45. fejezet

Hát elérkezett ez is, az utolsó fejezet. Több, mint tíz hónapig íródott a történet, furcsa elengedni, hiszen a napjaim része lett, ti pedig minden csütörtökön itt voltatok és olvastátok ami kipattant a fejemből. :D Szóval most nem csak azoknak köszönöm, akik véleményt írtak (de nekik külön is), hanem azoknak is, akik csak olvastak. Már ez is rengeteget jelentett nekem. Na de nem kezdek valami csöpögős világvége beszédbe. :D Olvassatok, aztán majd este írok egy új bejegyzést, ugyanis van egy kis meglepetésem... (amit néhányan már láttatok is) :)
Abellana

(Kristen)

Könnyek bugyogtak elő a szememből. Az asztalra dobtam a tesztet. Rob pár pillanatig döbbenten bámulta az apró jelet, majd felém fordult és a mellkasára húzott. - Semmi baj – mormolta közvetlenül a fülembe. Meg akartam állítani a könnyeimet, bocsánatot akartam kérni, amiért ilyen buta vagyok, hogy ennyire zokogok. Lassan és türelmesen ringatott a karjai közt, míg véget nem ért a hüppögésem.

- Sajnálom, fogalmam sincs, miért sírok – szabadkoztam, letörölve a nedvességet a szemem alól. – Hiszen ezt akartuk, és még nem álltunk rá készen… csak már annyira beleéltem magam, hogy pozitív lesz – tettem hozzá magamban. Mint egy hisztis nyafkának, újra eleredtek a könnyeim.

Rob aggódva simogatta meg az arcom, a könnyekkel mit sem törődve magához húzott és apró, puha csókokat nyomott ajkaimra. – Semmi baj – suttogta újra, én pedig nem bírtam tovább, türelmetlenül követeltem tőle hosszabb csókot. Szükségem volt Robra, szükségem volt rá, hogy elfeledtessen velem mindent. Szükségem volt rá, hogy legalább egy kis időre csak ő és én létezzünk, csak mi ketten, nem törődve semmi mással. És ezt ő is tudta.

Gyengéden az ölébe húzott, miközben csókunk egy pillanatra sem szakadt meg. Karjai szorosan öleltek magukhoz, alig érzékeltem, mikor felemelt és a szobába vitt, majd ott óvatosan lefektetett az ágyra és ő is fölém került. Ajkai elszakadtak az enyémektől, hogy finom csókjai beborítsák először a nyakamat, majd onnan lejjebb haladva a kulcscsontomat. Kezei lassan feljebb gyűrték a pólómat, én viszont türelmetlen voltam, egy gyors mozdulattal áthúztam a ruhadarabot a fejemen és Rob is így tett a sajátjával. Újból csókra húztam magamhoz, miközben mindkét kezem kóborolni kezdett csupasz mellkasán és hátán. Annyira megnyugtató volt az érintése, belül mégis azt éreztem, hogy meggyulladok a vágytól.

Rob engem is magával húzva felült, így megint az ölében voltam. Kezei felsiklottak a hátamon, majd megállapodtak a melltartóm kapcsánál. Gyorsan és precízen tüntette el rólam az anyagot, volt benne gyakorlata, annyi szent. Türelmetlenkedve szabadítottuk meg egymást az összes többi ruhától, mígnem végre akadályok nélkül simult egymáshoz a testünk.

Rob elhúzódott tőlem annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Miközben lassan magára húzta testemet, végig fogva tartott a tekintete. Tudtam, hogy akár egy pillantásomból kiolvassa, mire van szükségem. Édes csókba csábított újra, majd arcomat a nyakába temettem és elkezdtem mozogni. Karjaimmal úgy öleltem körbe, mintha az életem függne tőle, és ő is hasonlóképpen tett.

Órákig csak szeretkeztünk, és nem főként a vágy miatt, hanem mert nagyon is szükségünk volt egymásra. Sikerült, amit el akartam érni… pár órára elfelejtettem mindent és mindenkit.

Mikor felébredtem, rögtön megéreztem magam körül Rob ölelő karját. Óvatosan megfordultam – nehogy felébresszem – és az arcát kémleltem. Annyira békés volt és nyugodt, mosolyognom kellett a látványtól. Azonban eszembe jutott a tegnap este, és ez kicsit elszomorított. Nem számítottam rá, hogy negatív lesz a teszt, hiszen minden arra utalt, hogy terhes vagyok. Habár… nem, az képtelenség. Megráztam a fejem, kiűzve belőle a nem oda való gondolatokat. Megint nagyon óvatosan kiszálltam az ágyból és a fürdő felé indultam.

Beálltam a zuhany alá, és ahogy a langyos vízsugár végigsimogatta a testem, rögtön ellazultam. Nem akartam sokáig bent időzni, de annyira jól esett a frissítő zuhany, hogy nem akaródzott kijönnöm onnan. Fogalmam sincs mennyi ideje voltam bent, mikor egyszer csak meghallottam a zuhanyfülke nyílását és belépett mellém Rob. Apró csókot nyomott a vállamra, én pedig megfordultam és egy mosollyal köszöntöttem. Ajkai ezúttal az enyémeket vették birtokba, és én cseppet sem bántam. Vagy fél óráig bent voltunk a zuhany alatt, csakis csókokkal és simogatásokkal kényeztetve egymást.

Miután kijöttünk, azon kezdtem gondolkodni, hogyan is mondjam el Robnak azt, ami már tegnap este óta bennem volt, de mégsem szóltam róla. Amíg ő a fürdőben maradt borotválkozni, én kimentem kávét csinálni. Csak egyszerűen elmondom neki amire gyanakszom, és kész – döntöttem el, pont abban a pillanatban, mikor csatlakozott hozzám.

- Tessék – nyomtam a kezébe egy bögre gőzölgő kávét.

- Köszönöm – felelte a legkedvencebb féloldalas mosolyommal.

- Figyelj, Rob… - szólaltam meg bizonytalanul. Nem tudtam, hogy a tegnap este most mennyire számít tabunak. – Azon gondolkodtam, hogy ha nem vagyok terhes, akkor is kellett valaminek lennie.

- Ezt hogy érted? – vonta föl egyik szemöldökét kérdőn.

- Hát, valami oka csak volt a rosszulléteknek meg annak, hogy késett… és ha nem az volt az oka, amire gondoltam, hát akkor… lehet, hogy valami sokkal súlyosabb – böktem ki.

Rob arcára döbbenet ült ki és még valami, amit nem tudtam leolvasni. Letette a kávéját és teljesen szembefordult velem. – Dehát… az nem lehet. Annak biztosan lett volna valami másik jele is – bizonygatta.

- Gondolj csak bele! Ott volt az a pár évvel ezelőtti baleset. Mi van, ha akkor nem vettek észre valamit? Végülis logikus lenne – érveltem. Rob mintha feszültebbé vált volna.

- Nem lehet, hogy csak egy egyszerű vírus? Talán csak ez az oka – mondta reménykedve.

- Akárhogy is… holnap reggel elmegyek az orvoshoz – vontam vállat. – Megvizsgáltatom magam, aztán meglátjuk.

- Veled megyek – vágta rá Rob határozottan.

- Jobb lenne, ha egyedül mennék – feleltem a fejemet lehajtva. – Nyugodtabb lennék.

Rob egy ideig az arcomat fürkészte, majd szólásra nyitotta a száját, valószínűleg tiltakozni akart. Azonban a telefon csörgése megakadályozta. Ránéztem a mobilom kijelzőjére, majd felvettem. – Anya?

- Drágám, nagyszerű hírem van! – mondta izgatottan. Remek, arra ugyanis most szükségem van. – Képzeld csak, apád ma Londonba jött!

- Micsoda? – kérdeztem meglepetten.

- Számomra is meglepetés volt, de látni akart téged és Cameront. Azt kérte, tartsunk egy családi ebédet, Cam hozza Ashley-t, te pedig Robbal jössz! Mit szólsz?

Hűha. Ez lesokkolt. Évente néhányszor elutaztam pár napra Los Angelesbe, és mindig meglátogattam Amandát és az apámat is. Azt is tudtam, hogy teljesen békésen és harag nélkül váltak el anyámmal. Így hát mind jó kapcsolatban voltunk vele, de nem hittem volna róla, hogy képes ilyenekkel meglepni.

- Hát az… csodálatos lenne! – mondtam anyámnak. Apu még nem is találkozott Robbal, bár az biztos, hogy sokat hallott róla. Anyám még izgatottabb lett, és örült, hogy mi is elmegyünk… habár ezt még meg kell beszélnem Robbal.

- Mit szólnál egy újabb családi ebédhez? – kérdeztem tőle, miután anya letette a telefont. – Apám Londonban van.

- Az apád? – kérdezte meglepve. – Végülis… épp ideje megismernem az embert, aki oltárhoz kísér majd – mondta mosolyogva, miközben közelebb jött hozzám és karjait körém fonta. – Amit a hívás előtt mondtál…

- Ne beszéljünk most arról – kértem. – Holnapig ne aggódjunk semmi miatt, rendben?

- Rendben van – bólintott, majd ajkaimra hajolt egy csókért, én pedig máris elfeledkeztem minden aggodalmamról…

Nagyjából egy órával később megérkeztünk régi otthonomhoz. Már szálltam volna ki a kocsiból, de Rob még mindig ott ült, kezeivel a kormányt szorítva. – Mi a baj? – kérdeztem, mire ő lassan nagy levegőt vett és kifújta. – Csak nem ideges vagy? – érdeklődtem nevetve.

- Ugyan, dehogy – forgatta a szemeit. Mosolygásra késztetett a feszültsége, amit egy csókkal próbáltam enyhíteni.

- Na gyere, kedvelni fog téged, majd meglátod – ígértem, majd egy újabb nagy levegő után rávette magát, hogy kiszálljon. Még nem igazán láttam Robot ennyire idegesnek, azért egy családi találka nem olyan nagy cucc.

Anyám nyitott nekünk ajtót és alaposan megszorongatott minket. – Menjetek be, Ashley és Cam már itt vannak – jelentette. Amint beléptünk a nappaliba, apám felpattant a bátyám mellől és anyámhoz hasonlóan bordaropogtató ölelésben részesített.

Bemutattam egymásnak őt és az újdonsült vőlegényemet. Apám pillantásából és mosolyából egyértelműen ki tudtam olvani, hogy Rob idegessége teljesen felesleges volt, apunak nagyon is szimpatikus volt. Vetettem rá egy „na ugye megmondtam”-pillantást, mire újabb szemforgatást kaptam válaszként.

Az ebéd jó hangulatban telt, annak ellenére, hogy apám alapos inkvizíciónak vetette alá Robot. Ő azonban úgy tűnt, nem bánta. Persze nem csak mi voltunk terítéken, Ash is ki lett faggatva, de a csúcspont mindenképpen az volt, mikor apám azzal nyagatta Cameront, hogy ő mikor kéri már meg a barátnője kezét. Kárörömmel figyeltem, ahogy a bátyám elvörösödik, de nem élvezhettem sokáig a műsort, anyám ugyanis kedvesen elterelte a témát.

Miután mind végeztünk, apám kivonult a teraszra Cammel és Robbal beszélgetni, anyám a konyhában ténykedett, Ashley pedig felvonszolt engem a régi szobámba. – Mesélj, mi volt tegnap? – követelte türelmetlenül. Nagyot sóhajtottam és lehuppantam az ágyamra. Ashley leült velem szemben.

- Hát… este elmondtam Robnak a dolgot. Ő pedig először nagyon meglepődött, de aztán megnyugtatott és azt mondta, hogy ha babánk lesz, akkor ő még boldogabb lesz.

- És?? Megcsináltad a tesztet? – kíváncsiskodott Ashley kikerekedett szemekkel. Bólintottam, mire ő kérdőn rám nézett.

- Negatív lett – feleltem halkan.

- Óh – nyögte ki csüggedten. – És utána mi volt?

- Furcsán szomorúnak éreztem magam. Pedig reggel még teljesen meg voltam ijedve a gondolattól, és egyáltalán nem is terveztük ezt be, de aztán amiket Rob mondott… hát, csalódott lettem a negatív teszt miatt. És neki is csalódást okoztam.

- Kris, szerintem Rob egyáltalán nem így látja a dolgot, biztosan nem okoztál neki csalódást – mondta Ash. – Neki te vagy a legfontosabb.

Felsóhajtottam. Remélem Ashnek igaza van. – Mivel nem vagyok terhes, ezért biztos, hogy valami más a gond. Szóval reggel elmondtam neki, hogy holnap elmegyek az orvoshoz és lesz, ami lesz. El akart kísérni, de ha kiderül, hogy tényleg valami nagy baj van, akkor jobb, ha én mondom el neki.

- Én elmegyek veled – ajánlotta Ashley rögtön. – Szerintem jó lenne, ha valaki ott lenne melletted.

- Köszönöm, Ash – öleltem meg hálálkodva barátnőmet. Hamarosan lementünk, és apu már indulni készült, vissza a szállodába. Elköszönt mindenkitől, és mikor megölelt, a fülembe súgott valamit.

- Büszke vagyok rád, kicsim. És kitűnő vőlegényt találtál magadnak. Örülök, hogy boldog vagy.

A könnyeimmel küszködve még erősebben magamhoz szorítottam, majd eltávolodva rá mosolyogtam. – Kösz, apu.

Miután elment, még egy kicsit maradtunk a többiekkel beszélgetni, de nem sokkal utána mi is haza indultunk.

(Rob)

Az utóbbi napokhoz hasonlóan megint egyedül ébredtem az ágyban. Körülnézve a lakásban arra is hamar rájöttem, hogy Kristen elment. Azt hittem, legalább felébreszt, mielőtt arra az orvosi vizsgálatra megy. Rögtön a mobilomhoz kaptam és az ő számát hívtam, de ki volt kapcsolva. Csak még idegesebb lettem attól, hogy nem tudok róla semmit. Aggódtam érte azóta, hogy annyira elszomorította az a negatív teszt.

Nem akartam bevallani magamnak sem, de ugyanazt éreztem, amit ő. Ahogy ott ültünk a kanapén várva az eredményt és próbáltam megnyugtatni Kristent, legbelül én is reménykedtem benne, hogy valóra válnak a szavaim.

Abba pedig bele sem akartam gondolni, hogy talán tényleg valami komolyabb baja lehet. Ezért is idegeskedem halálra most magam. Az nem lehet, hogy így van, az agyam mégis újra meg újra feltette a kérdést: és ha mégis? Percenként próbáltam hívni, hátha hajlandó végre bekapcsolni a mobilját, de nem. Így ment ez vagy fél óráig, miközben és idegesen fel-alá járkáltam, és el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet már… aztán végre betoppant Kristen.

Mikor megláttam, azonnal odamentem hozzá és a karjaimba zártam. – Mi történt az orvosnál? – kérdeztem rögtön. Pár centit hátráltam, hogy az arcára nézhessek, és ijedten vettem észre, hogy könnyek csordulnak ki a gyönyörű zöld szempárból. Ne, ne, ne… - Kris, mi baj van? – érdeklődtem gyengéden. Ő pedig nagy meglepetésemre… elmosolyodott.

- Rob… a teszt tévedett – szipogta. – Az orvos azt mondta, nagyon ritkán esik meg ilyesmi, de száz százalékig biztos, hogy terhes vagyok.

A levegő bent rekedt a tüdőmben, próbáltam felfogni, amit Kristen mondott. Itt van és minden rendben. Nem csak, hogy minden rendben, de téves volt a teszt! Alig merem elhinni…

Gyengéd csókra húztam magamhoz szerelmemet, miközben ujjaim eltüntették a könnycseppeket az arcáról. Boldogan csókolt vissza, és percekig el sem váltunk, csak szorosan öleltem magamhoz. Kristen teljesen jól van és ráadásul babánk lesz… még mindig nehéz volt feldolgoznom. Lassan letérdeltem elé és remegő tenyeremmel hozzáértem a hasához.

- Akkor… örülsz neki? – kérdezte Kristen félve.

- Mindennél jobban – suttogtam őszintén. Kristen letérdelt mellém és újra megcsókolt.

- Nagyon szeretlek – mosolygott rám, és szemei is a szavai igazságát tükrözték. Ahogy a szemeibe néztem, eszembe jutott az utóbbi néhány csodálatos év, amit ő ajándékozott nekem. És az is eszembe jutott, hogy milyen voltam előtte. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy alig öt év múlva én leszek a legboldogabb férj és apa, biztosan kiröhögöm. Pedig így lett.

***

NÉGY ÉV MÚLVA

(Kristen)

Mikor reggel felébredtem, nem tudtam eldönteni, hogy mi ébresztett fel: az ablakon beszűrődő napsütés vagy a konyhából hallatszó csörömpölés. – Psszt, csendben! – hallottam meg egy suttogást. Pár pillanatra még visszahunytam a szemem, és közben megéreztem, hogy valaki bemászik mellém az ágyba. Aranyos szuszogásából rögtön felismertem, hogy ki az. Megsimogatta az arcom, de én tovább tettettem az alvást.

- Mami – suttogta, tovább simogatva az arcom. Mikor kis keze a szám közelébe ért, hirtelen megragadtam és úgy tettem, mintha le akarnám harapni. – Mami, neee – visította nagy nevetések közepette a pici fiam. Persze már egyáltalán nem volt olyan pici, de nekem mindig is az marad.

- Jó reggelt – puszilta meg az arcomat, mikor lecsillapodott a nevetése.

- Jó reggelt, édesem. Miben mesterkedtek ti odakint? – kíváncsiskodtam.

- Meglepetés! – villantotta rám legédesebb mosolyát. – Hogy van a kishúgom? – kérdezte, majd fejét a gömbölyödő pocakomhoz nyomta, mintha hallani akarná a testvérét. Megsimogattam puha, világos haját és egy puszit nyomtam a feje tetejére.

- Nagyon is jól van – mosolyogtam rá. Sammy megelégedett a válaszommal. Megfogta a kezem és kifelé húzott a hálószobából. – Hová viszel?

- Mondtam, hogy meglepetés – nevetett. Így hát csak hagytam, hogy vezessen magával. Mikor megérkeztünk a konyhába, éppen tüsténkedő szerelmem megfordult és elmosolyodott, amint észrevett. Megsimogatta Sammy fejét – aki utána rohant is az asztalhoz – engem pedig magához húzott és szédületes reggeli csókban részesített.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött mosolyogva, miközben megsimogatta a pocakom.

- Tökéletesen – feleltem, majd újabb csókot követeltem.

- Palacsintát csináltunk, remélem éhes vagy.

- Mint a farkas – mondtam mosolyogva, majd leültem a fiunkkal szemben, hogy én is nekilássak a hatalmas adagomnak. Rob leült Sam mellé, én pedig boldogan figyeltem kettejüket: a két férfit, aki a szívemet birtokolta. Mikor Londonba kellett költöznöm, azt hittem, az életem maga lesz a pokol. És mégis… életem legboldogabb éveit töltöttem itt.

De az egyik legboldogabb nap az életemben az volt, mikor Párizsban megismertem a férjem, a gyerekeim apját. Ki tudja, mi lett volna, ha a legjobb barátnőmnek nem támad az az őrült ötlete, hogy ott akar esküvőt tartani. De most már áldom őt érte. Azt hittem, az egy megismételhetetlen és egyszeri alkalom. Azt hittem, nem látom őt többé. Nem gondoltam, hogy az az éjszaka Párizsban örökre fog szólni…

VÉGE