még néhány vizsgálatot, és minden jel arra utalt, hogy tényleg rendbe fog jönni. Nem sokkal ezután Kris meggyőzte Ashleyéket, hogy menjenek csak vissza az egyetemre, nem kell mellé még több őr.

- Anya, pihenned kéne – javasolta Kristen késő délután. – Gondolom nem is aludtál az éjszaka.

- Igaza van – csatlakozott Cameron. – Hazaviszlek, aztán később visszajövök. Majd mi vigyázunk Krisre.

- Hát… rendben van – egyezett bele apró habozás után Jules. Elköszönt a lányától, aztán ő és Cam elmentek.

- Még nem is tudtunk kettesben maradni ma. Egy aprócska csókot sem kaphattam tőled – mosolygott rám Kristen. Akaratlanul is boldog mosoly kúszott az én arcomra is, majd közelebb hajoltam hozzá. Egy óvatos, gyengéd csókot nyomtam ajkaira, azonban ő nem így gondolta. Nyelve bekúszott az ajkaim közé, mire én kis híján belenyögtem a csókba. Édes íze kábítószerként hatott rám.

- Azt hiszem máris túl sokat engedtünk meg magunknak – mosolyogtam rá elnézően, miközben kicsit elhúzódtam.

- Ahogy gondolod – játszotta meg a sértődöttet, mire én nevetve nyomtam egy csókot a homlokára.

- Most sokat kell pihenned – feleltem. – Ne kísértsd az önuralmam.

- Hát jó – sóhajtotta durcásan. Nagyon édes volt a makacssága. Egyik kezével az arcomhoz nyúlt és végigsimított borostás államon. – Mindjárt ülve alszol el – kuncogott.

- Nem érdekel – mondtam. – Most ébredtél fel, veled maradok.

Kristen tekintete ellágyult. – Imádlak amiért ezt mondod, komolyan. És én sem akarom, hogy elmenj. De itt voltál velem egész éjszaka, pihenned kell egy kicsit. Nyugodtan menj haza éjszakára és aludd ki magad. Cameron vigyázni fog rám.

- Akkor lennék a legnyugodtabb, ha én vigyázhatnék rád – sóhajtottam fel. – Szeretlek, Kristen. Ez volt életem legszörnyűbb éjszakája, semmi kedvem elhagyni téged.

Kris szipogott egyet, talán a könnyeit próbálta visszafojtani. Magához húzott egy lágy csókra, majd homlokát az enyémnek döntötte. – És ha én megint teljesen rendben leszek, mégis mit fogok kezdeni egy ilyen zombival, mint te? – kérdezte mosolyogva.

- Van benne valami – motyogtam, Kristen pedig halkan felnevetett.

- Na látod – mondta. – Holnap amint felébredsz, megígérem, hogy azonnal rohanhatsz ide.

- Rendben van – egyeztem bele nehézkesen. Az biztos, hogy holnap tényleg az első dolgom lesz visszajönni. Estig még Krisszel maradtam, aztán megérkezett Cameron. A hosszas búcsúzkodás után vettem egy kávét, hogy út közben ne aludjak el, aztán elindultam haza. Azzal a megnyugtató gondolattal zuhantam rögtön álomba, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk…

Úgy aludtam, mint akit fejbevertek, a reggel első fényeivel mégis azonnal kipattantam az ágyból. Villámgyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem, majd máris rohantam lefelé a lépcsőn. Kocsiba vágódtam és nem is olyan sokára már a kórháznál voltam. Meglepődve vettem észre, hogy Kristen már nem fekszik az ágyban. Sőt, már teljesen fel volt öltözve és Cameronnal beszélgetett. Elmosolyodott amikor meglátott.

- Hát ez meg…? – próbáltam megfogalmazni egy értelmes mondatot, de nem jött össze.

- Elvégezték az összes vizsgálatot – vigyorodott el szélesen Kris. – És mivel csodás módon nem lett nagyon komoly bajom, hazaengednek. Csakis téged vártalak.

- Én már nem is vagyok jó neki – forgatta a szemeit Cameron. Boldogan felnevettem a jó hír hallattán és máris átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy egy apró csókkal köszöntsem végre normálisan Krist. – Úgy tűnik tényleg nincs rám szükség – mosolyodott el Cam a kettőnk láttán.

- Köszönök mindent – hálálkodott a bátyjának Kristen, majd – még mindig vigyázva – megölelgették egymást. Elköszönt mindkettőnktől, majd Kris felém fordult.

- Na tessék, a nyakadba szakadtam – mondta. De persze tudtam, hogy csak viccel.

- Ne legyél hülye – grimaszoltam. – Amúgy hogy került ide a cuccod? – kérdeztem a táskájára mutatva.

- Anyu hozta be reggel, aztán el kellett mennie dolgozni. A régieket szétvágták – vont vállat. Erre kérdőn felkaptam a tekintetem. – Hát… én nyilván nem emlékszem, de Cam azt mondta, elég durva volt amikor behoztak. Biztosra vették, hogy  belső vérzésem van meg minden.

A következő pillanatban szorosan a karjaimba zártam Krist, századszor is megnyugtatva magam, hogy most itt van velem egészségesen. Soha többet nem is akartam elengedni őt.

- Rob, teljesen jól vagyok – nevetett fel Kristen, majd egy csókot nyomott az ajkaimra. Azonban a szavai számomra teljesen értelmüket vesztették, mikor hirtelen felszisszenve az oldalához kapott.

- Mi a baj? – pánikoltam be rögtön.

- Semmi… - próbált meg mosolyogni, mire szúrósan ránéztem. – Csak néha megfájdul egy-egy pillanatra, de semmi bajom. Az orvos is ezt mondta. Csak felírt valami gyógyszert, amit szednem kell.

Egy ideig farkasszemet néztünk, de aztán megadóan felsóhajtottam. Úgy sem tehetek semmit, ha egyszer tényleg azt mondják, hogy jól van. Hazavittem Krist, aztán együtt töltöttük a napot. Ő persze végig szabadkozott, hogy nem kell mellé bébicsősz, meg nyugodtan menjek vissza az egyetemre, de én mindig leállítottam. Vele akartam lenni.

Este rendeltünk valami kaját, és mikor leültünk a konyhában, Kristen megszólalt: - Sajnálom, hogy így bekavartam…

- Ne mondd ezt! Egyáltalán nem kavartál be. Különben sem a te hibádból történt a dolog. Csak az számít, hogy rendben vagy.

Ő nem felelt, ahogy ismertem, valószínűleg nem értett egyet velem és magát hibáztatta. De mielőtt folytathattam volna a monológomat, felnyögött. – Áucs – mondta panaszosan.

- Mi az? – ijedtem meg rögtön. Kristen a szemeit forgatta.

- Nyugi, nem fogok rohamot kapni vagy ilyesmi – füstölgött. – Csak megégettem a számat.

Elmosolyodtam, és a tarkójához nyúltam, hogy magamhoz húzzam egy szédítő csókra. Lágyan szívogattam kívánatos ajkait, mire ujjai a hajamba kúsztak és átült az ölembe, hogy még közelebb legyen hozzám.

- Meg kell értened, hogy aggódom érted – súgtam a fülébe, miután elváltunk. – Még ha néha idegesítő is. De nem tehetek róla. Szeretlek.

- Tudom – sóhajtotta. – Én meg sajnálom, hogy morcos vagyok. De azért velem alszol, ugye?

- Hát persze, ki nem hagynám – mosolyogtam. Mikor végeztünk, felmentünk az emeletre és ágyba bújtunk. Finom csókok közepette merültünk álomba, végre újra együtt.

37. fejezet

Sziasztok!Először is nagy köszönet jár azoknak akik megosztották velem a véleményüket, remélem most is számíthatok rátok :) Habár holtfáradtan írtam ezt a részt, szóval néhol értelmetlen lehet esetleg :D Elég rövidre is sikerült, és abszolút eseménymentes, de hát valahogy fel kell vezetni a következő fejezeteket... :)
Most már az is végleges, hogy a 45. fejezet lesz az utolsó. Viszont azt tudnotok kell, hogy én kb. másfél hónap múlva érettségizek, ezért nem mindig lesz időm írni, lehet, hogy néha elmarad majd a friss, de igyekezni fogok. Elég is a dumából, jó olvasást az új részhez :)
Abellana

(Rob)

Meg sem vártam a további információkat, csak annyit fogtam fel, hogy Kristennel történt valami. Azonnal lefelé rohantam, de mielőtt kinyomtam a telefont, Cameron még benyögte, hogy melyik kórházba menjek.

Eszeveszett tempóban száguldottam, miközben minden idegszálamban éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Ha valami komoly baja történt…az nem lehet, nem élném túl. Pedig minden jel erre mutatott.

Amint a kórházhoz értem, szinte feltéptem a kocsiajtót, úgy rohantam be az épületbe. Már épp megálltam volna megkérdezni a recepciós pultnál, hogy merre találom Kristent, de nem volt rá szükség. Cameron közeledett felém.

- Mi történt vele? – követeltem azonnal. – Hol van?

- Autóbalesete volt – mondta lesújtva, az arcán olyan kifejezés ült amit még sohasem láttam. Úgy éreztem mindjárt összeomlok.

- Micsoda? És… hogy van? Látni akarom! – kiabáltam rögtön, és el is indultam volna abba az irányba, ahonnan Cam jött, de megállított.

- Rob, egyikünk sem mehet be hozzá! – mondta határozottan, de aztán elkezdtünk arra menni, ahol gondolom Kristen is volt. – Nem tudják mi történt, valószínűleg valami hülye barom nem adta meg neki az elsőbbséget és belement Krisbe.

A fejemben ezer és ezer szitokszó kavargott, ellepte az agyamat a düh az ismeretlen miatt, egyszerűen ölni tudtam volna. De most más volt a legfontosabb. – Cameron, mondd már! Hogy van Kristen?

Összeszorította az állkapcsát és megrázta a fejét. Mintha képtelen lett volna a beszédre. – Nem jól. Borzasztó állapotban hozták be és nem ébred fel. Még azt sem tudják, hogy… hogy egyáltalán túl…

- Ne, ne, nem… az nem lehet – ráztam meg a fejem kétségbeesve, mikor Cameron nem tudta befejezni a mondatot. Már odaértünk az egyik folyosóra, ahol ott volt Jules és sírva szorongatta a mellette üldögélő, kicsit sokkosnak kinéző Ashley kezét. Én a magam részéről szétesni készültem. Az egész életem szétesni készült. Mielőtt megismertem Kristent, valaki teljesen más voltam, ő hozta ki belőlem az igazi énemet. Bele sem akartam gondolni, hogy elveszíthetem.

Elvette az eszemet az aggodalom, de még halványan felrémlett az agyam egyik hátsó zugában, hogy fél órája még a családom érkezésére vártam otthon. Muszáj volt felhívnom a húgomat.

Idegesen nyomkodtam a mobilomat, annyira remegett a kezem, hogy alig találtam meg Liz számát. Mikor végre sikerült, csak a sokadik csengésre vette fel.

- Mondjad, Rob – szólt bele rideg hangon. Naná, már el is felejtettem, hogy haragban vagyunk.

- Liz… - mondtam halkan. Meglepődtem a saját hangomon, rekedt volt és megrendült.

- Mi baj van? – kérdezte rögtön pánikba esve. Nyilván kitalálta a hangomból, hogy nem fecsegni akartam vele.

- Ööm… Kristen kórházban van – feleltem remegve. – Autóbalesete volt, és… - Nem tudtam folytatni. Mit is mondtam volna? Egyszerűen nem voltam hajlandó a legrosszabbra gondolni, ha kimondanám, biztosan odalenne az a kevéske kis nyugalmam is, ami maradt.

Lizzy megdöbbent. Erre abból jöttem rá, hogy vagy egy percig meg sem szólalt. Aztán végül mintha magához tért volna, sírós hangon válaszolt: - Figyelj, Rob. Nem lesz semmi baj. Azonnal odamegyünk mi is.

Nem volt erőm felelni. Csak annyit mondtam, hogy melyik kórházban vagyunk, aztán letettem. Kezdett késő lenni, úgyhogy nem sokan voltak a folyosón. Ezért is mind felkaptuk a fejünket, mikor egyre csak közeledő cipőkopogások zaja hangzott fel. Mind meglepődtünk – egyikünk legalábbis biztosan.

- Amanda… - lehelte Cameron sokkosan. – Hát te meg hogy kerülsz ide?

- Amanda tegnap jött Londonba – felelt helyette Jules. – Én hívtam fel, mikor Robbal beszéltél.

Cameron nem reagált, de látszott rajta a döbbenet. Amanda is mintha kicsit kínosan érezte volna magát. Mind visszasüppedtünk a csendes várakozásba, mígnem pár perccel később kilépett egy orvos az ajtón. – Most már bemehetnek hozzá – jelentette be együttérző arccal, mire belőlem kibukott egy megkönnyebbült sóhaj.

- És hogy van? – kérdezte Jules.

- Sajnos még mindig nem ébredt fel. Reménykedünk, hogy az állapota javulni fog a következő napokban. – Csak ennyit mondott, majd megengedte, hogy bemenjünk hozzá páran. Ashley és Amanda vállalkoztak rá, hogy kint maradnak.

Ahogy megpillantottam eszméletlenül feküdni Kristent, megint felforrt bennem a gyilkos düh. Túlságosan fájt így látni. Hát még az édesanyjának, aki újra könnyekben tört ki.

Furcsa, hogy ha az ember szerettei közül valakit baj ér, szinte reflexből elkezdünk imádkozni – még akkor is ha nem hiszünk semmiféle felső hatalomban. Hát most én is ezen kaptam magam. Szüntelenül azt kívántam, hogy Kris meggyógyuljon.

- Anya… menjünk igyunk egy kávét, utána visszajövünk – szólalt meg egyszer csak Cameron, ki tudja mennyi idő után. Látta, hogy Jules mennyire zaklatott és valószínűleg meg akarta adni a lehetőséget arra, hogy kicsit egyedül maradjak a húgával. Ő kicsit vonakodva hagyta el a lányát, de végül bólintott, majd kifelé menet megveregette a vállam.

Közelebb húzódtam Krishez és megsimogattam az arcát, másik kezem az ő kezét szorongatta. – Azt mondtad most már velem maradsz, nem emlékszel? – mormoltam halkan. De persze ő nem válaszolt. Viszont hirtelen megszólalt valaki a hátam mögött.

- Furcsa belegondolni, hogy pár órája még beszéltem vele – sóhajtotta Amanda, majd leült velem szemben, Kris másik oldalára.

- Igen… nekem is az – mondtam halkan. Amanda pár pillanatig sajnálkozva figyelte az arcomat, majd megszólalt.

- Egyébként éppen most érkezett meg a húgod Tommal. – A pillantásom az ajtó felé esett. Beszélni akartam Lizzel,de nem akartam távolabb kerülni Kristentől. Amanda kitalálta a gondolataim. – Menj csak, itt leszek vele – mosolyodott el.

Hálásan bólintottam, majd nehézkesen elengedtem Kristen kezét. Amint kiléptem az ajtón, Lizzy a nyakamba vetette magát. – Jaj, Rob! Elmondták a többiek, hogy hogyan történt. Ez annyira borzasztó! Úgy sajnálom, hogy egy idióta bunkó voltam a telefonban, ha tudtam volna…

- De nem tudtad – mondtam határozottan, majd lefejtettem karjait a nyakamról, még mielőtt megfojtana. – Semmi baj, Liz.

- Rendbe fog jönni – remegtek meg az ajkai. – Biztos vagyok benne.

- Hát persze – hagytam rá. Nagyon-nagyon reménykedtem Lizzy szavaiban. Tom is odalépett mellé és egyik karját vigasztalóan Liz köré fonta. Mégis, most nem tudtam rosszallóan nézni rá, azt kívántam, bár megint az lenne a legnagyobb problémám, hogy a legjobb haverom egy pöcs. Viszont volt benne valami, ami az együttérzés és támogatás keveréke volt. Talán mégsem egy elvetemült idióta…

Nem sokkal később meggyőztem Lizzy-t, hogy menjen vissza Tommal az egyetemre. Persze ő rendíthetetlenül makacs volt, miattam is maradni akart, és persze Kristen miatt is nagyon aggódott, hiszen mégiscsak az egyik legjobb barátnője. De végül Tom is meggyőzte.

Rajtam kívül – meg persze Krisen kívül – csak Ashley tudott Amanda terhességéről, és rábeszélte, hogy most jót tenne neki, ha éjszakára hazamenne kipihenni magát. Eközben Cameron az anyjával keveredett vitába. Nyilván Jules nem akart távol lenni Kristentől, de Camnek csak sikerült rávennie őt is, hogy menjen haza aludni egy kicsit. Így végül hárman maradtunk bent Kristen mellett.

Nem mondanám, hogy ezalatt a pár óra alatt lenyugodtam, de az, hogy a saját szememmel látom Kristent, felkeltette a reményeimet. Mégis minden percben halálra aggódtam magam, egyfolytában azt kívántam, hogy ébredjen fel és legyen jól. Muszáj felébrednie, nem hagyhat itt csak így. Hiszen el sem búcsúztam tőle rendesen, mikor legutóbb találkoztunk. Egyetlen lányba szerettem bele egész életemben, nem veszíthetem őt el.

Egy kicsit megijedtem, mikor megéreztem egy kéz érintését a vállamon. Ashley volt az. Bocsánatkérően rám pillantott, majd leült mellém.

- Hol van Cameron? – kérdeztem. Ők ketten alig mozdultak egymás mellől ma este.

- Elment kávéért – felelte tömören. Ezután percekig üldögéltünk a csöndben, csak azoknak a gépeknek az egyenletes csipogása hallatszott, amiket Kristenre kötöttek. Aztán Ash megint megszólalt. – El sem tudom képzelni, hogy ez most milyen lehet neked – sóhajtotta.

Keserűen felnevettem. – Ne is mondd. Úgy érzem mindjárt felrobbanok a sokféle érzéstől. Megőrülök az aggodalomtól és a bizonytalanságtól.

- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – tette a kezét újra a vállamra, cserébe pedig egy hálás pillantást kapott. Egy perccel később Cameron is visszajött, és az elkövetkezendő órákban nem igazán beszéltünk, csak vártuk a fejleményeket. Én végig Kristenen tartottam a szemem, azt várva, hogy valami csoda folytán kinyissa újra a szemeit.

Valamikor hajnal körül az első fénysugarakkal elkezdett lankadni a figyelmem, ami nem is csoda figyelembe véve azt, hogy alig aludtam a hétvégén, most pedig egész éjszaka Kris mellett virrasztottam.

Szinte egyszer sem engedtem el a kezét, ezért hát akkor is így maradtam vele, mikor kezdett utolérni valami félálmos állapot. Cameron már rég bealudt az egyik széken, Ash pedig a vállára dőlve bágyadtan pislogott.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mikor hirtelen kipattant a szemem. Ash és Cam már nem voltak a szobában, bár Ashley táskája még itt volt, úgyhogy valószínűleg nem mentek messzire. Valahogy azt reméltem, az éjszaka csak egy rémálom volt, de nem. Lassan újra a tudatomba kúszott minden. Aztán döbbenten eszméltem rá, hogy mi ébresztett fel.

36. fejezet

Sziasztok!
Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy időben kész lesz ez a rész, ugyanis csak tegnap éjszaka tudtam elkezdeni írni, ma pedig egész nap ezzel voltam elfoglalva, mivel személy szerint én nem ismerek más normálisan frissülő történetet és igyekszem azon lenni, hogy ez az legyen. Sikerült befejeznem, de nem túl eseménydús, a minőség miatt pedig már meg sem próbálok magyarázkodni. Azért köszönöm az előző fejezethez érkezett véleményeket, ennek pedig bocsánat a végéért. (Majd meglátjátok, hogy mire gondolok.)
Abellana

(Kristen)

Reggel nagyon szokatlan dologra ébredtem. Napsütésre. Úgy tűnik az időjárás is átvette a hangulatom, én ugyanis mértéktelenül boldog voltam. Tökéletes napnak indult…

Elmosolyodtam, ahogy megpillantottam a békésen alvó Robertet. Hirtelen ezernyi boldog emlék elevenedett fel bennem a tegnapi napról és éjszakáról. Viszont a mobilom nem hagyott elmerülni az emlékekben. Szerencsére rezgőre volt állítva, ezért Rob nem kelt fel. Gyorsan kiosontam a szobából és felvettem. Vidáman tapasztaltam, hogy a legjobb barátnőm keresett.

- Nem fogod elhinni – sikított bele a telefonba. – Itt vagyok Londonban. Jackkel. Muszáj beszélnünk.

- Várj, micsoda? De hát mikor érkeztetek… és miért? Nem mintha nem örülnék, csak…

- Tegnap este – vágott közbe türelmetlenül Amanda. – De nem akartam az esküvő közben vagy után zavarni téged, ezért most hívtalak. Jackson munkaügyben jött ide, én pedig elkísértem, ugyanis híreim vannak számodra.

- Ezt nem ér előre elmondani – puffogtam. – Most végig az jár majd az eszemben, hogy milyen hírekről van szó.

Amanda csak felkuncogott. – Majd megtudod. Ebédelhetnénk valahol négyesben, ha Rob is benne van. Mit szólsz?

- Az remek lenne – mondtam őszintén. Még egy-két szót beszéltünk, majd nagy nehezen abbahagytuk a fecsegést és leraktuk a telefont. A következő pillanatban megéreztem magam körül két hátulról ölelő kart.

- Újabb zaklató ex-pasi? – kérdezte Rob gonosz mosollyal.

- Roppant vicces – forgattam a szemeimet a sajnos találó poénon. – Amanda volt az, a férjével itt vannak Londonban. Azt javasolta, hogy ebédeljünk együtt, négyesben. Persze csak ha lenne hozzá kedved…

- Persze, hogy van – bólintott. – Úgyis csak egyszer találkoztam Amandával és akkor is csak futólag. Tudom, hogy mennyire hiányzik neked.

- Az biztos – motyogtam szomorkásan. Tényleg nagyon hiányoltam őt a mindennapi életemből. – Azt mondta, hogy van valami bejelentenivalója. Úgy két óra múlva találkoznánk az étteremben.

- Nekem tökéletesen megfelel – egyezett bele Rob. Lassan összeszedtük magunkat egy kicsit, aztán átmentünk hozzánk. Anya persze nem hagyott szabadulni, leültetett kettőnket és mindenféléről kifaggatott: az egyetemről, a tegnapi esküvőről és minden hasonlóról. Rob persze aranyosan tűrte anyám kérdéseit, én pedig próbáltam menekülni. Sikertelenül.

Mikor mégis elszabadultunk, Rob megvárta, míg átöltöztem és nagyjából elfogadható állapotba hoztam magam. A nyár utolsó hétvégéjén találkoztam Amandával utoljára, és akkor eléggé rettenetes hangulatban voltam. Reméltem, hogy jóvá tehetem majd neki egyszer azt az elfuserált hétvégét.

Egész hamar elkészültem, és utána elindultunk a megbeszélt étterembe. A ritka napsütést kihasználva – és a picivel melegebb időt – sokan a kinti asztaloknál foglaltak helyet, akárcsak mi. Mikor megpillantottuk egymást Amandával, azonnal vidám mosoly kúszott mindkettőnk arcára. Hevesen megölelgetett, majd Robnak is úgy köszönt, mintha már jó ideje barátok lennének és nem is csak egyszer találkoztak volna. Bemutatta neki Jacksont is, aki barátnőm oldalán mindig annyira boldognak tűnt. Ritkán láttam őket együtt, de akkor mindig sugárzott belőlük a szerelem, Amanda egyenesen ragyogott.

- Jaj, annyira jó együtt látni titeket – tapsikolt vidáman, miután leültünk. – Pedig véget nem érő monológokat hallottam rólad – nevetett fel Amanda, ezúttal Robra pillantva.

- Igazán? – nézett rám Rob egy imádnivaló mosollyal.

- Nem is igaz – tiltakoztam elvörösödve. Persze, hogy igaz volt. Inkább megpróbáltam elterelni a témát magamról és alaposan kifaggattam őket a házasélet mindennapjairól. Kellemesen elbeszélgettünk és megebédeltünk, de aztán nem bírtam tovább…

- Szóval… mi is volt az a hír, amit el akartatok mondani? – kérdeztem izgatottan.

Amanda rámosolygott Jackre, aki szerelmes mosollyal nézett rá vissza. – Mondd csak el – simogatta meg barátnőm arcát. Amanda ránk nézett, látszott, hogy majd’ kiugrik a bőréből az izgalomtól.

- Az a helyzet, hogy kisbabánk lesz – jelentette be. Az, hogy meglepődtem, eléggé enyhe kifejezés. Ledöbbentem. Tudtam, hogy Amanda imádja a gyerekeket és szeretne is, de azt nem hittem volna, hogy már tizenkilenc évesen anya lesz… Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, mennyire eltávolodott az életünk egymástól. De annyira boldognak tűnt! Hát hogy is ne örülhetnék neki?

- Hűha – nyögtem ki. Mindössze ennyit bírtam mondani. – Hát ez…

- Gratulálunk – fejezte be helyettem Rob, mikor látta, hogy megszólalni sem bírok. De a mosolya mögött láttam, hogy ő is kicsit lesokkolt.

Még egy kis ideig elbeszélgettünk, de belül még mindig nem ocsúdtam fel. Mikor elbúcsúztunk, Amanda megígérte, hogy hamarosan találkozunk. Bár azt hiszem ez kicsit bajos lesz, mivel én csak hétvégenként vagyok itthon, ő meg… terhes. Gondolom inkább otthon fog készülni a baba megérkezésére.

- Minden rendben? – kérdezte Rob megsimogatva a kezemet, mikor egy ideje már szótlanul ültem a kocsiban. – Nagyon elgondolkodtál.

- Csak meglepett – vontam vállat.

- Azt elhiszem – felelte. – De végül is boldog házasok meg minden, és ha ezt akarják…

- Csak rájöttem, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól – sóhajtottam. Rob leállította a kocsit a házunk előtt és együttérzően rám mosolygott.

- Ne aggódj, Kris – simogatta meg az arcom. – Biztos vagyok benne, hogy nem fogod őt elveszíteni és mindig a barátod lesz.

Hinni akartam Rob szavaiban. Lehet, hogy kívülről önzőnek tűntem amiatt, hogy nem örülök teljes bedobással a barátnőm sokkoló hírének, de ő megértett engem. Megértette, hogy örülök Amanda boldogságának, viszont félek attól is, hogy ezentúl elveszik köztünk a barátság és elmaradnak a találkozások, végül pedig telefonhívások sem maradnak…

Egy apró csókot nyomtam Rob ajkaira, ezzel is megköszönve neki a szavait. Belépve a házba ott találtuk Ashley-t és Cameront, akik épp valami filmet néztek. Ezek szerint anya már elment…

- Hát ti merre voltatok? – kapta fel a fejét az érkezésünkre Cam.

- Elmentünk ebédelni – feleltem röviden. Semmi szükség rá, hogy a bátyám megtudja, hogy az épp várandós exe meg az ő férje itt vannak a városban. Hiszen csak pár napig maradnak, addig kétlem, hogy összefutnának bárhol is. Cameron nem is firtatta tovább, inkább visszafordult a tévéhez. Ash viszont észrevehetett rajtam valamit, ugyanis kirángatott a konyhába, ezzel magukra hagyva Robot és a bátyámat, akik rögtön elkezdtek hülyéskedni.

- Elég furcsa képet vágtál – fogta halkra a hangját Ashley. – Ugye nincs köztetek valami baj megint?

- Nem, velünk minden a legnagyobb rendben – nyugtattam meg.

- És mi volt az esküvőn?

- Az is remek volt – válaszoltam tömören.

- Hát akkor mi baj van? – nézett rám aggódva.

- Amanda és Jackson ideutaztak pár napra. Az előbb velük ebédeltünk. Amanda azt mondta, hogy van valami híre amit muszáj elmondania, ezért is találkoztunk. Kiderült, hogy terhes – meséltem.

- Hű… - lehelte Ashley. Szinte hallottam, ahogy koppan az álla a padlón.

- Ja, én is valahogy így reagáltam – mosolyodtam el. – Figyelj, megtennéd, hogy Cameronnak egyelőre nem szólsz róla? Most kezd rendbe jönni az élete, annyira boldog. Ez taccsra vágná.

- Hát persze – bólogatott Ashley. – Egyetértek. Őszintén szólva már azon is meglepődtem, hogy Amanda ilyen fiatalon megházasodott, de hogy most gyereke is lesz…

- Én is meg vagyok lepve – feleltem. Pár pillanatig csak csendben ültünk, a nappaliból átszűrődött valami akciófilm hangja. – Mikor indulsz vissza az egyetemre? – kérdeztem Ashley-től.

- Csak holnap reggel, itt maradok még Cammel egy éjszakát – vont vállat. – És ti?

- Egyedül megyek vissza – javítottam ki a többes számot. – Ma este. Robnak meg kell várnia, hogy Lizzy visszajöjjön és majd együtt mennek valamikor.

Ashnek erről eszébe jutott valami. – Rob még mindig haragszik Tomra?

- Az nem kifejezés – nevettem fel. – De Tom már tegnap is azon volt, hogy bebizonyítsa, hogy nem csak játszadozik Lizzel. Engem már eleve az megdöbbentett, hogy betette a lábát egy esküvőre. Ez olyan, mintha maga a sátán belépne egy templomba.

- Milyen igaz – nevetett Ashley. Visszamentünk a fiúkhoz, és a délután nagyon hamar elrepült. Kora este Ash elment a bátyámmal, Rob is hazafelé vette az irányt, hogy később ő is elindulhasson, én pedig összepakoltam a cuccaimat és szintén útnak indultam, vissza az egyetemre ezután a csodálatos hétvége után.

A kocsiban benyomtam valami zenét, és teljesen megjött a hangulatom, ahogy átautóztam a naplementében is annyira szép Londonon. Egyre jobb kedvem volt, amit az is segített, hogy este már újra együtt leszek Robbal.

A külváros felé haladva megcsappant a forgalom, és egyre sötétebb is lett. Persze ez nem jelenti azt, hogy teljesen kihalt az út. Épp vidáman, de azért mérsékelt hangerővel dúdoltam a rádióban szóló dalt, mikor oldalról hirtelen vakító fényre lettem figyelmes. De már nem tudtam odanézni. Csak annyit éreztem, hogy fáj. Valami borzasztóan fáj. Pedig tökéletes napnak indult…

(Rob)

Életem egyik legjobb hétvégéjén voltam túl, ezért is nem örültem túlzottan, mikor haza kellett mennem, hogy elinduljak Lizzyvel vissza az egyetemre. Tudtam, hogy kínos csönddel teli másfél óra vár ránk az autóban. Gondolom ő is inkább Tommal enyelegne… amit nagyon nem akartam elképzelni.

Míg arra vártam, hogy anyáék visszaérjenek, összepakoltam a cuccaimat, de közben teljesen máshol járt az eszem. Vagyis más valakin, hogy pontos legyek. Éppen ezért észre sem vettem a hülye fejemmel, hogy a mobilomat is elpakoltam, csak akkor, mikor megcsörrent.

Gyorsan kutattam végig a táskát, mígnem az egyik oldalsó zsebben megtaláltam a mobilomat. Meglepődve néztem a kijelzőre. Mégis minek hív Cameron, ha egy órája beszéltünk? Ahogy a fülemhez emeltem a telefont, ő máris megszólalt.

- Rob… be kell jönnöd a kórházba. – A hangja nagyon nyugtalan volt, és rám tört valami szörnyű érzés. Hirtelen megéreztem, hogy csakis Vele lehet valami baj. Kristennel.

35. fejezet

Sziasztok! :)
Szerencsére most időben sikerült elkészülnöm, és remélem kárpótollak titeket ezzel a résszel, ami legalább  most hosszabb lett. :D
Másik dolog: elgondolkodtam rajta, hogy még mennyit akarok/tudok foglalkozni ezzel a történettel, és arra jutottam, hogy kb. még 10 fejezet lesz hátra, tehát ha minden terv szerint megy akkor a 45. fejezet lesz az utolsó. De ezt még nem mondom teljesen véglegesen, ha változik valami, úgyis leírom. :)
Jó olvasást a részhez! ;)
Abellana

(Kristen)

Nem is emlékszem, hogy mikor készülődtem utoljára ennyi ideig. Valószínűleg soha. De ma különösen jól akartam kinézni, mert csak az járt a fejemben, hogy ha az esküvőn meglátnak Robbal, mindenki arra fog gondolni, hogy micsoda igénytelen barátnője van. És ezt nyilván nem akartam.

Délelőtt vásárolni voltam Ashley-vel, aki segített kiválasztani egy csinos ruhát és hozzá egy cipőt. Sőt, még a hajamat és a sminkemet is bevállalta. Olyan volt ez neki, mint egy kisgyereknek a karácsony. De tény, hogy nagyon is érti a dolgát, kihozta belőlem a lehető legjobb formámat.

- Kész is vagy – jelentette be hatalmas vigyorral, mikor a legutolsó hajszálam is pont úgy állt, ahogy ő szerette volna. Felhúzott a székről és az egészalakos tükör elé vezetett. – Nem akarom dicsérni magam, de mesterművet alkottam.

- Az egyszer biztos – helyeseltem bólogatva. – Köszönöm, Ash.

Hálásan öleltem meg barátnőmet, mire ő felnevetett. – Azért remélem nem torkollik vérengzésbe az esküvő. Mármint így, hogy Tom is ott lesz meg minden…

Na igen… egy hete Rob – és vele együtt a többiek is – megtudták, hogy Lizzy és Tom eléggé „összemelegedtek”. Nagyon kiakadt a legjobb barátjára, aztán mikor megtudta, hogy titkolóztam, egy kicsit rám is. De én kibékítettem őt bizonyos dolgokkal, amelyekkel Tom nem igazán tudná. Összevesztek, de Tom kijelentette, hogy nem fog szakítani Lizzel. Azóta pedig nem beszélnek egymással, még annak ellenére sem, hogy szobatársak. Olyan makacsul viselkednek, mint két óvodás.

- Hát, reméljük minden rendben megy majd – feleltem.

- Menjünk le – mosolyodott el Ash. – Rob biztosan mindjárt itt lesz.

Bólintottam, és elindultunk lefelé. Bár Ashnek segítenie kellett a lépcsőn, mivel a magassarkúban attól féltem, hogy mindjárt lezúgok. Cam el is röhögte magát, mikor meglátta, hogy Ashley-be csimpaszkodok. – Hűha, ez nem semmi, hugi – mért végig elismerő arccal. – A lovagod oda lesz a gyönyörtől.

- Merem remélni – motyogtam halkan, inkább csak magamnak.

- Mi pedig indulhatunk? – fordult a bátyám Ashley-hez.

- Persze – vigyorodott el Ash, majd odaszökkent Cameronhoz és apró csókot nyomott a szájára. – Holnap mesélj el mindent – szólt felém utoljára, majd kisiettek az ajtón… ahol összetalálkoztak Robbal. Gyorsan köszöntek, majd ugyanilyen sebesen elhúzták a csíkot. Ekkor Rob rám pillantott.

- Hű… - ennyit tudott kinyögni. Elégedettséggel nyugtáztam, hogy majd’ leesett az álla. – Csodálatosan szép vagy, Kris.

- Köszönöm – pirultam fülig. Rob odajött hozzám és átkarolta a derekam. Rám mosolygott, majd olyan csókot adott, amitől a megremegtek a térdeim. Bár abban az is közrejátszott, hogy nehéz volt talpon maradni a cipőmben.

- Viszont mintha hiányozna valami – jegyezte meg végignézve rajtam.

- Mire gondolsz? – kérdeztem ijedten, és gyorsan végiggondoltam, hogy vajon mit felejthettem el.

- Ez az amire gondolok – felelte édesen, és előhúzott a zsebéből egy kisebb fekete dobozt, majd felém nyújtotta. Kérdő tekintettel pillantottam rá. – Nyisd csak ki – biztatott. Elvettem tőle a dobozt és kinyitottam. Egy gyönyörű nyaklánc lapult benne, egyszerű és elegáns. A dísze egy közepes méretű fénylő kő volt, amely egy nagyon vékony aranyláncon függött.

- Jaj Rob, ez csodaszép – tekintettem rá hálálkodva. – De igazán nem kellett volna. El sem akarom képzelni az árát.

- Még hogy nem kellett volna! Szégyellem magam, ha belegondolok, hogy semmit nem kaptál tőlem eddig – mondta fejcsóválva.

- Inkább nagyon is sokat – bizonygattam. – Ez… tökéletes, köszönöm.

Egy apró csókra illesztettem ajkainkat, majd megfordultam, hogy Rob felrakhassa az ékszert a nyakamba. Finoman eltűrte a hajamat, hátul összekapcsolta a láncot, aztán egy leheletnyi csókot nyomott a nyakamra. – Nagyon jól áll – mondta halkan. Megfordultam és belenéztem abba a boldog, szürkéskék szempárba.

- Szeretlek – suttogtam elfúló hangon, mert attól féltem, hogy mindjárt elsírom magam.

- Én is téged – felelte mosolyogva, majd még egyszer, indulás előtt utoljára magához húzott egy mindennél édesebb csókra.

Az út kocsival több, mint egy órás volt. Rob és Liz unokatestvérének – Emilynek – és az ő szüleinek volt egy hatalmas birtoka Bedfordban, ott tartották az esküvőt. Rob elbeszéléséből megtudtam, hogy nem ápolnak túl szoros kapcsolatot, éppen csak annyira, hogy a megjelenés kötelező legyen.

Mikor megérkeztünk, ámuldozva tekintettem körbe. Bedford gyönyörű hely volt, tökéletesnek tűnt egy esküvőhöz. Rögtön észrevettük Claire-t és Richardot mikor bementünk. Már elfoglalták a helyüket, mellettük pedig Tom és Lizzy ültek. Köszöntünk mindannyiuknak, habár Rob leginkább csak a szüleinek, na meg odabökött valami morgásfélét Liznek.

- Szóval még mindig nem békélt meg vele? – súgta Tom a fülembe, miután mi is leültünk.

- Nem – sóhajtottam panaszosan. – Valószínűleg csak idő kérdése. Ha majd látja, hogy nem úgy bánsz Lizzyvel, mint az eddigi… öhm… „barátnőiddel”, akkor kibékültök.

Tom hitetlenkedve rám pillantott. – Csak azt ne mondd, hogy te sem bízol bennem. Neked kéne a legjobban megértened az egész helyzetet.

- Értem én, Tom, de kívülről elég nehéz ezt elfogadni. Mind láthattuk az igen sebesen váltakozó partnereidet… - Kicsit talán nyersen fogalmaztam, de ez volt az igazság.

- Akkor most mégis kinek az oldalán állsz?

- Senkinek sem állok az oldalán, ne legyél ennyire gyerekes – néztem rá dühösen. Tom válaszra nyitotta volna a száját, de nem tehette, ugyanis felcsendült Wagner nászindulója, a menyasszony pedig elindult a széksorok közt. A szertartás gyönyörű volt, és habár nem ismertem a párost, mégis elérzékenyültem a ceremónia alatt. Ezt Rob is észrevette, és rám pillantva elmosolyodott, majd egy apró, gyengéd csókkal ajándékozott meg.

Körülbelül egy órával később, mikor a násznép már nagyban ünnepelt, eszembe jutott a beszélgetésem Tommal. – Nem gondolod, hogy meg kéne már beszélned a dolgokat velük? – kérdeztem Robtól, fejemmel a táncparketten lévő Lizzy és Tom felé bökve.

- Nem gondolom – jelentette ki Rob határozottan. – Előbb-utóbb Tom úgyis megbántja, aztán Lizzy persze halálosan le lesz törve.

- Elég komolynak tűnik a dolog – vontam vállat. – Talán jár egy esély Tomnak is.

Rob haragos pillantást vetett rám. – Nálam ez nem működik – feleltem ugyanolyan tekintettel. – Legalább annyira makacs vagyok, mint te. Ellenfeledre leltél, Pattinson.

- Óh, igazán? – nézett rám kihívóan. – Akkor tartozol nekem egy tánccal.

- Azt már nem – ellenkeztem rögtön. Még normális esetben is alig bírok megállni a lábamon, nemhogy magassarkúban billegni… - Kizárt.

- Nincs apelláta – jelentette ki felém nyújtva egyik kezét. Kissé félve, megadóan csúsztattam bele a sajátomat. Mosolyogva húzott fel a székről, majd a táncparkettre vonszolt. Teljesen idétlenül éreztem magam, de Rob egy szenvedélyes csókkal űzte el rögtön minden gondolatomat. Szorosan magához ölelt, és elkezdtünk a lassú dallamra mozogni…

- Örülök, hogy eljöttél ma velem – mondta. – Biztosan halálra unnám magam.

- Azt képzelem – nevettem fel. – Nem vagy az esküvők híve.

Rob elmosolyodott. – Ez alól persze kivétel lesz a mi esküvőnk – mormolta a fülembe, mire én döbbenten rákaptam a tekintetem. Az ő arcáról is lefagyott a mosoly, ahogy ráébredt, hogy mit is mondott.

- Hupsz. Ez csak úgy kicsúszott, sajnálom. Az arckifejezésed alapján ez valami rémálom lehet számodra.

- Nem, én csak meglepődtem – szabadkoztam rögtön. – Mármint nem hittem volna, hogy neked ez egyáltalán eszedbe jutott.

- Persze, hogy eszembe jutott – vont vállat. – Kristen, én csak veled tudom elképzelni ezt az egészet.

A szívem nagyot dobbant erre, és akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra. – Ezzel én is így vagyok – feleltem, majd egy parányi csókot nyomtam a szájára.

- Akkor megegyezhetünk abban, hogy úgy teszünk, mintha az utóbbi percek meg sem történtek volna? – kérdezte Rob reménykedve, én pedig nevetve bólintottam.

Furcsa volt belegondolni, hogy legutóbb akkor voltam esküvőn, mikor megismertem Robot. Ez kicsit nosztalgikus hangulatba hozott. Hihetetlen, hogy az a párizsi éjszaka csak öt hónapja volt, szinte éveknek tűnt. Úgy éreztem, mintha egész életemben ismertem volna őt.

Nem sokkal később Rob megkönyörült rajtam és végre leültünk, viszont utána táncolnia kellett egyet az unokatestvérével. Akárhányszor csak elkapta a pillantásom, rám mosolygott a táncparkettről, én pedig majd’ elolvadtam. Annyira, hogy észre sem vettem, mikor valaki leült mellém…

- Látnod kellene ilyenkor az arcodat – mondta kedvesen Claire, majd szívmelengetően elmosolyodott. – Szerencsés, hogy ilyen barátnőt talált magának.

Ebbe egy kicsit belepirultam. Sosem gondoltam volna, hogy kívülről valaki így láthatja a kapcsolatunkat. – Inkább én érzem magam szerencsésnek – feleltem az igazságnak megfelelően.

- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy minden rendbe jött köztetek. Robert nagyon le volt sújtva. Sohasem láttam még olyannak, mint akkor. – Ezek a mondatok fájdalmasan szorongatni kezdték a szívemet. De Claire következő szavai felvidítottak. – Ebből is látszik, hogy mennyire szeret téged. És nem is kívánhatnék többet, mint hogy valaki boldoggá tegye őt. Örülök, hogy itt vagy neki, Kristen.

- Köszönöm, Claire. Ez sokat jelent nekem – mondtam, azon erőlködve, hogy ne kezdjek el Rob anyukája előtt bőgni. Ekkor viszont visszatért az említett is. Claire még egy utolsó mosolyt küldött felém, majd magunkra hagyott bennünket.

Viszonylag korán, nem sokkal éjfél előtt úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk a bulit és elindulunk vissza Londonba. Lizékhez hasonlóan mi is ott maradhattunk volna Bedfordban az éjszakára, de mindketten úgy gondoltuk, hogy inkább visszamegyünk.

- Remélem nem volt túlságosan borzasztó – mondta Rob, mikor már megérkeztünk hozzájuk, ő pedig fáradtan dőlt le az ágyára.

- Egyáltalán nem – feleltem őszintén, miközben mellé bújtam, és ő szorosan magához húzott egyik karjával. – Jól éreztem magam. Köszönöm, hogy elhívtál.

Rob ekkor rám pillantott, és egyik kezével kisimított egy tincset az arcomból. Volt valami a pillantásában. Annyi érzelem volt benne, hogy úgy éreztem, egyszerűen nem bírok még több szerelmet elviselni, csak úgy túlcsordul a szívem. Legszívesebben elsírtam volna magam attól a rengeteg szeretettől, ami átjárta minden porcikámat és minden végtagomat remegésre késztette.

- Jaj, Kristen… - sóhajtott fel. – Van róla fogalmad, hogy mennyire szeretlek téged?

Máskor ezek a szavak boldog nevetést váltottak volna ki belőlem, de most annyira komolyan mondta, hogy hirtelen megbénított ez a sok érzelem. Rob lassan felém hajolt és egy édes, gyöngéd csókot nyomott ajkaimra. Egyik kezemet felvezettem a tarkójáig, hogy még inkább magamhoz húzzam, mire ő fölém gördült és így kényeztetett tovább szerelmes csókjával.

Kezeim szinte automatikusan söpörték le válláról a zakóját, majd ugyanerre a sorsra jutott az inge is. Ujjai felfelé siklottak a combomon, míg nem befurakodtak a ruhám alá, feltűrve azt egészen a csípőmig. Mikor gombolni kezdtem a nadrágját, gyorsan megszabadult tőle, majd a hátam alá nyúlva lehúzta az apró ruhám cipzárját és lassan eltűntette rólam. Hangosan felsóhajtott, mikor meglátta, hogy már csak egyetlen ruhadarab van rajtam.

- Őrülten szexi vagy – mondta szenvedélyesen, majd olyan érzéki csókban részesített, hogy teljesen beleremegtem. Ajkai a nyakamat szívogatták, miközben egyik keze bekúszott a rajtam lévő apró bugyi alá. Először csak finoman körözgetett legérzékenyebb pontom körül, majd két ujjával elmerült bennem. Hangos nyögések kíséretében a lepedőt gyűrögetve vezettem le a bennem tomboló kéjt. Nem sokkal később viharos sebességgel csapott le rám a gyönyör, Rob pedig örömmel figyelte pihegő testem.

Nem hagytam ennyiben, rögtön fölé gördültem, amit ő készségesen hagyott nekem. Lassan ringattam fölötte a csípőmet, mire ő a fenekembe markolt és a szemembe nézett.

- Ne csináld ezt velem – morogta a vágytól elfúlva, én pedig gonoszan elvigyorodtam a türelmetlenségén. Szenvedélyes csókra illesztettem ajkainkat, ami egyszerre nyomta el nyögéseinket, mikor beleültem merev vágyába. Órákig szerettük egymást, néha lassan, kiélvezve minden pillanatot, néha pedig vadul és érzékien. Nem tudtunk betelni egymással, hajnalig űztük a vágyainkat. A legelső fénysugarakkal együtt kimerülten, bágyadt simogatások közepette aludtunk el…

Kristen kinézete az esküvőn
A nyaklánc

35. fejezet - részlet

Egy kis részlet a csütörtöki fejezetből! :)

Körülbelül egy órával később, mikor a násznép már nagyban ünnepelt, eszembe jutott a beszélgetésem Tommal. – Nem gondolod, hogy meg kéne már beszélned a dolgokat velük? – kérdeztem Robtól, fejemmel a táncparketten lévő Lizzy és Tom felé bökve.

- Nem gondolom – jelentette ki Rob határozottan. – Előbb-utóbb Tom úgyis megbántja, aztán Lizzy persze halálosan le lesz törve.

- Elég komolynak tűnik a dolog – vontam vállat. – Talán jár egy esély Tomnak is.

Rob haragos pillantást vetett rám. – Nálam ez nem működik – feleltem ugyanolyan tekintettel. – Legalább annyira makacs vagyok, mint te. Ellenfeledre leltél, Pattinson.

- Óh, igazán? – nézett rám kihívóan. – Akkor tartozol nekem egy tánccal.

- Azt már nem – ellenkeztem rögtön. Még normális esetben is alig bírok megállni a lábamon, nemhogy magassarkúban billegni… - Kizárt.

- Nincs apelláta – jelentette ki felém nyújtva egyik kezét. Kissé félve, megadóan csúsztattam bele a sajátomat. Mosolyogva húzott fel a székről, majd a táncparkettre vonszolt. Teljesen idétlenül éreztem magam, de Rob egy szenvedélyes csókkal űzte el rögtön minden gondolatomat. Szorosan magához ölelt, és elkezdtünk a lassú dallamra mozogni…

34. fejezet

Újra itt...! Először is bocsánat a hosszú kimaradásért, az indokom egész egyszerűen annyi, hogy valamiért egy szót sem tudtam leírni, minden pocsékan hangzott, pedig minden nap nekiálltam, hogy most megírom, de nem sikerült. És sajnos ez még mindig nem javult, de összedobtam valamit, hogy legalább a mostani csütörtök ne múljon el friss nélkül. Épp ezért - és ezt most nem szerénységből mondom - tényleg ne várjatok jó fejezetet, ennyit bírtam kipréselni magamból, higgyétek el, nagyon nehezen ment. Jövő hétre jobban próbálkozom. Ha valaki ír véleményt, megköszönöm, de nagyon is megértem, ha nem. :D
Abellana

(Kristen)

Hetek után először hazatérni és elmerülni a puha és kényelmes ágyamban egyszerűen maga volt a mennyország. Persze imádtam azt az önállóságot, amivel a kollégiumi életem járt, de már vártam a péntek délutánt, hogy visszajöhessek egy kicsit Londonba. Ezúttal mind visszajöttünk, amitől olyan lett minden, mint a nyáron.

Mikor megérkeztem, anyám rögtön faggatni kezdett, főként Robról, és nagyon örült, hogy újra együtt vagyunk. Aztán persze panaszkodott egy sort, hogy túl sovány vagyok, teletömött kajával és hagyta, hogy újra birtokba vegyem a szobámat. Nem sokkal később átmentem Camhez, aki a napokban költözött egy apró lakásba a belvárosban. Persze szanaszét volt minden, de a bátyám roppant büszke volt magára, hogy most már szinte igazi angol, még az akcentust is elkezdte próbálgatni, én meg inkább nem ábrándítottam ki.

Kora este értem haza és mivel egész héten alig aludtam, úgy döntöttem, hogy egy kicsit lefekszem, mielőtt találkozom Robbal. Meglepően könnyen jött a pihentető sötétség, mikor lehunytam a szemem. Még félálomban voltam, mikor éreztem, hogy valaki becsusszan mellém és átölel a karjaival. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem, de megfordultam, mire a valaki még szorosabban magához húzott én pedig teljes nyugalommal hajtottam fejem a nyaka tövébe. Még éreztem, ahogy a hátamat cirógatja, majd teljesen elnyomott az álom…

Hirtelen pattantak fel a szemeim, úgy éreztem, mintha csupán egy perccel ezelőtt aludtam volna el. A szobámban már teljesen sötét volt, csak a Hold fénye hatolt be az ablakon, de azt is eltompították London állandó felhői. Döbbenten fedeztem fel, hogy valaki a karjaiban tart, aztán elkezdett derengeni egy-két pillanat az elalvás előtti perceimből. Kicsit eltávolodtam tőle, és elmosolyodtam, ahogy megláttam Rob nyugodt arcát. Tekintetem az ágyam melletti órára fordítottam, ami azt mutatta, hogy pár perccel múlt éjfél. Tehát az egész péntek esténk pocsékba ment… szegény Rob meg csak egy alvó némbert talált itt.

Óvatosan végigsimítottam az arcán és észrevettem, hogy megváltozott a haja, mióta délelőtt elváltunk. Hirtelen beugrott, hogy valamikor a héten említette, hogy meg fog tőle válni. Most egészen rövid volt. Nem fair, hogy valaki mindenhogyan ilyen jól nézzen ki… sosem fogom megérteni, hogy miért szeret éppen engem. Úgy tűnik én már csak ilyen mázlis vagyok…

Közelebb bújtam Robhoz és elkezdtem a nyakát puszilgatni, miközben egyik kezem utat talált magának a pólója alatt a mellkasáig. Mikor ajkaimmal elértem az övéit, már ébren volt és lelkesen csókolt vissza.

- Hát ezt meg minek köszönhetem? – érdeklődött egy imádnivaló mosollyal, majd elkezdte a nyakamat szívogatni. Ajkaimat akaratlanul is elhagyta egy halk sóhaj.

- Annak, hogy tönkretettem a péntek esténket – feleltem, mire ő morcosan nézett rám.

- Butaságokat beszélsz – grimaszolt egyet. – Különben is, én is elég fáradt voltam. Végül is nem alvással foglaltuk el magunkat éjszakánként – kúszott egy vigyor az arcára. Elmosolyodtam. Ebben igaza volt. Egy csókért nyújtóztam felé, amit ő örömmel meg is adott. Mintha nem is most ébredtünk volna fel, teljesen éberek voltunk, amit egyre szenvedélyesebb csókunk is bizonyított. Egy darabig csak ártatanul ízlelgettük egymás ajkait, majd Rob maga fölé húzott és a combomat kezdte simogatni. Belenyögtem forró csókcsatánkba, és éreztem, hogy ő is egyre vágyódóbb lesz, miközben reflexszerűen elkezdtem a csípőmet ringatni.

Anélkül, hogy megszakította volna izgató játékunkat, ülő helyzetbe tornázta fel magát az ágyon, én pedig az ölében maradtam. Keze a derekamra kúszott, hogy onnan aztán egyre feljebb tűrje a pólómat, majd végül teljesen megszabadítson tőle. Elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a nyilvánvalót, vagyis hogy nem volt rajtam melltartó. Ajkaival rögtön birtokba is vette melleimet, mire sűrű sóhajok bukkantak elő belőlem. Én sem tétlenkedtem, kezeimmel máris az ingét gomboltam.

Miután sikeresen eltávolítottam a zavaró anyagot, Rob kezei végigsiklottak a melleimtől a hasamon át egészen a nadrágomig. Az izgalomtól csomó ugrott a gyomromba, ahogy maga alá fordított, fölém helyezkedett és leügyeskedte rólam a farmert. A sokadik alkalommal is úgy hatott rám minden érintése, mint legelőször.

Mindketten türelmetlenek és vágytól fűtöttek voltunk, így hát nem is tétováztunk sokat. Rob villámgyorsan eltűntette magáról – és egyúttal rólam is – az utolsó ruhadarabokat. Egy végtelen pillanatig a szemembe nézett, majd olyan csókban részesített, hogy beleborzongott minden egyes porcikám. Belenyögtem ajkaink mesés egyesülésébe, mikor megéreztem magamban.

Gyorsan és precízen sodort minket a gyönyör felé, érintését és csókjait mintha mindenhol magamon éreztem volna. Még sosem volt ennél élvezetesebb az éjszaka közepén való felébredés. Sokáig tobzódtunk az élvezetekben, majd kimerülten, egymás karjában próbáltunk lenyugodni.

- Még nem is mondtam… őrülten szexi ez az új haj – mosolyogtam Robra, mire ő édesen felnevetett. De aztán mintha kicsit ideges lett volna. Végül megszólalt.

- Figyelj, Kris… Nem tudom, hogy említettem-e, de az unokatesóm jövő hétvégén férjhez megy. Lizzy azt mondta hoz valakit, szóval gondoltam… talán ha lenne kedved… te is eljöhetnél – nyögte ki. Annyira aranyos volt, mintha zavarban lett volna, nem tudtam nem mosolyogni.

- Persze, hogy van kedvem – feleltem, és egy apró csókot nyomtam a szájára. Aztán eljutott a tudatomig amit előtte mondott. – Várj, azt mondtad Liz hoz valakit? – Rob bólintott. – Nem mondta, hogy kit?

- Nem – vont vállat. – Gondolom megismert valami srácot az egyetemen.

- Oh – csak ennyit bírtam kinyögni a meglepődöttségtől. Hiszen csak egy valaki lehet az… Lizzy jövő hétvégén fel akarná fedni Rob előtt, hogy Tommal „randizgatnak”? Erre nem számítottam. De többet nem is beszéltünk erről, hamarosan újra elaludtunk.

Reggel az eső kopogása ébresztett fel. Hülye London. Rob persze még édesen szuszogott, húsz év alatt hozzá szokhatott az eső hangjához. Kikeltem az ágyból és először is összeszedtem a tegnapi ruháimat, amikben délután elaludtam, aztán éjszaka lekerültek rólam… Kimentem a fürdőbe megmosakodni, aztán pedig előkapkodtam a szekrényből néhány tiszta ruhát. Közben „valaki” hátulról átölelte a derekam.

- Nem maradhatnál inkább meztelen? – mormolta Rob a fülembe. Felnevettem.

- Szó sem lehet róla.

- Pedig ha jól emlékszem azt mondtad, anyukád ma dolgozik és miénk a ház. Semmi szükség ruhákra.

- Csak a poén kedvéért legyünk egy napra civilizált emberek és öltözzünk fel – mosolyogtam rá.

- Hát legyen. Úgyis újra megszabadítalak majd tőlük – vigyorgott rám pimaszul, mire csek a szemeimet forgattam.

- Ha-ha. Inkább menjünk le – javasoltam. – Irtó rendes barátnőd leszek és kapsz valami reggelit.

- Benne vagyok – vágta rá rögtön. – Pótolni kell azokat a kalóriákat – kacsintott rám, mire válaszul megérezte az öklömet a vállában. Hamarosan már teljesen felöltözve mentünk le a konyhába. Rob megrökönyödve pillantott rám, mikor előszedtem két tálat és egy doboz müzlit.

- Most mi van? – emeltem meg a szemöldököm. – Amerika nemzeti reggelije.

- Sosem fogom megérteni a népeteket – csóválta a fejét.

- Mi legalább tudjuk mi az a száraz időjárás – grimaszoltam, mire Rob elmosolyodott. Tudta, hogy az eső a gyengém.

- Ne aggódj, egyszerűen imádni fogod a telet. Mikor néha minden sárban úszik és mindened tele lesz hóval, miközben úgy érzed majd, hogy megfagysz. Mintha csak neked találták volna ki.

- Alig várom – morogtam. Rob elnevette magát. Épp le akartam szidni amiért ennyire örül a nyomorúságomnak, de az ajtócsengő nem engedte. Gyorsan felpattantam, hogy megnézzem ki zavarta meg a késői reggelinket. Ashley állt az ajtóban.

- Ash, mi újság? Gyere be! – invitáltam beljebb drága barátnőmet, aki valamiért nagyon boldognak tűnt. Hatalmas mosollyal az arcán válasz nélkül a konyhába libbent, mintha megérezte volna, hogy ott voltunk. Rá se hederített Robra, miközben leült az egyik székre álmodozó tekintettel.

- Hát veled meg mi történt? – címezte neki a kérdést Rob.

-  Csupán a legcsodálatosabb éjszaka – mosolygott Ashley. – Este Cameron áthívott magához és…

- Fúj, ezt ne is folytasd – szóltam közbe. – El tudom képzelni azt a csodálatos éjszakát.

- A lényeg, hogy azt mondta újra szeretne kezdeni mindent. Többek közt a kettőnk kapcsolatát is. Ami most már nem csak abból áll, hogy… tudjátok.

- Éppen ideje volt rájönnötök, hogy milyen idióták vagytok – mosolyodtam el. Láttam, hogy milyen volt Ash az utóbbi hetekben, ezért most nagyon örültem a boldogságának. Na meg annyi szenvedés után Cameron is megérdemel egy ilyen lányt.

Még egy kicsit beszélgettünk, aztán Robnak el kellett mennie, mivel ő és Liz megígérték a szüleiknek, hogy a szombat délutánt velük töltik, mivel mostanában alig látják egymást. Ashley úgy döntött, hogy addig boldogít a társaságával, én pedig nem is sejtettem, hogy mikre fog fény derülni még a mai nap folyamán…

(Rob)

Anyu a lelkünkre kötötte, hogy szombaton csináljunk valami családi programot, ami elég fair kérés volt annak fényében, hogy sosem voltunk itthon. Mégis, a szombat délutánt most inkább mással töltöttem volna, hogy őszinte legyek. De persze belementem. És ekkor még nem is sejtettem, hogy milyen morcos hangulatú lesz a délután. Ami pontosan azzal kezdődött, hogy behajtottam az utcánkba…

Messziről csak annyit láttam, hogy Lizzy egy sötét hajú srácot ölelget meg csókolgat. Grimaszolva vettem tudomásul, hogy mindjárt biztosan bemutatja a legújabb idióta barátját. Nem vettek észre engem, a srác pedig megfordult, hogy beszálljon a kocsijába…

Hirtelen azt sem tudtam mi történik. Mit keres itt Tom? És miért csókolgatja a húgom? Ahogy eljutottak a képek az agyamig, ledöbbentem… Tom elhajtott a velem ellenkező irányba, és ekkor látott meg Lizzy. Leállítottam a kocsit a ház előtt, és kiszállva szembetaláltam magam Liz ijedt arcával.

- Ez meg mi volt? – kérdeztem dühösen. Tomról mindig is tudtam, hogy szar alak. Na de annyira, hogy még a legjobb haverja húgára is ráhajtson? Azt nem gondoltam volna.

- Ezért nem mondtam el – motyogta Lizzy. – Tudtam, hogy kiakadtál volna. Figyelj, Rob… ő már megváltozott.

- Az ember nem változik meg csak úgy varázsütésre – feleltem cinikusan.

- Te is azt tetted – vágta hozzám a szavakat Liz.

- Az teljesen más – mondtam rögtön. Hiszen én azért változtam meg, mert találkoztam egy olyan személlyel, akiért megérte megváltozni. De Tom? Ő egész életében ismerte a húgomat, miért éppen most javulna meg?

- Már miért lenne más? Annyira önző vagy Rob! – kiabált. – Ahelyett, hogy örülnél a boldogságomnak, csak tönkre akarod tenni! – Liz már olyan magas hangon sipákolt, amit csak a kutyák hallanak meg, majd fogta magát és berohant a házba, mint egy követelődző tini akit nem engedtek el egy buliba.

Csak csóváltam a fejem a drágalátos húgom hisztériáján. Naná, hogy akkor sértődik meg, amikor jót akarok neki… de ami tény, az tény: Tommal is lesz egy-két megbeszélnivalóm.