31. fejezet

Sziasztok! :)
Ha már csütörtök, akkor új fejezet. Remélem örülni fogtok neki, ugyanis hosszabb lett a legutóbbiaknál és szerintem a tartalma is tetszeni fog ;) Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket, most se kíméljetek :D Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

Azon kaptam magam, hogy mosollyal az arcomon ébredek. Eszembe jutott a tegnap este és azok a csodás pillanatok, amikor majdnem megcsókoltuk egymást. Akkor rádöbbentem, hogy mindennél jobban azt akarom, hogy újra együtt legyünk. És ezért minél hamarabb tenni is fogok.

Majd’ kicsattantam a vidámságtól egész reggel, miközben felöltöztem és rendbe szedtem magam. Ashley meglepődve pillantott rám, mikor kiléptem a szobámból. – Nagyon jókedvűnek tűnsz – jegyezte meg. – Azt hittem, le fogod harapni a fejem.

- Csak azért, mert véletlenül megzavartál?

- Hát… Rob azt tette, miután bementél. És tényleg sajnálom, hogy rossz időben nyitottam rátok, ha tudtam volna… - mentegetőzött Ash, de a szavába vágtam.

- Tudod mit? Egyáltalán nem vagyok dühös, mert elhatároztam, hogy mit akarok – mondtam.

- Ennek szívből örülök. De ezt Robbal is közöld, mert előbb-utóbb képes lesz meggyilkolni álmomban, amiért elszúrtam az esélyét – próbált viccelődni Ashley, de kicsit mintha komolyan gondolta volna. Aztán témát váltott. – Na és mik a terveid mára?

- Hát… az biztos, hogy ma már tényleg tanulnom kell. Na meg valamikor gondolom Tylerrel is beszélnem kéne – húztam el a számat.

- Akkor elmondod neki, hogy Robbal voltál tegnap?

- Nem tudom – sóhajtottam fel tanácstalanul. – Még szörnyűbb barát lennék, ha nem mondanám el. Majd meglátjuk, mi lesz.

Még egy kicsit beszélgettünk Ashley-vel, és közben végig az járt a fejemben, hogy mégis hogyan mondjam a barátom szemébe, hogy hazudtam neki? Ez a gondolat sötét foltot ejtett a mai jókedvemen. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk bekapni pár falatot, de aztán visszamentünk nekilátni a tanulnivalóknak. Éppen időben, ugyanis odakint eleredt az eső. A szürke égbolttól minden borús lett, az esőcseppek monoton hangja pedig háttérzenét szolgáltatott a könyvek bújásához. Csak akkor tekintettem fel, mikor valaki bekopogott az ajtómon. Tyler lépett be rajta.

- Szia – köszönt furcsa tekintettel, a megszokott mosolya nélkül.

- Szia – mondtam meglepődve. Nem számítottam rá, és arra sem, hogy ilyen hamar beszélnem kelljen vele.

- Ashley engedett be, beszélni akartam veled. De látom tanulsz, úgyhogy ha zavarok, visszajöhetek később is – magyarázta, de én megráztam a fejem.

- Nem, nem zavar – feleltem. – Épp ideje volt egy kis szünetnek.

Tyler csak bólintott, majd mélyen a szemembe nézett. A tekintete fürkésző volt, olyan, mintha minden kis titkomat tudná. Ez a pillantás zavarba hozott. – Szóval… jobban vagy már? – érdeklődött. A hangja viszont nem kedves volt, csak mintha udvariasságból kérdezné.

- Öhh… igen, köszönöm – mondtam zavartan. Itt az ideje Kristen, mondd meg neki! Szóra nyitottam volna a számat, de a nyelvem összegubancolódott. Tyler viszont helyettem is megszólalt.

- Aha, gondolom elég jól lettél ahhoz, hogy este az ex-pasiddal menj bulizni – mondta zord tekintettel. Ledöbbentem, hisz’ ezt meg honnan tudja? Rögtön meg is válaszolta a kérdésem. – A szobatársam is ott volt, akivel egyszer találkoztál. Megismert téged meg Robertet és csak úgy mellékesen megemlítette, hogy látott titeket.

- Figyelj Tyler, én sajnálom, nem is tudom mit mondhatnék…

- Nem kell magyarázkodnod, nem az én dolgom – vont vállat. – De nem szeretem ha az úgynevezett barátaim hazudnak nekem. Megmondhattad volna, nem lett volna semmi belőle.

- Tudom, én csak… fogalmam sincs mi volt velem, sajnálom. Szörnyen érzem magam miatta. Rossz barát vagyok, tudom – vallottam be.

- Nem, Kristen. Nagyon is jó barátom voltál, de ez így nem működik. Én többet érzek irántad, ti pedig imádjátok egymást, Rob nyilván utál engem. Én ebbe nem férek bele, még barátként sem.

- Azt akarod mondani, hogy többet ne találkozzunk? – kérdeztem egyszerre döbbenten és bánatosan.

- Ez elkerülhetetlen – vont vállat Tyler. – Úgyis összefutunk majd. Köszönünk egymásnak, aztán továbbmegyünk.

- Nem kell, hogy a hülyeségem miatt véget érjen a barátságunk – habogtam kétségbeesetten.

- Nem amiatt, Kris – sóhajtott fel. – Hidd el, jobb lesz így.

Tyler még utoljára halványan rám mosolygott, aztán kilépett a szobából. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a barátságunknak minden bizonnyal vége. Estére az eső már csak szitált, az ablakon halkan kopogó cseppek pedig lassan elálmosítottak.

Másnap az egyik órán találkoztam Tylerrel. Egy aprót biccentett felém, én pedig halványan elmosolyodtam. Rob is ott volt, és örömmel figyelte a kettőnk közötti hűvös köszöntést. De ma semmi sem tudta elrontani a kedvem. Nem, ha Rob is velem volt. Az elmaradt csókról nem beszélgettünk, de egyértelműen vidámabbak voltunk. Az utolsó órán is vele voltam és együtt jöttünk ki.

- Mi történt Tylerrel? – kérdezte egyszer csak. – Mármint nem akarom beleütni az orromat, de furcsán viselkedtetek.

Felsóhajtottam. – Hát… hosszú történet. A lényeg, hogy nem ugyanazt érezzük egymás iránt ezért inkább jegeljük ezt az egészet – vontam vállat.

- Biztosan szomorú vagy emiatt – nézett rám aggódva.

- Nem igazán. Mármint egy kicsit mégis, persze. De van, aki felvidítson – mosolyogtam rá, mire egy boldog vigyor kúszott az arcára. Majd próbált megkomolyodni.

- Nos, mivel már sötét van, kötelességemnek érzem, hogy elkísérjelek – jelentette ki. – Hiszen nem akarjuk, hogy egyszer csak megtámadjon egy bokorból kiugró valami, nem igaz?

Felnevettem. – Az egyszer biztos. De valójában a könyvtárba készültem, nálunk egyszerűen nem megy a tanulás.

- Hát, ha nem zavarlak…

- Egyáltalán nem – vágtam rá. – Sőt, a könyvtárba menet is megtámadhatnak, ki védene meg, ha nem lennél velem? – viccelődtem. Rob rám vetette legszexibb mosolyát, és elindultunk a könyvtárba. Most voltam itt először, és lenyűgözött a hatalmas épület. Amúgy is imádtam a könyveket, ahogyan Rob is, neki még a munkája is ez volt nyáron.

Először tényleg csak tanultunk, bár néha egymásra sandítottunk, és ha összeakadt a pillantásunk, gyorsan visszafordultunk a könyvhöz mosolyogva. Olyanok voltunk, mint két szerencsétlen kamasz. Hamarosan elkezdett újra esni, amit abból következtettem ki, hogy még a hatalmas teremben is hallani lehetett a dörgést.

- Óh, basszus – nyögtem fel panaszosan. Jóval hangosabb volt mint gondoltam, és páran körülöttünk rám kapták a tekintetüket. Rob meg veszettül röhögött a káromkodásomon. Cserébe egy kisebb rúgást kapott a lábába.

- Hé, ez nem ér – nevetett. – Bocs, de egyszerűen látnod kellett volna magadat.

- Ha-ha, nagyon vicces – mondtam, de Rob még mindig majd’ megfulladt a röhögéstől, ami miatt én is elnevettem magam. Ekkor már mindenki minket nézett rosszallóan.

- Na jó, menjünk, mielőtt kitoloncolnak – javasolta Rob még mindig nagy mosollyal.

- Egyetértek – helyeseltem, majd mindenki nagy örömére távoztunk. Kilépve viszont szembesültünk a zuhogó esővel. – Fantasztikus – morogtam. A rengeteg eső volt az, amit a legjobban utáltam Londonban. Rob rám nézett és elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem értetlenkedve.

- Rettentően bájos, amikor így felháborít az időjárás – nevetett, én pedig durcás pillantást vetettem rá. – Na jól van, gyere – szólalt meg békítően, miközben kézen fogott és kihúzott a zuhogó esőbe.

- Ó, hogy az a… - szitkozódtam, ahogy csuromvizes lettem. Vagyis lettünk. – Mégis hová viszel?

- A szobánkba – vont vállat. – Az sokkal közelebb van, mint a tiétek.

Megtorpantam, most először nem törődve azzal, hogy addig is csak ázom. A szobájukba? Persze logikus volt, tényleg sokkal közelebb volt a könyvtárhoz, na de… ez az eső úgy nézett ki mintha napokig akarna esni. Rob rám pillantott. – Mi a baj? – kérdezte.

- Öhm… semmi – feleltem végül. – Menjünk.

Rob még egy másodpercig gyanakodva fürkészte az arcomat, de végül tovább mentünk, miközben még mindig a kezemet fogta. Szinte bemenekültünk a Tommal közös szobájukba, ahol most nyoma sem volt Tomnak, gondolom még órája volt vagy egyéb elfoglaltsága. Ahogy Robbal egymásra néztünk, kínunkban kitört belőlünk a nevetés. Eléggé elcseszett vége volt ez a napnak, ahogyan itt álltunk, teljesen vizesen. Rob mosolya azonban egyszer csak elhalványult és megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Valamilyen érthetetlen oknál fogva az én pillantásom is megkomolyodott, és mélyen egymás szemébe néztünk.

- Annyira gyönyörű vagy – mondta halkan. Kicsit meglepődtem ezen a hirtelen jött „vallomáson”, a szívem vágtázni kezdett, a tüdőmből kitódult a levegő. Megesküdtem volna, hogy annak ellenére, hogy a ruhámat teljesen eláztatta a jéghideg víz és a hajam is csuromvíz, biztosan elpirultam. Halványan elmosolyodott és közelebb lépett hozzám. Teljes szívemből vágytam arra, hogy ajkait az enyémeken érezhessem, és tudtam, hogy csak pillanatok kérdése az egész.

Arca még közelebb került az enyémhez, miközben egyik kezét a tarkómra vezette. Az én kezeim önálló életre kelve kúsztak fel a mellkasán. Éreztem, hogy milyen gyorsan szedi a levegőt, mégis olyan lassan közeledett felém. Rajtam volt a sor, nekem kellett megtennem az utolsó lépést. Rob ajkai fél centire voltak tőlem, mikor véget vetettem a várakozásnak és annyi kínzó vágyódás után végre megcsókoltam. Azonnal reagált, és olyan hevesen csókolt vissza, hogy majd elolvadtam a karjaiban örömömben. Szorosan magához ölelt, aminek következtében teljesen összesimultunk. Az előbb még vacogtam, de csókja nyomán végigfutott testemen a forróság.

Arcomat két tenyere közé fogta és egy kicsit elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni. Valószínűleg látta a pillantásomban, hogy most már elegem lett a „barátságból”, egyszerűen nem volt elég. És soha nem is lesz az. – Ígérd meg, hogy ezúttal velem maradsz – szólalt meg. – Mert én soha többet nem engedlek el.

- Nem is akarom, hogy elengedj – feleltem. – Szeretlek, Rob.

Vallomásom hallatán Rob még inkább magához szorított, ajkai gyengéden becézgették az enyémeket. Karjaim a nyaka köré kulcsolódtak, hogy még közelebb húzzam magamhoz, egyszerűen nem tudtunk betelni egymással. Anélkül, hogy félbeszakítottuk volna a csókot, lassan elbotorkáltunk az ő szobájáig. Az ajtó becsapódott mögöttünk, mi pedig hajszálnyira eltávolodtunk egymástól. Rob egyik keze az arcomról a nyakamra vándorolt, onnan pedig tovább ment lefelé, míg meg nem állapodott a blúzom legfelső gombjánál. Türelmetlenül gombolta végig a ruhadarabot egészen az aljáig, majd lassan lesimította a vállaimról. A vizes anyag hangosan landolt a padlón, mire mindketten felnevettünk.

Én minél gyorsabban próbáltam megszabadítani az ingétől és a pólójától, hogy aztán kezeimmel végigtapintsam a mellkasát. Egészen addig, míg el nem értem a nadrágja gombjához. Készséggel segített a ruhadarab levételében, majd vágyakozó csókért hajolt felém újra. Ajkai azonban hamarosan áttértek a nyakamra, onnan a kulcscsontomra, majd a hasamat borította be puha csókjaival. Annyira elbódított a vágy, hogy alig érzékeltem, ahogy eltűnik rólam a farmerem – ami olyan vizes volt, hogy eddig teljesen a lábamra tapadt.

Rob visszakúszott ajkaimhoz, kezei pedig végigcsúsztak a gerincemen, majd elért a combomig, ahol erősen megragadott és felemelt. Érzéki csókunk egy pillanatra sem szakadt meg, miközben lefektetett az ágyra és fölém helyezkedett. Végigsimított az egész testemen – közben szemei is követték keze útját – majd megállapodott a melltartómnál és kicsit megemelte a hátamat, hogy kikapcsolhassa. Miután lekerült rólam, ajkaival és kezével rögtön kényeztetni kezdett. Felnyögtem a rám törő érzékiségtől, körmeim végigkarcolták a hátát, mire még intenzívebb lett a kis kínzása. Nem bírtam tovább, magamhoz húztam őt egy csókra, ami először heves volt és vággyal teli, de egyre gyengédebb és édesebb lett. Úgy éreztem túlcsordul a szívemben a szerelem.

Nem siettünk el semmit, sokáig csak csókokkal kényeztettük egymást, miközben lassan lekerültek rólunk az utolsó ruhadarabok is. Rob végül mélyen a szemembe nézett, annyi érzelemmel a pillantásában, hogy legszívesebben elbőgtem volna magam a boldogságtól, hogy újra együtt vagyunk. Tekintetünk egy végtelen pillanatra összefonódott, miközben finoman belém csúszott.

Egyszerre bukott ki belőlünk egy nagy sóhaj a csodás érzéstől, hogy végre újra egymáséi vagyunk mindenestül. Hangos sikoly hagyta el ajkaimat, mikor elkezdett mozogni. Az lehet, hogy az elmúlt héten folyamatosan Rob agyát húztam, de én is egyre kiéhezettebb lettem közben. Alig bírtam magammal, úgy éreztem rögtön végem. A hátára döntöttem Robot és felültem a csípőjén, így folytatva a mozgást. Kezeim a mellkasán támaszkodtak, míg az övéi újra a melleimre tapadtak, ezzel is csak közelebb sodorva engem a gyönyörhöz. Élvezetünk hangjai megtöltötték az apró szobát, miközben egyre mohóbban vágytunk a végső beteljesülésre, ami hamarosan elragadott bennünket. Megtelt a testem azzal a csodálatos kimerültséggel, ami ezt követi, és fáradtan omlottam Rob mellkasára, mire ő szerelmes csókkal pecsételte meg az együttlétünket.

Sokáig így maradtunk, és mikor Rob mellé akartam feküdni és leszállni róla, még szorosabban magához húzott. – Ne, maradj még így! Hadd érezzelek – mondta. Egy aprót bólintottam, és újabb csókot követeltem tőle. – Szeretlek, Kris.

- Én is téged – feleltem mosolyogva. Egy ideig még szorosan öleltük egymást, majd elnyomott az édes álom.