4. fejezet

Sikerült mára elkészülnöm a következő résszel. Nincs is hozzáfűznivalóm, csak hogy köszönöm a véleményeket :)
Abellana

(Kristen)

Felébredve azt sem tudtam hol vagyok. Körbenéztem, és nem volt nehéz megállapítani, hogy egy fiú szobája volt. Az egyetlen aki szóba jöhetett, Rob volt. De mit keresek Rob szobájában? Mielőtt erre választ találhattam volna, gondolataim főszereplője kilépett a szobájához tartozó fürdőből. Az egyetlen gond csak az volt, hogy egy farmeren kívül nem viselt semmit…

- Te meg mit művelsz? – érdeklődtem kikerekedett szemekkel.

- Épp zuhanyoztam – felelte hatalmas mosollyal.

- Helyesbítek. Én mit keresek itt?

- Hááát… te meg Ashley a taxiban kiütöttétek magatokat, úgyhogy gondoltuk, hogy felhozunk ide titeket. És mivel Lizzy szobája elég szűkös, arra gondoltam, hogy itt talán kényelmesebb lenne.

- Igazán kösz az aggódást, de nem kellett volna. Annak viszont örülnék, ha felvennél valamit – mondtam durcásan, kényszerítve magam, hogy ne bámuljam meg.

- Bocsi, nem tudtam, hogy zavarba hozlak – villantott egy gonosz vigyort, majd a szobában lévő rengeteg ruhahalom egyikének a tetejéről felkapott egy pólót és magára húzta.

- Nem hoztál… - kezdtem volna ellenkezni, de inkább nem pazaroltam erre az energiámat. – Mindegy. Hagylak is… - Felálltam és az ajtó felé botorkáltam, de mielőtt a kilincshez nyúlhattam volna, Rob megragadott és maga felé fordított, engem az ajtónak döntve. Lassan felém hajolt, tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy az idegeimet húzza. Ajkai először az államhoz értek és finom csókot nyomtak rá, majd végighaladtak a nyakamon. Próbáltam nem túl hangosan zihálni, kétségbeesetten reméltem, hogy megcsókol. Ajkai elértek a fülemig, majd belesuttogott:

- Menj csak nyugodtan… - Ezzel elhátrált tőlem, szabad utat adva, de mégsem tudtam mozdulni. Mikor sikerült összeszednem a maradék önbecsülésem, kiléptem az ajtón. Ekkor azonban Lizzybe ütköztem.

- Óh, Kristen! Jó reggelt – köszönt meglepetten. – Gyertek le, éppen szólni akartam, hogy reggelizünk.

- Anyukád ugye nem akadt ki?

- Jaj, dehogy – legyintett. – Csak kicsit meglepődött mikor ott találta Tomot félig leesve a kanapéról. – Felnevettem, ahogy elképzeltem Clare-t, amint megpillantja az öntudatlan Tomot a nappalijában. Liz szólt Robnak is, és együtt lementünk csatlakozni a többiekhez. Ashley és Tom az asztalnál ültek egy férfival, aki valószínűleg Lizzy és Rob apja volt, és egy kicsivel idősebb szőke lánnyal.

- Kristen, ők itt az apukám és a nővérem – szólt Lizzy, majd bemutatta Richardot és Victoriát. Máris nagyon tetszett ez a család, mind nagyon szimpatikusak voltak. Egyikük talán túlságosan is…

Jókedvűen megreggeliztünk, de Rob és én kerültük a szóváltást. Viszont végig engem vizslatott, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Mikor végeztünk, Ashley felém fordult.

- Akkor elindulunk haza? – kérdezte, én pedig már válaszra nyitottam volna a számat, de ekkor Rob közbeszólt.

- Majd én hazaviszlek titeket – jelentette ki. Csak azért nem kezdtem el tiltakozni, mert úgyis hármasban leszünk a kocsiban. Elköszöntünk a többiektől, majd beszálltunk Rob kocsijába. Az úton n egy szót sem szóltam, de Ash és Rob elbeszélgettek az általánosról és arról, hogy régen szinte mindig együtt lógtak. Örültem, hogy nem kellett beleszólnom a társalgásukba. Mikor megálltunk a házunk előtt, mindhárman kiszálltunk.

- Én megyek is, később hívlak – mondta nekem Ashley, majd elindult a szomszéd ház felé.

- Hát akkor… ideje nekem is bemennem – szóltam bizonytalanul, félve attól, hogy túl sokáig kettesben maradjak Robbal. Rögtön el is indultam, de ekkor…

- Várj, Kristen! – Na igen, ettől féltem. Rob tett felém pár lépést, ezzel egész közel kerülve hozzám. – Én csak… azt akartam mondani, hogy bocs, ha tegnap megbántottalak.

- Nem bántottál meg – vontam vállat.

- Ugyan már, Kristen… bántott a dolog, hiszen sírtál is. És ami utána történt a mosdóban, meg ma reggel… Nem tagadhatod le, hogy megvan köztünk a vonzalom. – Rob egyre közelebb került hozzám, ajkai csábító mosolyra húzódtak. – Akarlak téged. Ahogy te is engem.

- Ezt nem hiszem el – morogtam dühösen. Hát ide akart kilyukadni. A sok szövegelés, a romantikus pillanatok csak a csábítás része voltak. – Tudod mit, Rob? Menj a fenébe!

- Hiába tagadod, igazam van.

- Nem leszek egy újabb csaj, akit csak úgy megdugsz! – feleltem „kicsit” magasabb hangerővel. – Nem vagyok egy az üresfejű ribancok közül!

- Kristen, én nem…

- Hagyj engem békén! – kiabáltam, majd kitéptem magam a karjai közül és berohantam. Az ajtónak dőlve behunytam a szemem és felsóhajtottam, örültem, hogy végre egyedül maradhatok a gondolataimmal.

- Hát itthon vagy! – szólalt meg anyám, én pedig hatalmasat ugrottam az ijedtségtől. – Jajj, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. Amanda ma reggel hívott, azt kérte, hogy amint megérkezel, hívd vissza. – Bólintottam és lassan felmásztam a szobámba. A mobilomból kikerestem Amanda számát és felhívtam.

- Kris, szia! Reggel hívtalak, de Jules mondta, hogy nem vagy otthon. Jól sikerült az este? – érdeklődött kedvesen.

- Hát, inkább hagyjuk… mesélj, milyen volt a nászút? – tereltem a témát.

- Mesés volt, csak túl rövid. De nem ezért hívtalak. Jó hírem van. Jackson a munkája miatt pár napra Londonba utazik, és arra gondoltam, hogy ha esetleg van ott egy barátnőm akit nem zavarok, én is vele mennék…

- Az szuper lenne! Jajj, úgy hiányzol már! Mikor jöttök?

- Holnap délután. Előbb is szóltam volna, de csak most tudtam meg. Neked biztos nem gond?

- Ne hülyülj már, alig várom! – feleltem őszintén. Tényleg hiányoltam már Amandát, és felvillanyozott, hogy egy régi ismerős velem lesz a következő pár napban. A vasárnapot azzal töltöttem, hogy próbáltam kiheverni az utóbbi két napot, de természetesen folyton csak Rob járt az eszemben. Bántott amit mondott. A Párizsban történtek után azt hittem, nem gondol rám úgy, mint egyre a sok csaj közül. És mégis…

Hétfő délelőtt miközben Ashley-vel dolgoztunk, elmeséltem neki mindent, köztük azt is, ami tegnap reggel történt miután ő hazament. Azt mondta, ő mindig is ilyennek ismerte Robot, és az emberek nem változnak.

- Különben miért érdekel ennyire? – kérdezte. – Nem is ismered.

- Tudom, de az az egyetlen éjszaka annyira… álomszerű volt. És mikor megláttam őt Lizzy ajtajában, tudtam, hogy ennek vége, most már valóság. És ettől az egész… szar lett.

- Nem kell, hogy szar legyen. De Rob mindig is ilyen volt. Ne vedd magadra – vont vállat Ashley. Elgondolkodtam a szavain. Vajon Párizsban tényleg csak egy hamis Robot láttam? És attól, hogy újra találkoztunk, tényleg elromlott az egész, vagy ennek így kellett lennie? Munka közben egyfolytában csak ezek a gondolatok foglalkoztattak, szinte el is feledkeztem róla, hogy ma délután Amanda is meglátogat.

- Rájöttem, hogy mivel vidítsalak fel! – újságolta el nagy vigyorral Ash, mikor végre lejárt a munkaidőnk. – Mivel a múltkor eljöttél velem vásárolni, úgy igazságos, ha most én megyek el veled ahova csak szeretnéd.

- Hát Ash, nem is tudom… hé, nem ismersz egy jó könyvesboltot? Los Angelesben Amandával mindig eljártunk, de már nagyon régóta nem vettem új könyvet, kéne már valami olvasmány.

- Na ne már, könyvek? Komolyan?? Tele van a szobád könyvekkel!

- Azt mondtad bárhova – vontam vállat. Ashley kicsit elgondolkozott, majd valami az eszébe juthatott, mert a következő pillanatban felnevetett. – Most meg mi van?

- Tudod mit? Ismerek egy remek könyvesboltot, tetszeni fog neked – mondta egy „rosszban sántikálok”-mosollyal. Nem tetszett ez nekem, de nem kezdtem el rajta gondolkodni. Ashley beutasított a kocsiba, és gyanúsan vidáman beült vezetni.

(Rob)

Mára sikerült beismernem, hogy amit tegnap mondtam Kristennek, tényleg félreérthető volt. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem kívánom őt. Ahányszor csak egymás közelébe kerültünk, tagadhatatlan volt a köztünk lévő vonzalom. Az egyetlen ami megijesztett, az volt, hogy más lányt nem igazán sikerült észrevennem. Mármint persze, észrevettem őket, de az összeset akaratlanul is Kristenhez hasonlítottam. Ez nem volt jó jel, eddig nem érdekelt a lányok személyisége. Őt nem csak egy éjszakára akartam.

Éppen belemerültem egy könyvbe mikor Tom hatalmas vigyorral odarohant hozzám és megrángatott.

- Ezt nem fogod elhinni! – mondta nagy lelkesedéssel.

- Jó, nem fogom… - sóhajtottam. – Mi van?

- Kristen és Ashley! Itt vannak! – Nem hittem, hogy Tom tényleg valami érdekeset fog mondani, de erre felfigyeltem.

- Itt? A boltban? – kérdezősködtem rögtön. Tom bőszen bólogatott. Felálltam és a nem túl nagy – de azért nem is éppen kicsi – helyiségben rögtön Őt kutattam a szemeimmel. És meg is találtam. Éppen Ashley-vel beszélgetett az egyik sarokban. Habozás nélkül feléjük indultam.

- Jéé, Rob, te itt? – kérdezte ál-meglepődöttséggel Ashley, mikor közelebb értem hozzájuk. Kristen döbbenten rám nézett, majd gyilkos pillantást küldött barátnője felé.

- Ezért még számolunk – morogta, mire Ashley csak ártatlanul vállat vont.

- Kristen, beszélhetnénk? – kérdeztem könyörgő szemekkel.

- Nem – vágta rá rögtön. – Mennem kell – tette hozzá gyorsan, majd kifelé viharzott a boltból, Ashley pedig kis fáziskéséssel követte.

- Ne csináld már ezt, Kristen! – kiáltottam utána. – Többet szóba sem állsz velem?

- Valahogy úgy – felelte dühösen, majd kilépett az ajtón. Nem tudtam nem felnevetni, elbűvölő volt haragosan.

(Kristen)

A könyvesbolt miatt már megint teljesen elfelejtettem mindent, így hát Amandát is, ezért nem is gondoltam rá, hogy ő kopogtathat az ajtón. De mikor kinyitottam, ő állt ott, vidám és kedves mosollyal, mint mindig.

- Na mi az, a legjobb barátnőm már be se enged?

- Amanda!! – ugrottam a nyakába rögtön. – Jaj bocsáss meg, minden kiment a fejemből. De annyira örülök, hogy itt vagy! Hol van Jackson?

- Éppen dolgozik. Figyelj csak, Kris, van valami helyzet?

- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem.

- A telefonban is furán viselkedtél, és most is. Mintha valami egyfolytában járna a fejedben. – Amanda szeme ekkor meglepetten kikerekedett. – Na várj csak, ugye nem valami fiú van a dologban?

Bingóóó… - Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem.

- Ugyan már, ismerlek – forgatta a szemeit. – Mesélj el mindent – követelte, mikor beljebb jött. És én így is tettem. Párizstól egészen a könyvesboltig elmeséltem mindent, Amanda pedig figyelmesen hallgatott. Ezért is imádtam őt annyira, végtelenül megértő és kedves volt.

- Szóval mit gondolsz? – kérdeztem a történetem végén.

- Kris, ez annyira romantikus!

- Hogy egy srác meg akar dönteni? Naná, felér egy Jane Austen-regénnyel! Hát nem érted? Valamit érzek egy szinte idegen fiú után, miközben ő nem akar tőlem semmit!

- Pontosan értem amit mondasz – mosolygott elnézően. – De egy srác, aki csak le akar fektetni, nem viselkedik így. Talán beszélned kéne ezzel a Robbal. A könyvesboltban ő is tisztázni akarta a dolgokat, nem?

- Jajj Amanda, nem tudom… belefáradtam, hogy egyfolytában rajta jár az eszem. Mikor ideköltöztem, azt hittem az életemet nem lehetne még jobban felforgatni. Erre egy hete találkoztam vele és megint felborult minden. A saját érzéseimet se értem – fakadtam ki.

- Ne aggódj, idővel minden könnyebb lesz – simogatta meg a karomat.

- Naná, te könnyen beszélsz. Megtaláltad a szerelmet és tessék, tizennyolc évesen hozzámentél valakihez! Még mindig alig hiszem el…

- Bizony, és ennek köszönheted életed egyik legjobb éjszakáját, nem igaz? – Felsóhajtottam. Nagyon is igaz volt. – Kris, most muszáj visszamennem a szállodába, de holnap találkozunk, ugye?

- Ha megpróbálnál lerázni, úgyis megtalálnálak – viccelődtem. Amanda és én elbúcsúztunk, én pedig úgy döntöttem, hogy egy fürdő után lezárom a mai napot és aludni megyek.

(Rob)

Éppen zárni készültünk, mikor az ajtó fölötti csengő megszólalt, jelezve, hogy valaki belépett rajta. Egy szőke lány volt az, és habár korunkbelinek tűnt, kicsit elegánsabbnak öltözött, mint a legtöbb tizenéves.

- Stip-stop az enyém – szólalt meg Tom mellettem, és máris odament a lányhoz. Majdnem elröhögtem magam, mikor meghallottam, hogy az egyik legósdibb csajozós szöveget használja. – Mesélj csak, fájt, mikor leestél az égből?

- Te jó ég – szólalt meg a lány. – És az milyen volt mikor ideutaztál a 80-as évekből, mikor még használták ezt a dumát? – Na ezen felnevettem. Tom álla koppant a padlón, megszólalni sem tudott. – Robertet keresem, ha jól tudom itt dolgozik.

- Én vagyok az – léptem oda gyanakodva a lányhoz. – Segíthetek valamiben? – A szőke lány végigmért, de nem úgy, mint mikor azért mérsz végig valakit, hogy bejön-e, csak megvizsgált.

- Óh, szia! Amanda vagyok – nyújtott kezet, amit automatikusan viszonoztam is. Tom közben eltűnt mellőlünk. – Nem tudom, hallottál-e már rólam, Kristen barátnője vagyok. – Kristen barátnője? A házas Amanda? De hát mit keres ő itt? – Tudunk most beszélni?

- Persze, gyere, ülj csak le – mondtam, majd mindketten leültünk két székre. – Gondolom Kristen miatt vagy itt.

- Igen, de ő nem tudja, hogy itt vagyok – felelte. – Talán ez furcsának fog tűnni, de ő a legjobb barátnőm, amióta csak az eszemet tudom, és elmesélt mindent. Nehéz időszakon megy keresztül, és még inkább megnehezíti, hogy most csak rád tud gondolni. Muszáj megtudnom, hogy mit akarsz tőle.

- Kristen azt hiszi, hogy csak egy éjszakára akarom, nem így van? – Amanda bólintott. – Hát épp ez az, fogalmam sincs, mi van velem. Kristen a legelső lány akit nem csak ezért akarok. Úgy érzem mintha… szükségem lenne rá.

- Muszáj vele beszélned – erősködött Amanda.

- Próbáltam – mondtam elfintorodva. – De most hallani se akar rólam.

- Hát, csak egy valamit mondhatok – felelte, miközben felállt. – Ez az egy módja van annak, hogy kiderítsd mit éreztek egymás iránt. Kristen különleges lány, és előbb-utóbb mások is észreveszik majd ezt. Lehet, hogy nem kéne elengedned őt.

Mikor Amanda kisétált a boltból, még mindig a szavain gondolkoztam. „Ez az egy módja van annak, hogy kiderítsd mit éreztek egymás iránt.” Kristen tényleg különleges volt, és kezdtem rájönni: talán komolyan érzek iránta valamit.