7. fejezet

Hát íme, megérkezett a következő rész :D Alakulgatnak a komik is, remélem ennél több is lesz majd ;) Köszönöm annak aki írt, most pedig jó olvasást... :D
Abellana

(Kristen)

Mikor reggel felébredtem, sorban az agyamba kúsztak a tegnap este emlékei. Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak az édes pillanatok Robbal. És habár az este először nem úgy alakult ahogy elterveztem, tökéletesen végződött.

Amint kikászálódtam az ágyból és emberi külsőt teremtettem magamnak, el is határoztam, hogy személyesen kérek elnézést Lizzy-től, hiszen tegnap azért is mentem oda, hogy meghallgassam őt, de végül ez nem jött össze. Érthető módon a bent történtek után se nekem, se Robnak nem volt kedve visszamenni a bárba. Habár szívesen okoztam volna egy-két kellemetlen pillanatot a szöszinek…

Mikor leszökdeltem a lépcsőn, anyám is észrevette az örömömet.

- Mi ez a kicsattanó jókedv? – kérdezte mosolyogva.

- Süt a Nap, az ég kék… - sóhajtottam ábrándozva, mire a drága édesanyám úgy nézett rám, mint egy most szabadult mentálisan sérültre.

- Kristen, te bevettél valamit? – nézett rám komolyan, mire én csak felnevettem és egy puszit nyomtam az arcára.

- Szervusz anya – mondtam búcsút még mindig nevetve, majd bevágódtam a kocsiba. Persze nem minden hátsó szándék nélkül igyekeztem pont Lizzy-hez, de tényleg szerepelt a terveim közt, hogy elnézést kérek tőle. Mikor megérkeztem és csöngettem, szerencsére pont Lizzy nyitott ajtót, és rögtön be is rántott a házba.

- El kell mondanod mindent – szólt rögtön kíváncsi vigyorral.

- Nem értem miről beszélsz – próbáltam adni az értetlent, de a mosolyom elárult.

- Tegnap este már nem tudtam a bátyámmal beszélni, de Ashley azt mondta, hogy történt valami, úgyhogy el kell mesélned mindent – kérte. Miközben a nappaliban leültünk, belekezdtem a tegnap este történetébe.

- Miután a fellépésed előtt találkoztunk, Ashley észrevette, hogy Rob és Tom  az egyik asztalnál ülnek, de ott voltak velük a múltkori csajok is…

- Tipikus… - fintorgott Liz. – Szóval mit csináltatok?

- Nem tehettem róla, de szarul esett látni, ahogy az a szőke nyomul Robra, úgyhogy mondtam Ashley-nek, hogy maradjon de én hazamegyek. De aztán Rob utánam jött, és…

- Jajj Kristen, ki vele!

- Szóval az elején összevesztünk, de aztán meggyőzött róla, hogy nem érdekelte az a csaj és utána… megcsókoltam – sóhajtottam, mire Lizzy örömujjongásban tört ki.

- Akkor ti most…?

- Hát, nem tudom. A csók után hazavitt, aztán abban maradtunk, hogy ma beszélünk – vontam vállat.

- Remélem, hogy most már minden rendeződik köztetek – mosolygott Lizzy. – Eddig Rob csak felhordta ide az iskola ribancait, de tudtam, hogy ő legbelül nem ilyen. Veled újra önmaga lehetne.

Jól estek Lizzy szavai, de nem akartam előre inni a medve bőrére. – Egyébként azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tegnap nem maradtam ott.

- Ugyan, hagyd már – legyintett. – Ha minden jól megy, lesz még alkalom, hogy ott énekelek. – Még pár percig csevegtünk, de aztán Lizzy megszólalt: - Na jó, nyomás. Odafent van.

- Ugye nem bánod? – kérdeztem az ajkamat harapdálva.

- Nem, turbékoljatok csak – nevetett, én pedig felpattantam és a már ismerős szoba felé vettem az irányt. Mikor azonban a közelébe értem, hangokat hallottam. Zene hangjait. A lehető leghalkabban nyitottam be Rob ajtaján, hogy ne zavarjam meg. Déja vu érzésem lett mikor megláttam gitárral a kezében, hiszen a múltkor is így jöttem be hozzá. De ezúttal énekelt is…

A dal gyönyörű volt, és ahogy Rob játszotta – teljesen átadva magát a zenének – rájöttem, hogy Lizzynek igaza volt. Ő tényleg nem olyan mint amilyennek hiszi és mutatja magát. És azt hiszem Párizsban volt olyan szerencsém, hogy találkoztam az igazi Robbal.

Én magam is annyira belefeledkeztem a dalba, hogy szinte észre sem vettem, mikor Rob az utolsó akkordokat játszotta és felnézett.

- Oh… nem tudtam, hogy közönségem is van – mosolyodott el félszegen.

- Rob, ez… csodás volt – mondtam, keresgélve a szavakat, miközben beljebb mentem. – Te írtad?

- Pár barátommal együtt, igen – vont vállat szerényen. – Örülök, hogy itt vagy – mondta halkan, miközben közelebb lépdelt hozzám és karjaival átölelte a derekam. Beleborzongtam az érintésébe.

- Én is örülök neki – suttogtam, mire Rob egyik keze az arcom oldalára vándorolt. Az alsó ajkamba harapva vártam, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Úgy éreztem magam mint egy félénk lány aki a legelső csókját készül éppen megkapni. Rob lassan felém hajolt, míg végre ajkaink találkoztak és mesés táncba kezdtek együtt. Megremegett a gyomrom, ahogy egyik keze végigsimított a karomon, míg rá nem talált az én kezemre és ujjaink összefonódtak. Másik karja még mindig szorosan tartotta a testemet, közelebb húzva magához. A csók annyira édes volt és magával ragadó, még sosem éreztem ilyet. Kivéve persze Párizst, amikor először csókolt meg…

Miután ajkaink eltávolodtak egymástól, Rob mosolyogva a szemembe nézett. – Ugye ma nem dolgozol? – kérdezte, mire én csak megráztam a fejem. – Jó, akkor elviszlek valahová – villantotta meg féloldalas mosolyát, majd anélkül, hogy elengedte volna a kezemet, magával húzott kifelé a szobából.

- Hová megyünk? – kíváncsiskodtam, miközben próbáltam Rob nyomában nem lezúgni a lépcsőről.

- Majd meglátod – titokzatoskodott. – Tetszeni fog, ígérem.

- Félnem kéne, hogy mit eszeltél ki? – kérdeztem gyanakodva, mikor már a kocsiban ültünk. Rob felnevetett.

- Ne aggódj. Tényleg élvezni fogod. – Rob annyira vidámnak tűnt, hogy ez rám is teljesen hatással volt. Még mindig alig fogtam fel a tegnap estét és a ma történteket is… hiszen valami elkezdődött köztünk. Biztos voltam benne, hogy ezt akarom.

Miután kiszálltunk a kocsiból, sétálnunk kellett, de aztán elértük a célt… - Ez gyönyörű – sóhajtottam megilletődve, Rob pedig mosolyogva szemlélt. Felismertem a helyet, London legrégebbi parkja volt, a St. James’s Park. A nyári napsütésben millió színben pompázott a hely, tényleg lélegzetelállító volt.

- Voltál már itt? – érdeklődött Rob.

- Nem… mikor megérkeztünk ide, anyám felajánlotta, hogy megnézzük a város legszebb helyeit, de annyira tiltakoztam az ittlétünk ellen, hogy nem voltam hajlandó meglátni a szépet Londonban.

- Gondolom nagyon hiányzik az otthonod – mondta halkan, én pedig keserűen felnevettem.

- Már nem az otthonom. Viszont London egyre jobban tetszik – sandítottam Robra, mire ő egy rövid csókot nyomott ajkaimra. Ahogyan a parkban sétálgattunk, elkezdett foglalkoztatni egy gondolat. Nem akartam erről kérdezni Robot, de a kíváncsiságom nagyobb volt. – Szóval ide hozod az összes lányt?

Rob gúnyos pillantást vetett rám. – Nem, Kristen. Ha az összes lányt idehoznám, veled már nem jönnék ide. Mert te nem egy vagy a sok közül. – Ahogyan ezt mondta és az arcomat fürkészte közben, teljesen elolvadtam. Ajkaira hajoltam egy rövid csókért, amit ő készséggel meg is adott nekem.

- Volt már valakivel komolyabb? – faggattam, miközben tovább sétáltunk.

- Nem igazán – vont vállat Rob. – Sosem érdeklődtem egy lány személyisége iránt sem, mert sosem éreztem, hogy… összeillenénk. – Elgondolkodtam a szavain. Vajon irántam így érez?

- És neked? – rántott ki hirtelen a gondolataimból.

- Azt hiszem ebben a tekintetben eléggé le vagyok maradva utánad – nevettem fel. – Eléggé… sorsszerű elképzeléseim vannak a szerelemről. Volt pár fiú aki érdekelt, de egyikbe se tudtam beleszeretni. Úgyhogy sosem fordult komolyabbra a dolog. – Azt hiszem ez a nyíltság közöttünk már megvolt az első pillanattól kezdve, hiszen kitárulkoztunk egymás előtt mikor még csak két idegen voltunk. És Rob egyik hülye kérdésének köszönhetően még arra is rájött, hogy még nem voltam pasival. És ennek ellenére érdeklem őt…

- Kris, sajnálom a tegnap estét – sóhajtott fel. – Mármint, hogy láttál azzal a csajjal.

- Nem érdekes, elmondtad, hogy mi történt – vontam vállat.

- Csak szeretném, hogy tudd, megbízhatsz bennem – állt meg hirtelen Rob velem szemben. Kezei végigsimítottak az arcomon, a tekintete komolyságot sugallt…

- Tudom – bólintottam. – És meg is fogok benned bízni.

Rob az arcomat fürkészte, de végül lassan felém hajolt, hogy újra – ma már sokadjára – megcsókoljon. Nyelveink érzéki játékától megint elbódultam, elképesztő hatással volt rám egyetlen érintése. Most az először tényleg úgy gondoltam, hogy megérte Londonba jönni…

(Rob)

Egy kicsit féltem attól, hogy a tegnap este ellenére Kristen meghátrál, de szerencsére nem tette. Pedig azt is megértettem volna, hiszen ő annyira különleges volt, miért vesztegetné az idejét egy srácra aki egyfolytában az idióta haverjával csajozik…

Már-már tökéletes napot töltöttünk együtt, fogalmam sincs mikor voltam utoljára ilyen vidám és szabad. Valahogy újra teljesnek éreztem magam Vele. Este hazavittem Kris-t és hosszas búcsúzkodás után elváltunk egymástól, de máris alig vártam, hogy újra láthassam.

Mikor beléptem a házunk ajtaján, kisebb meglepetés fogadott: Lizzy és Tom a kanapén ülve nevetgéltek. Mivel Tom gyerekkorunk óta a barátom, természetesen a húgommal is sok időt töltött együtt, de mindig csak marták egymást.

- Te meg mi járatban? – kérdeztem Tomtól. Nem számítottam ma rá.

- Csak átjöttem lógni egy kicsit – vont vállat. – De Lizzy elmondta, hogy Kristennel mentél valahova. Aztán elbeszélgettük az időt…

Ezt kicsit furcsálltam, de inkább nem foglalkoztam vele. – Inkább mesélj – vigyorgott Liz. – Akkor ti ketten most…?

- Nagyon úgy tűnik – mosolyodtam el akaratlanul is, mire a húgom felvisított. Tom viszont panaszosan felnyögött.

- Na ne már, cserben hagysz!? Ki lesz ezentúl a szárnysegédem?

- Tom, tíz lányból nyolc felpofoz ha hozzá szólsz, a maradék meg olyan részeg, hogy bárkivel lefeküdne. Egyedül is boldogulni fogsz – vigyorogtam.

- Jajj, annyira örülök nektek – sóhajtott fel Lizzy. – Még a végén kiderül, hogy képes vagy egy óránál hosszabb kapcsolatra is…

- Tizenkilenc vagyok, Liz – forgattam a szememet. – Mit vársz tőlem?

- Tudod mit? – szólt közbe Tom. – Nagyon is jól tette, hogy eddig nem láncolta magát egy nőhöz sem.

- Hiába, egyszer fel kell nőni… - nevettem. Persze Tom véleménye nem egyezett az enyémmel, de fiatalok voltunk, hajtott bennünket a vérünk. Csak hogy most volt valaki, akit mindennél jobban akartam…

(Kristen)

A mai nap után hihetetlenül jó kedvem volt, és úgy éreztem, hogy muszáj kibeszélnem magamból a dolgokat. Mivel még korán volt, átmentem Ashley-hez, de miközben felmentünk a szobájába, elég idegesnek tűnt.

- Ash, valami baj van? – érdeklődtem aggódva.

- Csak a szüleim – sóhajtott fel. – Már megint összebalhéztak, unom már ezt hallgatni…

- Oh, sajnálom – motyogtam. Ismerős helyzet volt, bár velem és Cameronnal értelmesen megbeszélték a szüleink, hogy a kapcsolatuk már nem a régi és el akarnak válni. Azelőtt is voltak ennek jelei, de ennek ellenére szíven ütött. Úgy nőttem fel, hogy a szüleim együtt éltek és szerették egymást. De ahogy az anyám mondta, van olyan szerelem, ami elhalványul…

- Na jó, tereld el a figyelmem – kérte Ashley. – Inkább mesélj arról, hogy mi volt tegnap este miután Rob utánad ment. – Elmeséltem neki az egészet töviről hegyire, akárcsak reggel Liznek. Ash legalább ugyanolyan izgatott lett, örültem, hogy voltak olyan barátaim akik támogattak. Még vagy egy óráig beszélgettünk, de aztán úgy döntöttem, hogy ideje hazamenni, hiszen anya is nemsokára otthon lesz. Nem akarom, hogy azt higgye az új környezet rossz hatással van rám, pedig az utóbbi napok alapján lenne rá oka…

Mikor átindultam a szomszédba, csak arra vágytam, hogy vegyek egy forró fürdőt és elaludjak a pihe-puha ágyamban. De mikor a házunk elé értem, valaki már állt az ajtó előtt…