30. fejezet

Sziasztok! :)
Itt is lenne a kerek harmincadik, amit épp ebben a pillanatban fejeztem be. Tudom, nem szeretitek ha egy író a saját történetének egyik fejezetéről rosszat mond, na de most tényleg összecsaptam, az egész második felét ma délután írtam, úgyhogy nem vállalok érte teljes garanciát :D Azért remélem, hogy így is lesz benne olyan, ami tetszeni fog nektek, és megosztjátok velem a véleményeteket. :)
Abellana

(Kristen)

Ledöbbentem. Persze mindig is éreztem valamit Tyler részéről, de nem gondoltam, hogy komoly lenne. Így hát meglepett, hogy ilyen nyíltan randira hívott.

– Nézd, én… nagyon is kedvellek, Tyler – dadogtam. – Mint egy nagyon jó barátot. De nem tudok veled randizni. Sajnálom.

Tyler felsóhajtott. Hosszú ideig a szemembe nézett, majd megszólalt: - Mi akadálya van? Szakítottatok!

- Ez tény. De te egy olyan fiú vagy, aki a barátom, és szeretném ha az is maradnál. Rob pedig… hát, nem tudok csak úgy túljutni rajta. Szeretem őt, és még nem adtam fel a kettőnk ügyét.

- Nem azt mondtad, hogy csak barátok vagytok? – kérdezte, mintha számon kérne.

- Ugyan már – nevettem fel ingerülten. – Ha egy kicsit is ismersz, tudod, hogy ez nem igaz. Nem lettünk varázsütésre barátok.

- Naná, azért feküdtél alá a legelső nap! – emelte fel a hangját. Hitetlenkedve rámeredtem. Még sosem hallottam Tylert így beszélni, és megbántott a viselkedése. Nem tud rólunk semmit, ő nem értheti, hogy mi van Rob és köztem!

A tekintete ellágyult és bocsánatkérő lett. – Sajnálom. Ezt nem kellett volna. Egy pöcs vagyok.

- Méghozzá egy hatalmas pöcs – helyeseltem bólogatva. Tyler egy picit elmosolyodott.

- Akkor… még mindig szeretnéd, hogy barátok legyünk? – Reménykedve nézett rám. Én csak bólintottam. – Nos, ez esetben menjünk el valahová barátokként.

Az előttem lévő rengeteg tanulnivalóra bámultam, arra gondolva, hogy talán fel kéne áldoznom a szombat estémet. De ott van még egy lehetőség… mi van, ha ma megint Robbal lehetek? A francba, nem lehetek ilyen szánalmas!

- Rendben, barátokként – egyeztem bele, mire Tyler szélesen elvigyorodott. Miközben visszasétáltunk, megbeszéltük, hogy este találkozunk és kitalálunk majd valamit. Mikor beléptem a szobámba, eszembe jutott, hogy megígértem anyának hogy felhívom. Mielőtt kiment volna a fejemből, felkaptam a mobilomat és a számát tárcsáztam.

Anyám örömmel fogadta a hívásomat és kifaggatott mindenféléről, ezen kívül vagy ötször megkérdezte, hogy biztosan jól vagyok-e. Majd bizonytalanul áttért egy másik témára…

- Szóval… úgy hallottam, hogy… Robert újra udvarolgat… - bökte ki reménykedő hangon.

- Anya, ezt a szót legutoljára a középkorban használták – morogtam. – És csak barátok vagyunk. Különben is, hol hallasz te ilyeneket?

- A bátyádtól. Neki pedig Ashley mondta. – Naná… kinyiffantom a drága jó Ashley-t. – Akkor most nem jártok?

- Nem, egyáltalán nem – feleltem.

- Ó kincsem, adj annak a fiúnak még egy esélyt – győzködött anyám. – Úgy szeret téged!

A következő pillanatban valaki megmentett azzal, hogy kopogott az ajtón. – Figyelj anya, most nem tudok beszélni. Valaki kopogott. De majd hívlak, szeretlek, puszi.

Ő még tiltakozott volna, de gyorsan kinyomtam a telefont és az ajtóhoz siettem. Igaz, hogy megmenekültem attól, hogy Robról beszélgessek anyámmal, na de most személyesen ő állt az ajtóban. – Meglepetés – villantotta rám legszexibb, legmegolvasztóbb mosolyát.

- Hát te mit keresel itt? – érdeklődtem tényleg meglepődve.

- Óh, milyen kedves, hogy behívsz, köszönöm Kristen. – Grimaszoltam egyet a megjegyzésére, majd félreálltam az útból, hogy bejöhessen. Meg is tette.

- Szóval…? Most végre elárulod minek köszönhetem a látogatásod?

- Emlékszel arra az orosz srácra az első esti buliról? Hát most náluk lesz egy, Tom persze megesketett, hogy elmegyek vele. Viszont nincs kedvem az idióta csajozási terveihez asszisztálni, úgyhogy ha lenne egy kedves és jó barátom, aki eljönne, hogy megmentsen az unalomtól…

- Már vannak terveim ma estére – feleltem, majd kíváncsian Rob reakciójára hozzátettem: - Tylerrel.

Rob pár pillanatig csendben maradt, nem tudtam beazonosítani az arcán váltakozó érzelmeket. Végül feltette azt a kérdést, ami legelőször eszébe jutott. – Randiztok, vagy ilyesmi?

- Rob, ezt nem éppen veled kéne megvitatnom…

- Nem értem miért ne vitathatnád meg éppen velem – mondta. – Remek hallgatóság vagyok.

- Ha már ennyire érdekel, nem. Nem randizunk. Mármint megkérdezte, de mivel engem ő nem érdekel úgy, ezért csak barátok vagyunk. – Rob arcán mintha elégedettséget fedeztem volna fel.

- Hát ha nem randi, akkor nincsen semmi gond. Eljöhetsz velem.

- Nem! Ő a barátom, nem fogom cserbenhagyni – érveltem. – Különben is, neki már megígértem, mégis miért mennék veled?

- Mert nagyon szépen kérlellek. És mert tudod, hogy jobban éreznéd magad velem. Tylerrel elmehetsz máskor is, biztos nem bánja.

Istenem, éppen egy jó barátomat akarom lekoppintani az ex-pasimért akibe reménytelenül szerelmes vagyok. Hát mi a fene bajom van nekem? – Legyen – sóhajtottam. – De ezért nagyon sokkal tartozol nekem.

- Ne aggódj, behajthatod rajtam – kacsintott rám. Mielőtt még több kétértelmű dolog elhangozhatott volna, Rob kijelentette, hogy este találkozunk, aztán elment. Legbelül jól lehordtam magam, amiért elgyengültem, és inkább Robot választottam. Egy kis lelkifurdalással hívtam fel Tylert, és azt mondtam neki – szégyenszemre – hogy kicsit rosszul érzem magam és rakjuk át a baráti találkozónkat egy másik időpontra. Abszolút megértő volt, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Hivatalosan is egy szemét ribanc vagyok.

Ashley és Lizzy délelőtt a városban voltak, délután pedig jókedvűen érkeztek meg. Kitalálták, hogy menjünk el valahová ma este hárman bulizni – úgy látszik kapós voltam ma estére – de elmeséltem nekik, hogy Tyler és Rob is elhívtak.

- Emiatt igazán ne legyen lelkifurdalásod – mondta Lizzy. – Tyler jól tudja, hogy még csak most szakítottatok Robbal. Eleve el sem kellett volna hívnia.

Elnyomtam magamban egy grimaszt. Tudtam, hogy Lizzy csak elfogult a bátyjával szemben. – Liz, mi csak…

- Tudom-tudom, most hivatalosan csak barátok vagytok. De akkor is összetartoztok. – Tanácstalanul felsóhajtottam. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Hiányzik Rob, és újra egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Nem mondom, hogy már ma este rohanok a karjaiba, de nincs több erőm távol tartani őt magamtól.

Ahogy közeledett az este, egyre jobban izgultam, bár magam se tudtam miért. Hiszen ez csak egy buli. Robbal. Akivel barátok vagyunk. Nem nagy cucc… Mégis, mikor odaálltam a szekrényem elé, vagy egy órába telt kiválasztanom egy csőnadrágot és egy felsőt. Sminkelés közben pedig annyira remegett a kezem, hogy csak még idegesebb lettem, és kis híján szanaszét dobáltam mindent. Ashley először úgy nézett rám, mint egy mentális sérültre, de végül megsajnált és elérte, hogy ne úgy nézzen ki a fejem mint egy rosszul mázolt transzvesztitának.

- Miért izgulsz ennyire? – kíváncsiskodott gyanakvó pillantással.

- Fogalmam sincs – vallottam be sóhajtva. – Úgy értem, ő Rob… és ki ne izgulna egy ilyen helyzetben. Persze gondolom szerinted ez hülyeség, hiszen majdnem egész nyáron együtt voltunk meg minden.

Ashley egy hosszú pillanatig némán fürkészte az arcomat. – Nem, egyáltalán nem hiszem hülyeségnek – szólalt meg végül. – Inkább irigyellek, hogy találtál valakit és még mindig gyorsabban dobog a szíved ha meglátod. Ha beleszeretsz egy ilyen emberbe és ő viszont szeret… az csodás lehet.

Barátnőm pillantása egy kicsit szomorú lett. Valószínűleg arra gondolt, hogy ennyi „kaland” után már szeretne egy biztos kapcsolatot az életébe, de Cameron még nem kész erre. Megöleltem Ashley-t, aki elmosolyodva szorította meg a vállam biztatásképpen.

- Minden rendben lesz, ne izgulj – mondta. – Rob odáig van érted, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra együtt lesztek.

- Köszönöm, Ash – viszonoztam a mosolyát. A következő pillanatban meghallottuk, hogy kopogtatnak az ajtón. Odasiettem, hogy kinyissam, és rögtön a nyakamba vetette magát valaki. Méghozzá Tom. Rob döbbenten bámulta őt, én meg kérdőn tekintettem rá.

- Annyira hiányoztál, Kristen – mondta bárgyú mosollyal Tom miután elengedett végre, és közben megpaskolta a fejem tetejét, mint ahogy a gyerekeknek szokás.

- Tom… mennyit ittál? – kérdeztem. Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy „bemelegített” a bulira.

- Egy kortyot. Maximum kettőt – legyintett.

- Vagy inkább pár üveget – nézett rá mérgesen Rob. Lehet, hogy már megint csak beképzelem a dolgokat, de talán azért volt mérges, amiért Tom így a nyakamba vetette magát. Persze tudom, hogy ő a legjobb barátja, de akkor is…

- Indulhatnánk végre? – méltatlankodott Tom, majd elindult előttünk.

- Bocs miatta – nézett rám félszegen Rob.

- Kezdem megszokni – vontam vállat nevetve. Rob azonban még mindig nem tűnt túl vidámnak Tom viselkedése miatt. Megenyhült a pillantásom és közelebb férkőztem hozzá, hogy belekaroljak. – Ne törődj vele. Azért megyünk, hogy szórakozzunk.

Rob kissé meglepődve pillantott rám, de végül elmosolyodott. És onnantól, hogy megérkeztünk, már nem is foglalkozott többet mással. Úgy éreztem magam, mint a régi szép időkben, mikor csak egymással törődtünk és a külvilág zajai a mi kis buborékunkon kívülre kerültek. Mintha visszakaptam volna mindent, ami akkor volt.

Tom még éjfél előtt teljesen kiütötte magát, úgyhogy elvonszoltuk a Robbal közös szobájukig. Elhelyezkedett a kanapén és részegen úgy aludt, mint egy kisbaba. Esküszöm, még nyáladzott is. Felnevettem a látványtól, alig várom, hogy ezzel ugrassam.

Rob – amolyan angol úriember módjára – felajánlotta, hogy visszakísér a szobámba.

- Nem bántad meg, hogy mégsem Tylerrel mentél? – kérdezte egyszer csak, nagy meglepetésemre.

- Egyáltalán nem – feleltem őszintén. – Bár az tény, hogy kezdem azt érezni, hogy egy borzalmas ember vagyok. Úgy értem… megígértem neki a mai estét és erre azt hazudtam neki, hogy rosszul érzem magam és elmentem helyette bulizni. Egyszerűen… rettenetes vagyok és önző.

Épp megálltunk az ajtónk előtt, Rob pedig erősen megragadta a két vállam és maga felé fordított. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte szinte haragosan. – Talán nem a leghelyesebb dolgot tetted, de ettől még nem vagy önző. Én vagyok az önző, mert el sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy inkább velem jöttél. Ez csak jelent valamit, nem?

Felpillantottam a szürkéskék szempárba, ami a világ közepét jelentette számomra. Ha most egy olcsó romantikus vígjátékban lettünk volna, nyilván azt feleltem volna, hogy persze, azt jelenti, hogy még mindig teljesen beléd vagyok esve és jöjjünk össze újra. De a valóságban… a tettek beszéltek helyettünk.

Rob odanyúlt az arcomhoz, és gyengéden eltűrt egy tincset a fülem mögé. Kipirultam az érintésétől. Ajkai pár milliméterrel közelebb kerültek az enyémekhez, én pedig észrevétlenül hajoltam hozzá még közelebb. Olyan volt, mintha megbűvölt volna. Nem létezett semmi más az egész világon, csak a vágy, hogy megcsókoljon. Centiről centire nagyobb lett a feszültség közöttünk – az a feszültség, ami egy férfi és egy nő legmámorítóbb csókját előzi meg. Ajkaink hajszál híján összeértek, mikor kinyílt az ajtó és mi gyorsan szétrebbentünk.

Ashley és Lizzy meglepődve pillantottak ránk – gondolom Liz épp menni készült. Végül Ash törte meg a döbbent csendet.

- Izé, öhh… most becsukhatom az ajtót és úgy tehetnénk, mintha eleve ki sem nyitottam volna, ti meg folytatnátok a… hát az izé… amit csináltatok – nyögte ki végül. Robra pillantottam, aki épp a tekintetével nyársalta fel Ashley-t, amiért félbeszakította az imént történteket.

Azt kívántam bárcsak megtörtént volna a csók, de mi van, ha ez a közbeavatkozás egy jel? Talán nem most kell megtörténnie. Rob elkeseredettnek tűnt, de tudtam, hogy most mit kell tennem.

- Nem, épp be akartam menni – feleltem Ashnek, majd egy búcsúpillantást vetettem Robra és a lányok mellett ellépve bementem a szobámba. Az ajkam szinte égett. Elmosolyodtam a ma estére gondolva, és arra, hogy a tökéletes nap tökéletes befejezése még várat magára…