42. fejezet

 

 Na, most, hogy végre letudtam a ballagást meg minden ilyesmit, be tudtam fejezni ezt a részt. Jó hír, hogy már vagy fél éve nem írtam ilyen hosszú fejezetet. :D Csütörtökön ugyebár nem lesz friss, mivel hétfőtől érettségi (ja és köszönöm a jókívánságokat), de utána újult erővel látok neki. Amit rögtön észrevehettek, az a pár éves ugrás, remélem, azért tetszeni fog. Örülnék a véleményeteknek, és nagyon kíváncsi is vagyok rájuk. :)
Abellana

NÉHÁNY ÉVVEL KÉSŐBB

(Rob)

Verőfényes napsütés ébresztett fel. Hunyorogva körbenéztem a szobában, és egyedül találtam magam az ágyban. Alaposan kinyújtózkodtam és felállva észrevettem egy papírlapot a párnán. Közelebb emeltem magamhoz, hogy elolvashassam a sietősen írt üzenetet.

„Elmentem készülődni. A diplomaosztón találkozunk, ne felejtsd el, hogy utána a többiekkel ebédelünk. Szeretlek, K.”

Furcsa szorongás kapott el a szavak láttán. Na persze nem a tartalmuk miatt, hanem eszembe juttatták a ma esti terveimet. Gyorsan magamhoz kaptam a mobilom és ugyanazt a számot hívtam, amit mostanában elég sokszor.

- Halló? – szólt bele szokatlanul éberen. Ezek szerint nem ébresztettem fel.

- Elment, tiszta a terep. Átjöhettek – mondtam.

- Tíz perc múlva ott vagyunk – felelte. Ahogy letette a telefont, nagy levegőt vettem és úgy döntöttem, minden izgalmam és enyhe félelmem ellenére szembenézek a mai nappal. Ezen a napon több szempontból is lezárul egy korszak. A diplomaosztód után már mindenki elvárja tőled, hogy felelősségteljes felnőtt légy.

Ahogy kiléptem a hálószobából és körbenéztem a lakásban, mindenhol az elmúlt négy év emlékeit láttam. Fényképeket – néhány bekeretezve a polcokon, néhány csak egy mágnesen lógva a hűtőn, apró, egymásnak ajándékozott dolgokat vagy éppen közös nyaralásokról szerzett szuveníreket.

Néhány hónapja költöztünk össze Londonban és mindketten azonnal megszerettük ezt a helyet. Elvégre mégiscsak az első közös lakásunk. A csengő viszont nem hagyott elmerülni az emlékekben, úgy tűnik a „vendégeim” ezúttal nem késtek. Ahogy kinyitottam az ajtót, szembetaláltam magam Tommal és Lizzyvel. A húgom úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne az izgalomtól.

- El sem hiszem, végre elérkezett a nagy nap! – sikítozta, majd a nyakamba ugrott.

- Na ja… - nyögtem, kétségbeesetten próbálva levegőt venni. Végül Tom elégelte meg a fulladozásomat.

- Elég, most nincs erre időnk – mondta Lizzynek. – El kell készülnünk ma estére.

- Ahogy mondod – bólogattam helyeselve. – Mindennek tökéletesnek kell ma lennie!

- Igazatok van – szakadt le rólam Liz. – Bocsánat. Szóval… pontosan meddig is lesztek távol a lakástól?

- Hát… a diplomaosztón találkozunk, aztán ugyebár ott leszünk az ebéden veletek anyáéknál. Gondolom valamikor este jutunk csak haza – soroltam a mai programot.

- Oké, figyelj… te és Kris tovább maradtok majd, én és Tom pedig azt mondjuk, hogy terveink vannak ma estére és előbb eljövünk. Előkészítünk mindent, Kristen pedig semmit sem fog sejteni amíg be nem lép ide – magyarázta a tervet Liz mosolyogva. Még átbeszéltünk pár dolgot, ami telefonon nem ment volna, hálásan megköszöntem Tomnak és a húgomnak a segítségüket, majd elindultak ők is készülődni.

Nem sokkal később már én is kocsiban ültem és az egyetem felé tartottam. Egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon miként fog végződni a mai este. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a lehető legjobban. Mikor megérkeztem, minden zsúfolásig tele volt, ami nem is csoda. Ennek ellenére szinte azonnal belefutottam egy ismerős arcba.

- Rob, rég láttalak! Hol hagytad Kris-t? – üdvözölt Kellan. A „rég” persze azt jelentette, hogy mostanában alig futottunk össze. Még jó, hogy anyu mára hatalmas díszebédet tervezett be, amire mindenki meg lett hívva.

- Ashley-vel jött be, ma még nem láttam – feleltem a kérdésére. Még pár percig dumáltunk, aztán megegyeztünk abban, hogy az ebéden látjuk egymást, én pedig Kristen keresésére indultam. Azonban nem kellett messzire mennem. Tőlem néhány méterre éppen Ashley-vel beszélgetett, de ahogy megláttam, az ő tekintete is felém fordult. Ragyogó mosoly tűnt fel az arcán, majd mondott valamit Ashnek és elindult felém. Felnevettem, mikor a nyakamba ugrott és elkezdett csókolgatni.

- Nagyon jó kedvedben vagy ma – állapítottam meg mosolyogva.

- Még szép! Ma elkezdődik a nagybetűs élet, dolgozó és felelősségteljes felnőttek leszünk mind!

- Felelősségteljes? Biztos vagy te abban, hogy mind azok leszünk? – kérdeztem vigyorogva. Rögtön Tom jutott az eszembe, habár az tény, hogy a szerelemtől kicsit megkomolyodott az évek alatt. Mintha Kristennek is épp ő jutott volna eszébe, elnevette magát. – Azért hiányoltalak ma – fordítottam komolyra a szót.

- Tudom édes, sajnálom. Ash ragaszkodott hozzá, hogy kicicomázzon – felelte.

- Semmi szükség rá. Te mindig észbontóan nézel ki – mormoltam a fülébe, mire hallottam, ahogy vágyakozva felsóhajt.

- Te pedig mindig elfogult vagy, de köszönöm – forgatta a szemeit. Erről tudtam volna vitatkozni vele, de ma inkább nem tettem. – Lassan ideje elfoglalnunk a helyünket. Rögtön utána találkozunk.

Egy utolsó csókkal újra elbúcsúztunk egy kis időre, várva, hogy elkezdődjön a ceremónia.

(Kristen)

Kicsit furcsán éreztem magam ma, leginkább nosztalgikusan. Hiszen lezárult egy időszak, méghozzá életem legjobbja. Persze tudtam, hogy a jövő is nagyszerű dolgokat tartogat számomra – ha Robbal vagyok, mindenképpen.

A diplomaosztó után Claire egy elég nagy „ünnepséget” szervezett. Meghívta anyut és Cam-et is, aki természetesen Ashley-t is hozta, akárcsak Lizzy Tomot. És ha már így alakult, Nikki és Kellan is hivatalosak voltak az ebédre, hiszen mind szoros barátságot kötöttünk az évek alatt. Még Victoria is hazautazott, szóval végre tényleg mind összegyűltünk. Éppen ezért mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat.

Anyu készségesen segített Claire-nek a konyhában, de ők csináltak mindent, úgyhogy Liz már szedte is össze a tányérokat, hogy segítsen nekik, de én csak leintettem, hogy majd én megcsinálom. Mikor beléptem a konyhába, ők hirtelen szétrebbentek.

- Hát ti meg miről pusmogtok itt? – kérdeztem a homlokom ráncolva.

- Mi? Ugyan, semmiről… - legyintett anya. – Csak pletykálgatunk.

- Óh, Kristen, még nem is volt alkalmam mondani, hogy csodásan festesz ma, és Richarddal nagyon büszkék voltunk rátok – mosolygott Claire.

- Köszönöm – viszonoztam a mosolyt kedvesen. Majd felnevettem. – Remekül tereled a témát, Claire.

Ijedten anyámra nézett, úgy tűnt, tényleg nagyon titkolnak valamit. Már épp azon kezdtem volna elmélkedni, hogyan is szedjem ki belőlük, mikor megszólalt a mobilom. – Óh, nyugodtan vedd csak fel, drágám – szólalt meg anyám megkönnyebbülten. – Lehet, hogy fontos.

Elnézést kérve a teraszra siettem, hogy a többieket se zavarjam, de még hallottam anyámék pár szavát.

- Szerinted gyanakszik? – kérdezte Claire.

- Biztosan nem – felelte anyu halkan.

Nem volt időm ezen gondolkodni. Mikor felvettem a telefont, egy sikítás ütötte meg a fülemet. – Boldog felnőtté válást – visította Amanda.

- Kösz, de azt hiszem az már megvolt – nevettem. – Már megint hiperaktív vagy?

- Hát, tudod mit tesz velem a terhesség…

- Ja, tudom. Egyfolytában bekapod a legyet – viccelődtem.

- Miről beszélsz? Ő még csak a második! – méltatlankodott a legjobb barátnőm. – Egyébként sajnálom, hogy nem lehettünk ott, de már nem repülhetek. Pedig Jackson szerette volna, ha az évfordulónkat Párizsban töltjük.

- Semmi gond, nekem csak az számít, hogy te jól legyél. Majd bepótoljuk, mindenképpen ellátogatunk hozzátok, miután meglesz a második baba – ígértem.

- Szavadon foglak – felelte. – Na mindegy, tudom, hogy most elfoglalt vagy. Csak gratulálni akartam, és… hiányzol, Kris.

- Te is nekem – mosolyodtam el. Többet nem is mondtunk, csak elköszöntünk és letettük. A teraszon állva kicsit elkalandoztak a gondolataim. Arról, hogy mi minden történt az elmúlt években. Pont ma volt az évfordulója Amanda és Jack esküvőjének, és annak, hogy találkoztam Robbal. Pedig azon a napon még nem hittem, hogy találni fogok valaki olyat, mint akit barátnőm is talált.

A gondolataimat félbeszakították, mikor két kar fonódott körém hátulról. – Minden rendben? – kérdezte, majd finoman belecsókolt a nyakamba. Jólesően megborzongtam.

- Persze, csak Amandával beszéltem – feleltem, majd megfordultam a karjaiban. Egy csókért nyújtóztam felé, amit örömmel adott meg. Egyik kezemmel a mellkasát simogattam, míg a másik lassan felkúszott a hátán, és megállapodott a tarkójánál. Elégedetten nyugtáztam, hogy libabőrös lett.

- Ne csináld ezt velem, így is megölsz, Kristen – sóhajtotta. – Legszívesebben letépném rólad a ruhát, és csakis erre tudok gondolni, miközben a családommal kell bájcsevegnem. Ellenállhatatlanul szexi vagy.

- Örömmel hallom – nevettem fel. Imponált, mikor az egómat fényezte. – Ne aggódj, amint hazaértünk, csak a tiéd vagyok.

- Alig várom – suttogta a fülembe, majd egy utolsó csók után újra csatlakoztunk a többiekhez. Az idő szinte repült, ami nem is csoda, hiszen remekül éreztük magunkat. Egészen estig maradtunk, és utolsóként távoztunk, ugyanis anyu és Claire eléggé marasztaltak minket. Az biztos, hogy holnap kifaggatom őket erről a furcsa viselkedésről…

Azonban a szokatlan dolgoknak nem volt még vége. Rob hazafelé végig idegesnek tűnt valami miatt, nem is nézett rám, csak szótlanul vezetett. Olyan volt, mint aki azt várja, hogy mikor esik valami a fejére… pedig egy ilyen nap után nem ezt várná az ember.

Ahogy felfelé vánszorogtunk a lifttel a lakásunk felé, könnyedén végigsimítottam Rob alkarján, hátha kicsit ellazul. Felém fordult, és még mindig idegesen elmosolyodott egy pillanatra. – Sajnálom, kicsit… öhm… mindjárt megérted majd.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Mit értek meg? Ó, te jó ég… az a sok duma arról, hogy ma lezárul egy korszak, meg ez az idegesség… csak nem? Az ugye nem lehet, hogy Rob valami idióta módon akar kidobni? Hiszen most költöztünk össze, együtt tervezgettük a jövőnket. És most mégis lehetséges volna, hogy véget akar vetni ennek? Ha azt akarta elérni, hogy ugyanúgy szorongjak, mint ő, hát sikerült. Halálos csendben szálltunk ki a liftből, majd Rob kinyitotta az ajtót…

Komolyan kezdtem attól félni, hogy berángat és közli, hogy elege lett belőlem. Ehhez képest mikor beléptem, elakadt a lélegzetem. Egyáltalán nem erre számítottam. A lakást mindenhol apró mécsesek világították meg, aminek megkoronázásaként egy igazi kis terülj, terülj asztalkám fogadott minket a nappali közepén. Döbbenten Robra pillantottam, hiszen ez egyáltalán nem vallt rá. Sok romantikus dologgal meglepett már, de a gyertyafényes vacsora nem tartozott közéjük.

- Dehát ezt hogyan hoztad össze? – kíváncsiskodtam. – Végig velem voltál…

- Lizék segítettek be, igazából a húgom ötlete volt ahhoz, amit tenni készülök… - villantotta felém a kedvenc mosolyomat.

- Amit tenni készülsz? – visszhangzottam meglepetten. – Ezt nem teljesen értem.

Rob nem válaszolt, csak megfogta a kezem és leültetett az egyik székre. Kifújta a levegőt, majd megszólalt. – Kristen… én már régóta készen állok erre a lépésre, és úgy gondoltam, hogy talán most már te is. A részemről én ugyanúgy imádlak, mint mikor évekkel ezelőtt megláttalak ugyanezen a napon. Sőt, még jobban. És veled akarom tölteni a hátralévő életemet. Szóval…

Az állam szépen lassan a padlón landolt, miközben Rob féltérdre ereszkedett előlem. Hirtelen a mai nap összes furcsasága értelmet nyert. Rob remegő keze megfogta az enyémet, majd felnézett egyenesen a szemembe. Másik keze előhúzott egy dobozkát a zakójából. Megköszörülte a torkát, majd újra megszólalt. – Kristen, hozzám jössz feleségül?

Félve tekintett rám, mintha a nem szócskát várná, míg én megszólalni sem bírtam. Ezt egyszerre okozta a megdöbbenés, és az is, hogy kicsit el akartam nyújtani ezt a pillanatot. De szegénykém olyan elnyúzottnak tűnt a válaszomra várva, hogy megkönyörültem rajta. – Igen – suttogtam szinte hangtalanul. Rob mégis meghallotta, és a szorongó idegességet az öröm váltotta fel az arcán, miközben felhúzta az ujjamra a csodás gyűrűt. Boldogan felnevetett, majd a karjába kapva fölemelt és ajkai máris az enyémeket kutatták. Heves és szerelmes csók volt, tele boldogsággal, ami nem is csoda. Rob pár centire eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.

- Nagyon szeretlek – mondta halkan, miközben egyik keze végigsimított az arcomon. Örömmel viszonoztam volna a vallomást, de megint birtokba vette az ajkaimat, ezúttal még vágyodóbban és igencsak türelmetlenül. A combjaimnál fogva újra a karjába emelt, és elindult velem a háló irányába.

- És a vacsival mi lesz? – kérdeztem mosolyogva.

- Úgy tűnik várnia kell, most én vagyok soron – felelte Rob, majd bevitt a szobánkba. Szinte már ledobott az ágyra, amin én csak nevettem. Fölém kerekedett és tovább csókolt, gyengéden és végtelenül szeretetteljesen. Egyik keze lassan végigsimított testemen, érintései nyomán pedig rögtön fellobbant bennem a tűz. Ujjaim máris az ingjének gombjaival foglalatoskodtak, hamarosan pedig meg is szabadítottam a jelenleg felesleges ruhadarabtól.

Rob a hátam alá nyúlva lehúzta a ruhám cipzárját, és kínzó lassúsággal kihámozott a ruhából, miközben lágyan végigcsókolgatta a felszabaduló részeket. Mikor újra felkúszott hozzám, hosszassan a szemembe nézett, majd olyan csókot adott, hogy szinte elfolytam ölelő karjai közt. Ráérősen vetkőztük le egymásról az utolsó ruhadarabokat, folytonos csókokkal és simogatásokkal egybekötve. Rob magához húzta a kezemet, és elmosolyodott a gyűrűre nézve.

- Ettől jó ideig nem szabadulsz – mondta.

- Remélem is – feleltem mosolyogva. Egy csókot nyomott a kezemre, majd összekulcsolta ujjainkat. A következő pillanatban hangos nyögés hagyta el ajkaimat, mikor megéreztem, ahogy teljesen kitölt belülről.

Rob lassan kezdett el mozogni bennem, miközben egyetlen pillanatra sem engedte el a tekintetem. Ezernyi apró érintéssel adtuk egymás tudtára az érzéseinket újra és újra, míg nem valamikor hajnalban kimerülten ölelve egymást elaludtunk.

Reggel – vagyis inkább délelőtt – viszont nem túl kellemes dologra ébredtem. Szörnyen émelyegtem, valami nagyon nem volt rendben. Kikászálódtam Rob mellől és azonnal a fürdőszobába rohantam, ahol a vécé fölé görnyedve kiadtam magamból a gyomrom tartalmát. Legutóbb vagy egy éve történt ilyen, de akkor azért, mert elképesztően leittam magam, amiről most szó sem volt.

Mikor a rosszullétem lenyugodni látszott, megmostam az arcom és a fogam, majd kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. Ekkor azonban megakadt a szemem a naptáron és eltűnődtem. Számolni kezdtem a napokat, átgondoltam, hogy mostanában történt néhány furcsa dolog, de akkor sem gyanakodtam arra, amire most. Újra és újra számoltam a napokat, mire rájöttem, hogy valami tényleg nincs rendben. Ijedten jöttem rá, hogy mi lehet a bajom.