26. fejezet

Köszönöm azoknak, akik megosztották velem a véleményüket az előző résszel kapcsolatban :)  Ehhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, talán csak annyi, hogy kivételesen most hosszabb lett :D Karácsonykor pedig megéri majd visszanézni, ugyanis lesz egy kis meglepetés ;)
Abellana

(Kristen)

Az elmúlt hét nem is lehetett volna rettenetesebb. A szakításunk utáni napon mérhetetlenül haragudtam Robra. Kihasznált, azt hazudta, hogy szeret, aztán csak úgy itt hagyott. A második napon azon kezdtem el gondolkodni, mi a baj velem. Miért nem voltam neki elég jó? Egyszerűen utáltam magam. A harmadik napon Ash és Lizzy átjöttek, hogy kirángassanak az önsajnálatból. Nem sikerült nekik. Azóta eltelt még pár nap, és mind ugyanúgy telt. Reggel felöltöztem, lementem a kis családomhoz, nehogy azt higgyék meghaltam, majd kínoztam magam az emlékekkel, és végül lefeküdtem.

Anyám megkönnyebbült, mikor megérkezett Amanda a nyár utolsó hétvégéjén – pontosan egy héttel azután, hogy Robbal szakítottunk – ugyanis ekkor produkáltam az első életjelet. Legjobb barátnőmnek sikerült kiráncigálnia a házból, ápolgatta a lelkem, és folyamatosan öntötte belém a szokásos optimizmusát. Ő volt az első, akinek elmondtam mindent.

- Tudod, nekem azért valami nagyon nem stimmel – szólalt meg kételkedve, miközben az utcán sétáltunk, kiélvezve az utolsó nyári napsugarakat. Szombat volt, és ő tegnap érkezett.

- Mondjuk az, hogy miért nem tudok megtartani senkit? – találgattam. Amanda egy fintorral elengedte a füle mellett a megjegyzésem.

- Rob annyira szeretett téged! Még mielőtt összejöttetek volna… már akkor láttam rajta! Nem létezik, hogy csak úgy ok nélkül lemondjon rólad – bizonygatta.

- Pedig ez történt – sóhajtottam.

- Hallottál már felőle azóta? – érdeklődött.

- Túl büszke voltam ahhoz, hogy konkrétan rákérdezzek, de Lizzy azért elárulta – feleltem. – Azt mondja, Rob nagyon maga alatt van, de senkinek sem hajlandó elmondani, hogy miért szakított velem. Állítólag hozzá sem lehet szólni, teljesen összetört. De nyilvánvalóan ez csak egy álsztori, amit Liz azért mond, hogy jobban érezzem magam. Biztos, hogy azóta fél London megfordult az ágyában.

- Ugyan már – csóválta a fejét Amanda. – Szerintem Lizzy igenis igazat mondott. De nézd a jó oldalát, két nap múlva elmész a kollégiumba, az majd eltereli a figyelmed.

- Most viccelsz? Egy ilyen nagyvárosban még el tudom kerülni Robot, de az egyetemen? Minden nap látnom kell majd, ráadásul lesznek közös óráink is!

- Majd csak rendbe jönnek a dolgok, Kris – simogatta meg a vállam Amanda, én pedig kierőltettem magamból egy mosolyt.

- Szórakozni akartunk az utolsó hétvégén, erre itt kesergek mint egy élőhalott, te meg engem pátyolgatsz. Sajnálom, hogy így alakult.

- Ne butáskodj már, Kristen. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk, nem? Legjobb barátnők vagyunk, ez a dolgunk, ha a másik szomorú, akkor segítünk.

- Akkor én most jó sok munkát varrtam a nyakadba – nevettem fel keserűen, mire Amanda elmosolyodott. Visszasétáltunk a házhoz, miközben az járt a fejemben, hogy vajon mi vár rám a jövő héten.

Szombat este Ashley átjött, és szinte könyörgött, hogy menjünk el hármasban szórakozni egy kicsit. Legbelül megmosolyogtam a tényt, hogy milyen jól kijönnek Amandával. Sokáig győzködtek, de semmi kedvem nem volt hozzá, így rávettem Amandát, hogy menjen el nélkülem. Persze nem akart egyedül hagyni, de a végén már ráparancsoltam, így legalább egy kicsit jól érzi magát, míg itt van.

Miután elmentek, már épp lefekvéshez készülődtem, mikor Cameron halkan bekopogott aztán belépett a szobámba. – Ugye nem zavartalak meg? – kérdezte. Szokatlanul kedves volt.

- Dehogy – feleltem, majd lehuppantam az ágyamra immár pizsamában. Cam leült mellém. – Gondolom ez most fura neked.

- Naná, életem jelenlegi két nője együtt bulizik – nevetett fel. – Kész elmebaj az egész.

- Hát az biztos – helyeseltem. – Szóval ezért vagy olyan… furcsa?

- Nem – sóhajtotta. – Az utóbbi napokban elgondolkodtam. Döntést kellett hoznom. Itt a nyár vége, mind elmentek, én meg felnőtt férfi létemre itt maradok az anyámnál. Úgyhogy két lehetőség maradt. Visszamegyek Los Angelesbe, vagy Londonban maradok, keresek egy lakást és valami munkát, és… túllépek Amandán.

- És hogy döntöttél? – faggattam kíváncsian. Nagyon reméltem, hogy London mellett dönt, akkor láthatnám, mikor hazautazok hétvégenként.

- Képtelen lennék visszamenni Los Angelesbe, itt a helyem – felelte Cameron, én pedig hatalmas vigyorral a nyakába vetettem magam. Felnevetett a reakciómon. Ezután egészen késő estig beszélgettünk, mint régen kiskorunkban, és egy kis időre eltompult bennem a fájdalom.

Másnap reggel egész korán keltem, ahhoz képest, hogy meddig fent voltam. Amanda mellettem szunyókált, nem sokkal azután ért haza, hogy Cam elment aludni. Még váltottunk egy-két szót, elmesélte, hogy nagyon jól szórakoztak és sajnálja, hogy nem voltam ott. Végül lefeküdtünk és hamar elaludtunk.

Mikor kikászálódtam az ágyból, ő is felébredt. Felöltöztünk, aztán lementünk. Anya már a konyhában sürgött-forgott mikor beléptünk.

- Jó reggelt, lányok – mosolygott ránk szélesen. – Remélem jól aludtatok.

- Remekül, Jules – felelte Amanda vidáman.

- Nagyon jó illatok szállnak errefelé – jegyeztem meg.

- Bizony ám – mondta anyám. – Cameron meg persze lemarad róla, mindig annyit alszik. Ti csak üljetek le, egy pillanat és ehettek.

Anya a következő pillanatban telepakolta az asztalt több tállal, mindegyik tele volt étellel. Hagyományos angol reggeli volt: bacon, tükörtojás, sült paradicsom, kolbász, pirítós vajjal, valamint az elengedhetetlen tea. Mindketten szájtátva meredtünk anyámra.

- Az utolsó itthoni reggelid – simogatta meg a hajam kicsit meghatódva.

- Hű, anya… nem találok szavakat – hápogtam. Amanda viszont talált.

- Köszönjük, nagyon jól néz ki minden – mosolyodott el, mire anyám őt is megsimogatta.

- Egyetek csak, nehogy kihűljön – utasított minket, mi pedig teljesítettük a parancsot. Degeszre ettük magunkat, aztán bementünk a belvárosba egy kicsit sétálni a londoni nevezetességek körül, mielőtt Amanda visszarepülne a férjéhez Párizsba. Sokat beszélgettünk közben, aztán egyszer csak elsétáltunk a St. James’s Park mellett. Miután Rob és én „hivatalosan” is összejöttünk, ide hozott engem. Megrohamoztak az emlékek.

- Jól vagy? – kérdezte Amanda az arcomat tanulmányozva.

- Persze – hazudtam. De vette a lapot, és elmentünk onnan. Ő volt az egyetlen támaszom, de pár órával később repülőre szállt, én pedig… magamra maradtam.

Délután tanácstalanul bámultam a szobám plafonját, miközben hanyatt feküdtem az ágyon. Kezdtem utálni itt mindent, ugyanis arra emlékeztettek, milyen volt, amikor itt volt Rob. El akartam szabadulni innen most rögtön, de mit tehettem volna? Minden cuccom be volt dobozolva és a legapróbb sarkokat is kitakarítottam. Ezen a héten mindent megcsináltam, hogy ne kelljen tehetetlenül Rá gondolnom.

Hirtelen eszembe jutott valaki, akit napok óta nem is láttam, és talán egy kis időre el is terelné a figyelmem. Felpattantam és szinte rohantam lefelé a lépcsőn. Őrült módjára téptem fel az ajtót, hogy átmenjek az út másik oldalára. Az ő ajtójukon már nem kezdtem el dörömbölni, inkább a csengőt használtam.

- Kristen… - mosolygott rám vidáman és nagyon meglepődve Tyler. – Hű, szia!

- Szia – köszöntem egy halvány mosolyfélével. – Remélem nem zavarok, csak gondoltam…

- Nem, dehogy. Gyere be nyugodtan, úgyis egyedül vagyok. A szüleim meg az öcsém elutaztak vidékre – mondta.

- Az utolsó itteni hétvégéden? – kérdeztem döbbenten. Anyám majd’ elsírta magát akárhányszor arra gondolt, hogy holnap elmegyek.

- Nem számít – vont vállat Tyler. – Te viszont nagyon elfoglalt lehettél a készülődéssel, egész héten nem láttalak.

- Öhm, hát… igazság szerint nem akartam kimozdulni. Eléggé magam alatt voltam, vagyis hát vagyok még mindig.

- Miért, mi a baj? – kérdezte aggódva.

- Rob és én… szóval annak az egésznek vége – nyögtem ki, a szívem pedig összeszorult ezektől a szavaktól. Tyler arcára néztem. Együtt érzett velem, de volt valami más is, mintha… kicsit örült volna. Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat.

- Sajnálom, Kris. De hát ti ketten annyira odavoltatok egymásért. Mi történt?

- Hát ez benne a legviccesebb – nevettem fel szomorúan. – Egyszerűen csak úgy döntött, hogy véget vet neki, azt sem mondta meg, hogy miért. Holnap pedig valószínűleg látni fogom, és erre még nem készültem fel.

- Figyelj, ha ő csak így befejezte veled, akkor egy idióta – mondta Tyler. – Elveszített egy gyönyörű és okos lányt, és ezért csakis ő a hibás.

Felpillantottam rá, mire ő egy biztató mosolyt vetett rám. A délután hátralévő részében nem beszéltünk Robról.

Este már kicsit jobb kedvvel tértem haza, és korán lefeküdtem. Holnap elkezdődik egy teljesen új fejezete az életemnek. Könnyek gördültek le az arcomon, ahogy eszembe jutott, hogy ezentúl Rob már nem lesz mellettem…

Másnap reggel anyával és Cameronnal levittük a cuccaimat a kocsiba, és elbúcsúztam Camtől. Több, mint egy órás út volt, és közben anya végig szentbeszédet tartott a változásról meg a jövőmről, meg hasonló dolgokról amik nem érdekeltek hétfő reggel.

Mikor megérkeztünk, alá kellett írni néhány papírt, majd továbbiakat nyomtak a kezembe, aztán eligazítottak minket a szobámig. Nem meglepő módon már ott volt a szobatársam, aki nem más mint a híres és nevezetes Ashley Greene.

Sikongatva borultunk egymás nyakába, miközben anya és Mrs. Greene is melegen üdvözölték egymást.

- Választottál már? – kérdeztem Ashley-től, a kis nappaliból nyíló két szobára mutatva.

- Beraktunk néhány cuccot a jobb oldaliba, de nyugodtan cserélhetünk, ha szeretnéd – felelte.

- Nekem tökéletesen megfelel bármelyik – legyintettem. Eszembe jutott, hogy vajon megérkezett-e már Rob is, de nem kérdezhettem rá konkrétan. – Amúgy a többiek itt vannak már? Nikki, Tom, Lizzy…?

Reméltem, hogy nem túl nyilvánvaló, hogy nem ők érdekelnek, de Ashley úgy tűnt, hogy nem vette észre. – Ha jól tudom Nikki és Liz már itt vannak, na meg izé… Rob is. Tom és Kellan valószínűleg kicsivel később jönnek, de a ma esti tanévnyitó partikat tuti, hogy nem hagyják ki.

Tehát Rob itt van. Ez volt az első információ ami megragadt bennem. Viszont… - Tanévnyitó partik? – kérdeztem vissza. Ez eddig eszembe se jutott.

- Naná, butus – vigyorodott el Ash. – A legtöbb srác hatalmas bulit fog rendezni a szobájában, rengeteg alkohollal, és én mindenhová magammal rángatlak majd.

- Alig várom – sóhajtottam. Még több esély rá, hogy összefussak Robbal, hurrá…

Miután anyám kisopánkodta magát, hogy mi lesz szegény Kristennel a csúnya, jellegtelen kollégiumi szobájában, behordtuk a kocsiból a ruháimat, könyveimet és egyéb holmikat. Máris kicsivel otthonosabbnak éreztem a helyet.

- Hm, valamit elfelejtettünk… - töprengett anyám, majd a fejéhez kapott. – Hát persze, az olvasólámpa, amit most vettem. A kocsiban maradt.

- Máris hozom – sóhajtottam fel és kimentem a kocsihoz, hogy kihalásszam onnan a lámpát, amit anyám sok más dologgal együtt feleslegesen szerzett be, de szerinte minden régebbit le kell cserélni valami újra. Miközben visszamentem a szobához, belemerültem az egyetemi épületek szépségébe, és a függetlenség újszerű érzésébe. Olyannyira, hogy az orrom elé sem néztem, és sikeresen belebotlottam valakibe. De láthatóan ő sem előre figyelt, mert rögtön elkezdett sajnálkozni.

- Ó, bocsá… Kristen… - suttogta döbbenten, én pedig felnéztem. Na ne. Szó nélkül kikerültem és továbbmentem, de ő persze nem hagyta annyiban. – Várj, Kristen! Én…

Visszafordultam. Vártam, hogy Rob kinyögje amit akart, de nem ment neki. Talán maga sem tudta, hogy mit akar.

- Hiányoztál. Jó téged látni – mondta végül.

- Menj a francba, Rob – feleltem megbántva. – Ezt akartad, nem? Hát miért nem örülsz?

- Én nem… - kezdte bizonytalanul, de félbeszakítottam.

- Csak hagyj békén, és kérlek, hogy ne szólj hozzám, ha nem feltétlenül szükséges. Élvezd ki, talán ma este ráakad valaki a nagy Robert Pattinson horgára, akivel elszórakozhat majd.

Rob dühösen tiltakozott volna, de faképnél hagytam. Tombolt bennem a düh és fájdalom, legszívesebben felképeltem volna magam a gyengeségemért, amikor éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A legrosszabb az volt, hogy ma este valószínűleg tényleg becserkészik majd valami idióta csajt. De álmomban sem gondoltam volna, hogy az a csaj esetleg én leszek.