37. fejezet

Sziasztok!Először is nagy köszönet jár azoknak akik megosztották velem a véleményüket, remélem most is számíthatok rátok :) Habár holtfáradtan írtam ezt a részt, szóval néhol értelmetlen lehet esetleg :D Elég rövidre is sikerült, és abszolút eseménymentes, de hát valahogy fel kell vezetni a következő fejezeteket... :)
Most már az is végleges, hogy a 45. fejezet lesz az utolsó. Viszont azt tudnotok kell, hogy én kb. másfél hónap múlva érettségizek, ezért nem mindig lesz időm írni, lehet, hogy néha elmarad majd a friss, de igyekezni fogok. Elég is a dumából, jó olvasást az új részhez :)
Abellana

(Rob)

Meg sem vártam a további információkat, csak annyit fogtam fel, hogy Kristennel történt valami. Azonnal lefelé rohantam, de mielőtt kinyomtam a telefont, Cameron még benyögte, hogy melyik kórházba menjek.

Eszeveszett tempóban száguldottam, miközben minden idegszálamban éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Ha valami komoly baja történt…az nem lehet, nem élném túl. Pedig minden jel erre mutatott.

Amint a kórházhoz értem, szinte feltéptem a kocsiajtót, úgy rohantam be az épületbe. Már épp megálltam volna megkérdezni a recepciós pultnál, hogy merre találom Kristent, de nem volt rá szükség. Cameron közeledett felém.

- Mi történt vele? – követeltem azonnal. – Hol van?

- Autóbalesete volt – mondta lesújtva, az arcán olyan kifejezés ült amit még sohasem láttam. Úgy éreztem mindjárt összeomlok.

- Micsoda? És… hogy van? Látni akarom! – kiabáltam rögtön, és el is indultam volna abba az irányba, ahonnan Cam jött, de megállított.

- Rob, egyikünk sem mehet be hozzá! – mondta határozottan, de aztán elkezdtünk arra menni, ahol gondolom Kristen is volt. – Nem tudják mi történt, valószínűleg valami hülye barom nem adta meg neki az elsőbbséget és belement Krisbe.

A fejemben ezer és ezer szitokszó kavargott, ellepte az agyamat a düh az ismeretlen miatt, egyszerűen ölni tudtam volna. De most más volt a legfontosabb. – Cameron, mondd már! Hogy van Kristen?

Összeszorította az állkapcsát és megrázta a fejét. Mintha képtelen lett volna a beszédre. – Nem jól. Borzasztó állapotban hozták be és nem ébred fel. Még azt sem tudják, hogy… hogy egyáltalán túl…

- Ne, ne, nem… az nem lehet – ráztam meg a fejem kétségbeesve, mikor Cameron nem tudta befejezni a mondatot. Már odaértünk az egyik folyosóra, ahol ott volt Jules és sírva szorongatta a mellette üldögélő, kicsit sokkosnak kinéző Ashley kezét. Én a magam részéről szétesni készültem. Az egész életem szétesni készült. Mielőtt megismertem Kristent, valaki teljesen más voltam, ő hozta ki belőlem az igazi énemet. Bele sem akartam gondolni, hogy elveszíthetem.

Elvette az eszemet az aggodalom, de még halványan felrémlett az agyam egyik hátsó zugában, hogy fél órája még a családom érkezésére vártam otthon. Muszáj volt felhívnom a húgomat.

Idegesen nyomkodtam a mobilomat, annyira remegett a kezem, hogy alig találtam meg Liz számát. Mikor végre sikerült, csak a sokadik csengésre vette fel.

- Mondjad, Rob – szólt bele rideg hangon. Naná, már el is felejtettem, hogy haragban vagyunk.

- Liz… - mondtam halkan. Meglepődtem a saját hangomon, rekedt volt és megrendült.

- Mi baj van? – kérdezte rögtön pánikba esve. Nyilván kitalálta a hangomból, hogy nem fecsegni akartam vele.

- Ööm… Kristen kórházban van – feleltem remegve. – Autóbalesete volt, és… - Nem tudtam folytatni. Mit is mondtam volna? Egyszerűen nem voltam hajlandó a legrosszabbra gondolni, ha kimondanám, biztosan odalenne az a kevéske kis nyugalmam is, ami maradt.

Lizzy megdöbbent. Erre abból jöttem rá, hogy vagy egy percig meg sem szólalt. Aztán végül mintha magához tért volna, sírós hangon válaszolt: - Figyelj, Rob. Nem lesz semmi baj. Azonnal odamegyünk mi is.

Nem volt erőm felelni. Csak annyit mondtam, hogy melyik kórházban vagyunk, aztán letettem. Kezdett késő lenni, úgyhogy nem sokan voltak a folyosón. Ezért is mind felkaptuk a fejünket, mikor egyre csak közeledő cipőkopogások zaja hangzott fel. Mind meglepődtünk – egyikünk legalábbis biztosan.

- Amanda… - lehelte Cameron sokkosan. – Hát te meg hogy kerülsz ide?

- Amanda tegnap jött Londonba – felelt helyette Jules. – Én hívtam fel, mikor Robbal beszéltél.

Cameron nem reagált, de látszott rajta a döbbenet. Amanda is mintha kicsit kínosan érezte volna magát. Mind visszasüppedtünk a csendes várakozásba, mígnem pár perccel később kilépett egy orvos az ajtón. – Most már bemehetnek hozzá – jelentette be együttérző arccal, mire belőlem kibukott egy megkönnyebbült sóhaj.

- És hogy van? – kérdezte Jules.

- Sajnos még mindig nem ébredt fel. Reménykedünk, hogy az állapota javulni fog a következő napokban. – Csak ennyit mondott, majd megengedte, hogy bemenjünk hozzá páran. Ashley és Amanda vállalkoztak rá, hogy kint maradnak.

Ahogy megpillantottam eszméletlenül feküdni Kristent, megint felforrt bennem a gyilkos düh. Túlságosan fájt így látni. Hát még az édesanyjának, aki újra könnyekben tört ki.

Furcsa, hogy ha az ember szerettei közül valakit baj ér, szinte reflexből elkezdünk imádkozni – még akkor is ha nem hiszünk semmiféle felső hatalomban. Hát most én is ezen kaptam magam. Szüntelenül azt kívántam, hogy Kris meggyógyuljon.

- Anya… menjünk igyunk egy kávét, utána visszajövünk – szólalt meg egyszer csak Cameron, ki tudja mennyi idő után. Látta, hogy Jules mennyire zaklatott és valószínűleg meg akarta adni a lehetőséget arra, hogy kicsit egyedül maradjak a húgával. Ő kicsit vonakodva hagyta el a lányát, de végül bólintott, majd kifelé menet megveregette a vállam.

Közelebb húzódtam Krishez és megsimogattam az arcát, másik kezem az ő kezét szorongatta. – Azt mondtad most már velem maradsz, nem emlékszel? – mormoltam halkan. De persze ő nem válaszolt. Viszont hirtelen megszólalt valaki a hátam mögött.

- Furcsa belegondolni, hogy pár órája még beszéltem vele – sóhajtotta Amanda, majd leült velem szemben, Kris másik oldalára.

- Igen… nekem is az – mondtam halkan. Amanda pár pillanatig sajnálkozva figyelte az arcomat, majd megszólalt.

- Egyébként éppen most érkezett meg a húgod Tommal. – A pillantásom az ajtó felé esett. Beszélni akartam Lizzel,de nem akartam távolabb kerülni Kristentől. Amanda kitalálta a gondolataim. – Menj csak, itt leszek vele – mosolyodott el.

Hálásan bólintottam, majd nehézkesen elengedtem Kristen kezét. Amint kiléptem az ajtón, Lizzy a nyakamba vetette magát. – Jaj, Rob! Elmondták a többiek, hogy hogyan történt. Ez annyira borzasztó! Úgy sajnálom, hogy egy idióta bunkó voltam a telefonban, ha tudtam volna…

- De nem tudtad – mondtam határozottan, majd lefejtettem karjait a nyakamról, még mielőtt megfojtana. – Semmi baj, Liz.

- Rendbe fog jönni – remegtek meg az ajkai. – Biztos vagyok benne.

- Hát persze – hagytam rá. Nagyon-nagyon reménykedtem Lizzy szavaiban. Tom is odalépett mellé és egyik karját vigasztalóan Liz köré fonta. Mégis, most nem tudtam rosszallóan nézni rá, azt kívántam, bár megint az lenne a legnagyobb problémám, hogy a legjobb haverom egy pöcs. Viszont volt benne valami, ami az együttérzés és támogatás keveréke volt. Talán mégsem egy elvetemült idióta…

Nem sokkal később meggyőztem Lizzy-t, hogy menjen vissza Tommal az egyetemre. Persze ő rendíthetetlenül makacs volt, miattam is maradni akart, és persze Kristen miatt is nagyon aggódott, hiszen mégiscsak az egyik legjobb barátnője. De végül Tom is meggyőzte.

Rajtam kívül – meg persze Krisen kívül – csak Ashley tudott Amanda terhességéről, és rábeszélte, hogy most jót tenne neki, ha éjszakára hazamenne kipihenni magát. Eközben Cameron az anyjával keveredett vitába. Nyilván Jules nem akart távol lenni Kristentől, de Camnek csak sikerült rávennie őt is, hogy menjen haza aludni egy kicsit. Így végül hárman maradtunk bent Kristen mellett.

Nem mondanám, hogy ezalatt a pár óra alatt lenyugodtam, de az, hogy a saját szememmel látom Kristent, felkeltette a reményeimet. Mégis minden percben halálra aggódtam magam, egyfolytában azt kívántam, hogy ébredjen fel és legyen jól. Muszáj felébrednie, nem hagyhat itt csak így. Hiszen el sem búcsúztam tőle rendesen, mikor legutóbb találkoztunk. Egyetlen lányba szerettem bele egész életemben, nem veszíthetem őt el.

Egy kicsit megijedtem, mikor megéreztem egy kéz érintését a vállamon. Ashley volt az. Bocsánatkérően rám pillantott, majd leült mellém.

- Hol van Cameron? – kérdeztem. Ők ketten alig mozdultak egymás mellől ma este.

- Elment kávéért – felelte tömören. Ezután percekig üldögéltünk a csöndben, csak azoknak a gépeknek az egyenletes csipogása hallatszott, amiket Kristenre kötöttek. Aztán Ash megint megszólalt. – El sem tudom képzelni, hogy ez most milyen lehet neked – sóhajtotta.

Keserűen felnevettem. – Ne is mondd. Úgy érzem mindjárt felrobbanok a sokféle érzéstől. Megőrülök az aggodalomtól és a bizonytalanságtól.

- Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – tette a kezét újra a vállamra, cserébe pedig egy hálás pillantást kapott. Egy perccel később Cameron is visszajött, és az elkövetkezendő órákban nem igazán beszéltünk, csak vártuk a fejleményeket. Én végig Kristenen tartottam a szemem, azt várva, hogy valami csoda folytán kinyissa újra a szemeit.

Valamikor hajnal körül az első fénysugarakkal elkezdett lankadni a figyelmem, ami nem is csoda figyelembe véve azt, hogy alig aludtam a hétvégén, most pedig egész éjszaka Kris mellett virrasztottam.

Szinte egyszer sem engedtem el a kezét, ezért hát akkor is így maradtam vele, mikor kezdett utolérni valami félálmos állapot. Cameron már rég bealudt az egyik széken, Ash pedig a vállára dőlve bágyadtan pislogott.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mikor hirtelen kipattant a szemem. Ash és Cam már nem voltak a szobában, bár Ashley táskája még itt volt, úgyhogy valószínűleg nem mentek messzire. Valahogy azt reméltem, az éjszaka csak egy rémálom volt, de nem. Lassan újra a tudatomba kúszott minden. Aztán döbbenten eszméltem rá, hogy mi ébresztett fel.