28. fejezet

Íme az utolsó 2011-es fejezet! :D Az előző két rész megírása után kicsit kiégtem, úgyhogy ne számítsatok semmi extrára. Köszönöm a kommenteket a legutóbbi fejezethez, jó olvasni őket :)
Abellana

(Kristen)

- Olyanok vagytok mint egy szappanopera – forgatta a szemeit Ashley, mikor másnap délután elmeséltem neki a történteket az ebédlőben. Szúrós pillantást kapott tőlem.

- Egy kis támogatást reméltem tőled – mondtam. Ash válaszra nyitotta volna a száját, de a következő pillanatban Nikki csatlakozott hozzánk.

- Sziasztok – mosolygott ránk vidáman. – Miről megy a tanácskozás?

- Arról, hogy Kristen lefeküdt Robbal – felelte rögtön Ashley, mire gyilkos pillantást vetettem rá.

- Nem akarod esetleg szétkürtölni mindenkinek? – kérdeztem szarkasztikusan. Nikki értetlen pillantása végig köztünk ugrált. Magyarázatra várt. Felsóhajtottam. – Tegnap éjjel kicsit berúgtam, kiborultam, ő elkezdett vigasztalni és aztán… megtörtént. Ennyi.

- Akkor most újra együtt vagytok? – érdeklődött szinte reménykedve.

- Nem – vontam vállat. – Elég világosan kifejtette, hogy nem akar velem lenni, tegnap meg gondolom rájött a kangörcs. Hülye voltam és hagytam, hogy kihasználjon.

Próbáltam közömbösen kimondani ezeket a szavakat, mintha nem bántana, de legbelül a szívem soha nem tapasztalt fájdalmakkal próbált megbírkózni. – Én ezt nem hiszem, Kris – ellenkezett Ashley. – Ő egyszerűen imád téged!

- Tudjátok mit? Ha annyira szeretne, akkor még mindig velem lenne! Többet nem akarok Robról beszélni, úgyhogy ne is hozzátok szóba! – Barátnőim meghökkentek a „kirohanásom” láttán, de nem tiltakoztak. Fél óra múlva már a következő órámra igyekeztem. Mielőtt odaérhettem volna, belefutottam valakibe.

- Azt hittem már nem élted túl az első éjszaka próbáit – vigyorgott rám Tyler. Hát még ha tudná, hogyan telt számomra az első éjjel.

- Nincs szerencséd, még mindig itt vagyok – mosolyogtam rá pimaszul, mire ő egyik karját könnyedén a vállamra lendítette és így sétáltunk be a hatalmas terembe.

- Éppen ellenkezőleg – felelte. – Hova lennék én nélküled.

Felnevettem a szavain. Mostanában Tyler volt az egyetlen ember, aki fel tudott vidítani. Éppenséggel kezdett nagyon jó barátommá válni. Mikor kiszúrtunk két helyet, arra vettük az irányt, és Tyler csak akkor vette le rólam a karját, mikor leültünk. Mikor a terem másik oldalára tévedt a pillantásom, észrevettem, hogy valaki figyelte a belépőnket. Rob gyilkos tekintettel méregette Tylert. Mikor a szemembe nézett, gyorsan elkaptam a fejem.

Egész órán csakis Ő járt a fejemben. Zavart a gyengeségem, mikor a múlt éjszaka képei felvillantak előttem. Arra vágytam, hogy minden a régi legyen köztünk, de ezt már nem akarhattam. Tyler nem szólt hozzám, mert látta, hogy valami nagyon aggaszt. Akkor sem kérdezett rá konkrétan, mikor később egymás mellett kisétáltunk a teremből.

- Kristen, beszélhetnénk? – ért minket utol Rob, majd szinte fenyegetően végignézett Tyleren. – Négyszemközt.

Tylerre pillantottam, aki gyengéden rám mosolygott. – Majd később találkozunk – simogatta meg a karom, mire Rob keze ökölbe szorult. Tyler eltűnt, mi pedig lassan kifelé sétáltunk.

- Látom nagyon jól elvagytok – morogta Rob. Felsóhajtottam.

- Erről akartál beszélni? – kérdeztem idegesen, jelezve, hogy térjen a tárgyra. Attól tartok ha még sokáig kell a közelében lennem, könyörögni kezdek, hogy fogadjon vissza.

- Nem. Igazából arról, ami… tegnap éjszaka történt.

- Ne is folytasd. Közölni akarod, hogy nem jelentett semmit, csak egy botlás volt és semmi több. Ne aggódj, én is így gondolom – vetettem oda közönyösen. Legbelül viszont tomboltam.

- Hát én nem gondolom így – mondta szomorúan. – Nekem igenis sokat jelentett! És hülye voltam, hogy szünetet kértem tőled, újra veled akarok lenni, Kristen!

Ettől megtorpantam. – Te… te komolyan azt hiszed, hogy csak így játszadozhatsz velem? – kiabáltam rá. Néhányan körülöttünk felkapták a pillantásukat. – Kijelented, hogy vége az egésznek, aztán mikor úgy tartja kedved, megint használatba veszel?

- Ez egyáltalán nem így van – tiltakozott Rob. – Tényleg úgy gondolod, hogy ennyire nem számítasz nekem? Mindennél jobban szeretlek, te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy milyen vagyok igazából.

- Akkor mégis miért? Mi értelme volt a szakításnak? – kérdeztem szinte kétségbeesetten.

- Mert én nem vagyok benne biztos, hogy te is azt akarod amit én! – Ledöbbentem. Mégis hogyan hiheti Rob, hogy én nem akarok vele lenni vagy azt, hogy én nem szeretem őt úgy, mint ő engem.

- Miért… gondoltad ezt? – nyögtem ki döbbenten.

- Gondolj csak bele! Mi van, ha hetek vagy hónapok múlva rájössz, hogy mondjuk Tyler jobban érdekel. Vagy találkozol valaki mással. Én sok lánnyal találkoztam már, és ezért… mikor megláttalak, tudtam! Tudtam, hogy elértem a végcélom, megtaláltam azt, akit kerestem.

- Azt hiszed én nem vagyok ugyanilyen biztos benne?

- Én… nem tudom. Hiszen, most is… te és Tyler nagyon jól megértitek egymást – mondta, a szemeiben pedig megint felfedeztem az elkeseredettséget.

- Ő csak a barátom – vágtam rá rögtön. – És semmi olyat nem érzek a közelében, mint a tiédben.

Rob arca mintha felderült volna. Várakozóan nézett rám. – Akkor… mit mondasz? Elfelejted a hülyeségem, és kitöröljük ezt a borzasztó hetet az életünkből? – Hát itt van. Ez az amire vártam, az esély, hogy újra vele legyek. Akkor mégis miért nem érzem magam felhőtlenül boldognak, miért nem érzem, hogy újra helyreállt a világ?

- Szeretnék egy kicsit gondolkodni ezen – válaszoltam félénken, majd felpillantottam Robra. A gyönyörű szürkéskék szemek fájdalmasan áthatóan fúródtak belém.

- Rendben van – mondta halkan.

- Később beszélünk – szóltam búcsúzóul, majd a szobám felé vettem az irányt, mielőtt nyilvánosan törne ki belőlem a bőgés.

(Rob)

Egész nap észre se vettem semmit a körülöttem zajló dolgokból. Csakis Kristenre tudtam gondolni, és a csodálatos éjszakára. Na meg arra, hogy milyen rossz volt egyedül ébredni. Egyszerűen nem bírtam tovább. Talán hibát követtem el, hiszen ő is ugyanúgy szenved mint én. És ha ez tényleg hiba, meg kell tennem mindent, hogy helyrehozzam.

Az viszont nem segített sokat, mikor Tylerrel láttam. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy amint lesz egy kis esélye bepróbálkozni Krisnél, akkor megteszi. Még az is lehet, hogy éppen én löktem a karjaiba. Ettől a gondolattól legszívesebben bevertem volna egyet magamnak. Meg Tylernek is.

Miután beszéltem Kristennel, már csak az a gondolat kergetett az őrületbe, hogy vajon hogyan fog dönteni. A hülyeségem ellenére is visszakaphatom őt, vagy végleg elszúrtam a dolgokat?

- Nézd a jó oldalát – javasolta Tom este, mikor már fent voltunk a szobában. Lizzy is átjött, mostanában ugyanis aggódott értem és valamilyen indokkal mindig rajtam tartotta a szemét.

- És mi lenne a jó oldala? – kérdeztem. Én bizony nem láttam.

- Hát, legalább felavattad az ágyad – vigyorgott.

- Hogy te mekkora marha vagy… - nevettem fel, mire Liz a szemét forgatta, majd felém fordult.

- Amúgy meg ne aggódj – mondta. – Kristen szeret téged, és ő is elég rossz állapotban van, biztosan megbocsát majd neked.

- Kezdem azt hinni, hogy ez nem is olyan biztos – sóhajtottam. Belefáradtam a mai napi önkínzásba, csak azt akartam, hogy holnap legyen. – Lefekszem, srácok.

Lizzy egy sajnálkozó pillantást küldött felém, mire kipréseltem magamból egy halvány mosolyt. Bementem a szobámba, hogy lefeküdjek. Még mielőtt elaludtam volna, az orromba kúszott az Ő illata.

Másnap az első órámról igyekeztem kifelé, mikor megpillantottam odakint Kristent. Éppen Lizzyvel beszélgetett. Mikor a húgom észrevett, Kris követte a tekintetét. Elbúcsúztak egymástól, majd elindult felém.

- Szia – köszönt egy mosollyal. Ettől az aprócska mosolytól remény gyúlt bennem. – Nincs kedved… sétálni egyet?

- De, persze – bólintottam. Egy ideig csendben lépkedtünk egymás mellett. Körülöttünk a táj azt jelezte, hogy vége a nyárnak, a levelek kezdtek megsárgulni. Gyönyörű volt, mégsem annyira, mint a mellettem sétáló lány.

- Szóval elgondolkodtam azokon a dolgokon amikről tegnap beszéltünk – kezdte. – És el kellett döntenem, hogy mit is akarok valójában.

- És mire jutottál? – kérdeztem. Kristen felsóhajtott.

- Rob, én szeretlek. El sem hinnéd mennyire, de… azt sem tudjuk, mit akar a másik. És mielőtt összejöttünk, azt mondtam, hogy valószínűleg nem fog sokáig tartani. Talán eleve nem is kellett volna belekezdenünk ebbe.

- Kristen… - kezdtem volna tiltakozni, de közbeszólt.

- Kérlek, hadd mondjam végig. Szóval ez járt a fejemben, mikor rájöttem, hogy nem bírnálak elveszíteni. Akármilyen hülyén is hangzik ez, csak azt kérem, hogy… próbáljunk meg barátok lenni.

- Barátok? Szerinted ezek után barátként tudnék rád tekinteni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Próbáld meg! – kérte. – Ahogyan én is.

- És mi van, ha nem fog menni? Mondjuk mindketten féltékenyek leszünk, vagy ilyesmi… akkor csak hagyjuk, hogy romba vesszen minden?

- Nem akarok egyelőre erre gondolni – felelte. – Rob, kérlek, szükségem van rád!

Egy pillanatra felmerült bennem, hogy azt mondom neki, ha tényleg szüksége van rám, akkor újra csakis az enyém legyen, vagy ne is legyünk együtt sehogy. De azt én sem bírnám ki, na meg egyszerűen nem tudtam így ártani Kristennek. Hiszen bármit megtennék érte.

- Barátok… - sóhajtottam fel. Nem tetszett ennek a szónak a csengése, na de mit tehettem volna? – Legyen.

Kristen elmosolyodott és megölelt. Jézus, hogy a fenébe legyek a barátja, ha így simul hozzám és ilyen őrjítő a közelsége… De egyelőre jó fiú leszek. Ha barát kell neki, hát a legjobb leszek. Mindent megteszek, hogy újra megszerezzem, és ha ez az út vezet ahhoz, hát legyen. Mosolyogva öleltem őt vissza, miközben a fejemben már egy terv körvonalazódott.