4. fejezet

Sikerült mára elkészülnöm a következő résszel. Nincs is hozzáfűznivalóm, csak hogy köszönöm a véleményeket :)
Abellana

(Kristen)

Felébredve azt sem tudtam hol vagyok. Körbenéztem, és nem volt nehéz megállapítani, hogy egy fiú szobája volt. Az egyetlen aki szóba jöhetett, Rob volt. De mit keresek Rob szobájában? Mielőtt erre választ találhattam volna, gondolataim főszereplője kilépett a szobájához tartozó fürdőből. Az egyetlen gond csak az volt, hogy egy farmeren kívül nem viselt semmit…

- Te meg mit művelsz? – érdeklődtem kikerekedett szemekkel.

- Épp zuhanyoztam – felelte hatalmas mosollyal.

- Helyesbítek. Én mit keresek itt?

- Hááát… te meg Ashley a taxiban kiütöttétek magatokat, úgyhogy gondoltuk, hogy felhozunk ide titeket. És mivel Lizzy szobája elég szűkös, arra gondoltam, hogy itt talán kényelmesebb lenne.

- Igazán kösz az aggódást, de nem kellett volna. Annak viszont örülnék, ha felvennél valamit – mondtam durcásan, kényszerítve magam, hogy ne bámuljam meg.

- Bocsi, nem tudtam, hogy zavarba hozlak – villantott egy gonosz vigyort, majd a szobában lévő rengeteg ruhahalom egyikének a tetejéről felkapott egy pólót és magára húzta.

- Nem hoztál… - kezdtem volna ellenkezni, de inkább nem pazaroltam erre az energiámat. – Mindegy. Hagylak is… - Felálltam és az ajtó felé botorkáltam, de mielőtt a kilincshez nyúlhattam volna, Rob megragadott és maga felé fordított, engem az ajtónak döntve. Lassan felém hajolt, tudtam, hogy csak azért csinálja, hogy az idegeimet húzza. Ajkai először az államhoz értek és finom csókot nyomtak rá, majd végighaladtak a nyakamon. Próbáltam nem túl hangosan zihálni, kétségbeesetten reméltem, hogy megcsókol. Ajkai elértek a fülemig, majd belesuttogott:

- Menj csak nyugodtan… - Ezzel elhátrált tőlem, szabad utat adva, de mégsem tudtam mozdulni. Mikor sikerült összeszednem a maradék önbecsülésem, kiléptem az ajtón. Ekkor azonban Lizzybe ütköztem.

- Óh, Kristen! Jó reggelt – köszönt meglepetten. – Gyertek le, éppen szólni akartam, hogy reggelizünk.

- Anyukád ugye nem akadt ki?

- Jaj, dehogy – legyintett. – Csak kicsit meglepődött mikor ott találta Tomot félig leesve a kanapéról. – Felnevettem, ahogy elképzeltem Clare-t, amint megpillantja az öntudatlan Tomot a nappalijában. Liz szólt Robnak is, és együtt lementünk csatlakozni a többiekhez. Ashley és Tom az asztalnál ültek egy férfival, aki valószínűleg Lizzy és Rob apja volt, és egy kicsivel idősebb szőke lánnyal.

- Kristen, ők itt az apukám és a nővérem – szólt Lizzy, majd bemutatta Richardot és Victoriát. Máris nagyon tetszett ez a család, mind nagyon szimpatikusak voltak. Egyikük talán túlságosan is…

Jókedvűen megreggeliztünk, de Rob és én kerültük a szóváltást. Viszont végig engem vizslatott, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Mikor végeztünk, Ashley felém fordult.

- Akkor elindulunk haza? – kérdezte, én pedig már válaszra nyitottam volna a számat, de ekkor Rob közbeszólt.

- Majd én hazaviszlek titeket – jelentette ki. Csak azért nem kezdtem el tiltakozni, mert úgyis hármasban leszünk a kocsiban. Elköszöntünk a többiektől, majd beszálltunk Rob kocsijába. Az úton n egy szót sem szóltam, de Ash és Rob elbeszélgettek az általánosról és arról, hogy régen szinte mindig együtt lógtak. Örültem, hogy nem kellett beleszólnom a társalgásukba. Mikor megálltunk a házunk előtt, mindhárman kiszálltunk.

- Én megyek is, később hívlak – mondta nekem Ashley, majd elindult a szomszéd ház felé.

- Hát akkor… ideje nekem is bemennem – szóltam bizonytalanul, félve attól, hogy túl sokáig kettesben maradjak Robbal. Rögtön el is indultam, de ekkor…

- Várj, Kristen! – Na igen, ettől féltem. Rob tett felém pár lépést, ezzel egész közel kerülve hozzám. – Én csak… azt akartam mondani, hogy bocs, ha tegnap megbántottalak.

- Nem bántottál meg – vontam vállat.

- Ugyan már, Kristen… bántott a dolog, hiszen sírtál is. És ami utána történt a mosdóban, meg ma reggel… Nem tagadhatod le, hogy megvan köztünk a vonzalom. – Rob egyre közelebb került hozzám, ajkai csábító mosolyra húzódtak. – Akarlak téged. Ahogy te is engem.

- Ezt nem hiszem el – morogtam dühösen. Hát ide akart kilyukadni. A sok szövegelés, a romantikus pillanatok csak a csábítás része voltak. – Tudod mit, Rob? Menj a fenébe!

- Hiába tagadod, igazam van.

- Nem leszek egy újabb csaj, akit csak úgy megdugsz! – feleltem „kicsit” magasabb hangerővel. – Nem vagyok egy az üresfejű ribancok közül!

- Kristen, én nem…

- Hagyj engem békén! – kiabáltam, majd kitéptem magam a karjai közül és berohantam. Az ajtónak dőlve behunytam a szemem és felsóhajtottam, örültem, hogy végre egyedül maradhatok a gondolataimmal.

- Hát itthon vagy! – szólalt meg anyám, én pedig hatalmasat ugrottam az ijedtségtől. – Jajj, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. Amanda ma reggel hívott, azt kérte, hogy amint megérkezel, hívd vissza. – Bólintottam és lassan felmásztam a szobámba. A mobilomból kikerestem Amanda számát és felhívtam.

- Kris, szia! Reggel hívtalak, de Jules mondta, hogy nem vagy otthon. Jól sikerült az este? – érdeklődött kedvesen.

- Hát, inkább hagyjuk… mesélj, milyen volt a nászút? – tereltem a témát.

- Mesés volt, csak túl rövid. De nem ezért hívtalak. Jó hírem van. Jackson a munkája miatt pár napra Londonba utazik, és arra gondoltam, hogy ha esetleg van ott egy barátnőm akit nem zavarok, én is vele mennék…

- Az szuper lenne! Jajj, úgy hiányzol már! Mikor jöttök?

- Holnap délután. Előbb is szóltam volna, de csak most tudtam meg. Neked biztos nem gond?

- Ne hülyülj már, alig várom! – feleltem őszintén. Tényleg hiányoltam már Amandát, és felvillanyozott, hogy egy régi ismerős velem lesz a következő pár napban. A vasárnapot azzal töltöttem, hogy próbáltam kiheverni az utóbbi két napot, de természetesen folyton csak Rob járt az eszemben. Bántott amit mondott. A Párizsban történtek után azt hittem, nem gondol rám úgy, mint egyre a sok csaj közül. És mégis…

Hétfő délelőtt miközben Ashley-vel dolgoztunk, elmeséltem neki mindent, köztük azt is, ami tegnap reggel történt miután ő hazament. Azt mondta, ő mindig is ilyennek ismerte Robot, és az emberek nem változnak.

- Különben miért érdekel ennyire? – kérdezte. – Nem is ismered.

- Tudom, de az az egyetlen éjszaka annyira… álomszerű volt. És mikor megláttam őt Lizzy ajtajában, tudtam, hogy ennek vége, most már valóság. És ettől az egész… szar lett.

- Nem kell, hogy szar legyen. De Rob mindig is ilyen volt. Ne vedd magadra – vont vállat Ashley. Elgondolkodtam a szavain. Vajon Párizsban tényleg csak egy hamis Robot láttam? És attól, hogy újra találkoztunk, tényleg elromlott az egész, vagy ennek így kellett lennie? Munka közben egyfolytában csak ezek a gondolatok foglalkoztattak, szinte el is feledkeztem róla, hogy ma délután Amanda is meglátogat.

- Rájöttem, hogy mivel vidítsalak fel! – újságolta el nagy vigyorral Ash, mikor végre lejárt a munkaidőnk. – Mivel a múltkor eljöttél velem vásárolni, úgy igazságos, ha most én megyek el veled ahova csak szeretnéd.

- Hát Ash, nem is tudom… hé, nem ismersz egy jó könyvesboltot? Los Angelesben Amandával mindig eljártunk, de már nagyon régóta nem vettem új könyvet, kéne már valami olvasmány.

- Na ne már, könyvek? Komolyan?? Tele van a szobád könyvekkel!

- Azt mondtad bárhova – vontam vállat. Ashley kicsit elgondolkozott, majd valami az eszébe juthatott, mert a következő pillanatban felnevetett. – Most meg mi van?

- Tudod mit? Ismerek egy remek könyvesboltot, tetszeni fog neked – mondta egy „rosszban sántikálok”-mosollyal. Nem tetszett ez nekem, de nem kezdtem el rajta gondolkodni. Ashley beutasított a kocsiba, és gyanúsan vidáman beült vezetni.

(Rob)

Mára sikerült beismernem, hogy amit tegnap mondtam Kristennek, tényleg félreérthető volt. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem kívánom őt. Ahányszor csak egymás közelébe kerültünk, tagadhatatlan volt a köztünk lévő vonzalom. Az egyetlen ami megijesztett, az volt, hogy más lányt nem igazán sikerült észrevennem. Mármint persze, észrevettem őket, de az összeset akaratlanul is Kristenhez hasonlítottam. Ez nem volt jó jel, eddig nem érdekelt a lányok személyisége. Őt nem csak egy éjszakára akartam.

Éppen belemerültem egy könyvbe mikor Tom hatalmas vigyorral odarohant hozzám és megrángatott.

- Ezt nem fogod elhinni! – mondta nagy lelkesedéssel.

- Jó, nem fogom… - sóhajtottam. – Mi van?

- Kristen és Ashley! Itt vannak! – Nem hittem, hogy Tom tényleg valami érdekeset fog mondani, de erre felfigyeltem.

- Itt? A boltban? – kérdezősködtem rögtön. Tom bőszen bólogatott. Felálltam és a nem túl nagy – de azért nem is éppen kicsi – helyiségben rögtön Őt kutattam a szemeimmel. És meg is találtam. Éppen Ashley-vel beszélgetett az egyik sarokban. Habozás nélkül feléjük indultam.

- Jéé, Rob, te itt? – kérdezte ál-meglepődöttséggel Ashley, mikor közelebb értem hozzájuk. Kristen döbbenten rám nézett, majd gyilkos pillantást küldött barátnője felé.

- Ezért még számolunk – morogta, mire Ashley csak ártatlanul vállat vont.

- Kristen, beszélhetnénk? – kérdeztem könyörgő szemekkel.

- Nem – vágta rá rögtön. – Mennem kell – tette hozzá gyorsan, majd kifelé viharzott a boltból, Ashley pedig kis fáziskéséssel követte.

- Ne csináld már ezt, Kristen! – kiáltottam utána. – Többet szóba sem állsz velem?

- Valahogy úgy – felelte dühösen, majd kilépett az ajtón. Nem tudtam nem felnevetni, elbűvölő volt haragosan.

(Kristen)

A könyvesbolt miatt már megint teljesen elfelejtettem mindent, így hát Amandát is, ezért nem is gondoltam rá, hogy ő kopogtathat az ajtón. De mikor kinyitottam, ő állt ott, vidám és kedves mosollyal, mint mindig.

- Na mi az, a legjobb barátnőm már be se enged?

- Amanda!! – ugrottam a nyakába rögtön. – Jaj bocsáss meg, minden kiment a fejemből. De annyira örülök, hogy itt vagy! Hol van Jackson?

- Éppen dolgozik. Figyelj csak, Kris, van valami helyzet?

- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedtem.

- A telefonban is furán viselkedtél, és most is. Mintha valami egyfolytában járna a fejedben. – Amanda szeme ekkor meglepetten kikerekedett. – Na várj csak, ugye nem valami fiú van a dologban?

Bingóóó… - Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem.

- Ugyan már, ismerlek – forgatta a szemeit. – Mesélj el mindent – követelte, mikor beljebb jött. És én így is tettem. Párizstól egészen a könyvesboltig elmeséltem mindent, Amanda pedig figyelmesen hallgatott. Ezért is imádtam őt annyira, végtelenül megértő és kedves volt.

- Szóval mit gondolsz? – kérdeztem a történetem végén.

- Kris, ez annyira romantikus!

- Hogy egy srác meg akar dönteni? Naná, felér egy Jane Austen-regénnyel! Hát nem érted? Valamit érzek egy szinte idegen fiú után, miközben ő nem akar tőlem semmit!

- Pontosan értem amit mondasz – mosolygott elnézően. – De egy srác, aki csak le akar fektetni, nem viselkedik így. Talán beszélned kéne ezzel a Robbal. A könyvesboltban ő is tisztázni akarta a dolgokat, nem?

- Jajj Amanda, nem tudom… belefáradtam, hogy egyfolytában rajta jár az eszem. Mikor ideköltöztem, azt hittem az életemet nem lehetne még jobban felforgatni. Erre egy hete találkoztam vele és megint felborult minden. A saját érzéseimet se értem – fakadtam ki.

- Ne aggódj, idővel minden könnyebb lesz – simogatta meg a karomat.

- Naná, te könnyen beszélsz. Megtaláltad a szerelmet és tessék, tizennyolc évesen hozzámentél valakihez! Még mindig alig hiszem el…

- Bizony, és ennek köszönheted életed egyik legjobb éjszakáját, nem igaz? – Felsóhajtottam. Nagyon is igaz volt. – Kris, most muszáj visszamennem a szállodába, de holnap találkozunk, ugye?

- Ha megpróbálnál lerázni, úgyis megtalálnálak – viccelődtem. Amanda és én elbúcsúztunk, én pedig úgy döntöttem, hogy egy fürdő után lezárom a mai napot és aludni megyek.

(Rob)

Éppen zárni készültünk, mikor az ajtó fölötti csengő megszólalt, jelezve, hogy valaki belépett rajta. Egy szőke lány volt az, és habár korunkbelinek tűnt, kicsit elegánsabbnak öltözött, mint a legtöbb tizenéves.

- Stip-stop az enyém – szólalt meg Tom mellettem, és máris odament a lányhoz. Majdnem elröhögtem magam, mikor meghallottam, hogy az egyik legósdibb csajozós szöveget használja. – Mesélj csak, fájt, mikor leestél az égből?

- Te jó ég – szólalt meg a lány. – És az milyen volt mikor ideutaztál a 80-as évekből, mikor még használták ezt a dumát? – Na ezen felnevettem. Tom álla koppant a padlón, megszólalni sem tudott. – Robertet keresem, ha jól tudom itt dolgozik.

- Én vagyok az – léptem oda gyanakodva a lányhoz. – Segíthetek valamiben? – A szőke lány végigmért, de nem úgy, mint mikor azért mérsz végig valakit, hogy bejön-e, csak megvizsgált.

- Óh, szia! Amanda vagyok – nyújtott kezet, amit automatikusan viszonoztam is. Tom közben eltűnt mellőlünk. – Nem tudom, hallottál-e már rólam, Kristen barátnője vagyok. – Kristen barátnője? A házas Amanda? De hát mit keres ő itt? – Tudunk most beszélni?

- Persze, gyere, ülj csak le – mondtam, majd mindketten leültünk két székre. – Gondolom Kristen miatt vagy itt.

- Igen, de ő nem tudja, hogy itt vagyok – felelte. – Talán ez furcsának fog tűnni, de ő a legjobb barátnőm, amióta csak az eszemet tudom, és elmesélt mindent. Nehéz időszakon megy keresztül, és még inkább megnehezíti, hogy most csak rád tud gondolni. Muszáj megtudnom, hogy mit akarsz tőle.

- Kristen azt hiszi, hogy csak egy éjszakára akarom, nem így van? – Amanda bólintott. – Hát épp ez az, fogalmam sincs, mi van velem. Kristen a legelső lány akit nem csak ezért akarok. Úgy érzem mintha… szükségem lenne rá.

- Muszáj vele beszélned – erősködött Amanda.

- Próbáltam – mondtam elfintorodva. – De most hallani se akar rólam.

- Hát, csak egy valamit mondhatok – felelte, miközben felállt. – Ez az egy módja van annak, hogy kiderítsd mit éreztek egymás iránt. Kristen különleges lány, és előbb-utóbb mások is észreveszik majd ezt. Lehet, hogy nem kéne elengedned őt.

Mikor Amanda kisétált a boltból, még mindig a szavain gondolkoztam. „Ez az egy módja van annak, hogy kiderítsd mit éreztek egymás iránt.” Kristen tényleg különleges volt, és kezdtem rájönni: talán komolyan érzek iránta valamit.

3. fejezet

Nagyon köszönöm a sok véleményt, jól esik, hogy ennyien írtok :) Éppen ezért igyekeztem a következő résszel is ;) Bocsi a sok váltakozó szemszögért, de így sikerült... :D
Abellana

(Rob)

Tom máris azt tervezgette, hogy szépen leisszuk magunkat és találunk valami csajt. De nekem ehhez most nem igazán volt kedvem. Hülyeségnek tűnt, tudom, de az jutott eszembe, mit gondolna most Kristen. Hogy én is csak egy srác vagyok aki szombat este elmegy lerészegedni és felszedni valakit egy menetre? Pedig általában ezt csináltam.

A gondolataimból a Lizzy szobája felől érkező hangok ragadtak ki. Nem is tudtam róla, hogy vendégei vannak…

- Hú anyám, meg kéne nézni, hogy jó csajok vannak-e nála – szólalt meg Tom.

- Te teljesen hülye vagy, ugye tudod? – néztem rá, mintha tényleg őrült lenne. Talán az is.

- Na ne már… csekkold le őket. Menj át, hogy túl hangosak vagy ilyesmi, aztán jelentsd nekem amit láttál.

- Tom, nem fogod megdugni a húgom barátnőit.

- Ezt nem értem – morogta. – Azt sem engeded, hogy őt megdugjam, most meg a barátnőit se, akkor mégis kit engedsz meg nekem?

- Jól van, átmegyek, csak fogd már be – mondtam idegesen, és átmentem a szomszéd szobába. Kopogással nem törődve nyitottam be. - Liz, nem lehetne, hogy kicsit… - Készen álltam rá, hogy Tom kéréséhez híven szemrevételezzem a lányokat, de ekkor megpillantottam Őt. Először azt hittem csak hallucinálok. Máris annyit gondoltam volna Kristenre, hogy minden lány helyébe őt képzelem? De ő ugyanolyan meglepetten tekintett rám vissza. Még mindig a szemébe néztem, de a következő szavaimat nem hozzá intéztem. – Lizzy, gyere egy kicsit, beszélnünk kell.

- Miről? – értetlenkedett.

- Csak gyere már – morogtam, mire ő fintorogva felállt és kijött, becsukva maga mögött az ajtót.

- Mi van?

- Te honnan a fenéből ismered Kristen-t? – érdeklődtem meg rögtön.

- Honnan tudod a nevét? – nézett rám összeszűkült szemekkel Liz.

- Ő az!! A lány Párizsból, Kristen az! – magyaráztam kicsit túl lelkesen.

- Azt mondtad amerikai. Várj csak… de hisz Kristen pár hete költözött ide Amerikából, az előbb mesélte. Jesszusom Rob, ő az!!! – kiáltott fel drága húgom, végre felfogva azt amit már egy ideje próbálok megértetni vele.

- Veletek megyünk – jelentettem ki rögtön.

- És mi van, ha Kristen nem akarja? – kérdezte Liz.

- Már miért ne akarná? Ugrasztom Tomot, lent találkozunk öt perc múlva, én intézem a taxit! – közöltem a tervet, kis habozás után pedig Lizzy rábólintott.

(Kristen)

- Hát ez meg mi a franc volt? – kérdezte értetlenül Ashley, mikor kettesben maradtunk. – Mármint Robról eddig is tudtam, hogy hülye tud lenni, de…

- Ashley, ő az – suttogtam döbbenten, miközben még én is alig hittem el.

- Miről beszélsz? Ki az? És micsoda?

- Akivel Párizsban találkoztam. Robert az!

- Tájékoztatlak róla, hogy ez rossz vicc. Nem lehet Rob az a srác akibe belezúgtál. A titokzatos srác Párizsból okos, szellemes, jóképű, aranyos és… minden amit még meséltél.

- Nem zúgtam bele! – tiltakoztam. – És komolyan beszélek, ő az.

Ashley leesett állal bámult és képtelen volt magához térni. Na igen, tényleg elég vicces volt, hogy a véletlen összehozott Rob húgával. Aki épp ekkor jött be újra…

- Kristen, nem bánod, ha a fiúk velünk tartanak? – kérdezte, olyan arccal, mintha a reakciómtól rettegne. És igazából azt sem tudtam mit reagáljak. Azt hittem ez az egész úgy volt tökéletes, hogy találkoztunk egy gyönyörű idegen városban egy éjszakára, és soha többet nem látjuk egymást. De ez ma mégis megtörtént. Rájöttem, hogy Lizzy a válaszomra vár.

- Hát, gondolom oké…

- Ha akarod lerázhatjuk őket – mondta, de én csak megráztam a fejem.

- Szóval elmondta neked, ugye? – kérdeztem.

- Hogy elmondta-e? Azóta csakis rólad beszél. Erre most bejelenti, hogy „jéé, amúgy képzeld, Kristen az a lány akiről egyfolytában dumálok”. Kicsit ledöbbentem. Meg gondolom te is.

- Az nem kifejezés – sóhajtottam, miközben a szívem hatalmasat dobbant arra a gondolatra, hogy Rob rólam mesélt a húgának.

- Nem tudom elhinni – suttogta Ash maga elé meredve, más helyzetben biztosan nevettem volna rajta, de most valahogy túl sokkos állapotban voltam. Mikor elindultunk lefelé a fiúkhoz, úgy izgultam, mintha kivégzésre vittek volna. Nagy lélegzetvételekkel próbáltam lenyugtatni magam, hogy legalább ne tűnjek teljesen idiótának. Mikor kiléptünk a házuk ajtaján, Rob rögtön felénk indult, de Lizzy nem engedte neki, hogy rögtön lerohanjon kérdésekkel.

- Rob, emlékszel Ashley-re, ugye? – kérdezte tőle, de Rob csak rám nézett. Még akkor is, mikor a következő mondatát nem hozzám intézte.

- Naná, szia Ashley – mondta hanyagul, a többiek pedig valószínűleg úgy néztek rá mint egy őrültre. De nem tudhattam biztosan, ugyanis az én tekintetem is belefúródott az övébe. Pár pillanat után kényszerítette magát, hogy ránézzen a húgára. – Két taxit hívtam, remélem megfelel.

- Nincs az az isten, hogy én Tommal utazzak együtt, úgyhogy megfelel – mondta Lizzy, mire Tom egy túljátszott sértődött pillantást vetett rá.

- Nem, Liz, úgy értettem, hogy ti mentek egy taxival, Kristen és én a másikkal – jelentette ki Rob. Mielőtt Lizzy tiltakozhatott volna, összeszedtem magam és megszólaltam.

- Talán én is eldönthetném kivel megyek – mondtam felháborodottan.

- Kristen, kérlek, szeretnék veled beszélni.

- Jó, majd megbeszéljük máskor – feleltem, de Rob továbbra is könyörgő tekintettel nézett rám. A francba, most komolyan, ki állt volna ellen neki? – Ha ennyire akarod… - vontam vállat, mire az arcán megjelent egy halvány mosoly. Szerencsére ekkor a taxik is megérkeztek, de mielőtt beszálltunk volna Ash vetett rám még egy „ezt nem tudom elhinni”-pillantást. Ezúttal viszonoztam is. – Oké, miről akarsz beszélni? – kérdeztem könnyedén Robtól, miután elindultunk.

- Most viccelsz? Kristen, hogy mi újra találkoztunk, ez… csodás!

- Mindketten Londonban lakunk, előbb-utóbb meg kellett történnie – próbáltam nyugodt hangon beszélni, de valószínűleg nem sikerült túl jól.

- Azt sem tudtam, hogy itt élsz! Elmondhattad volna. Kristen, az utóbbi pár napban csakis te jártál a fejemben – vallotta be, egyik kezével pedig finoman maga felé fordította az arcomat, hogy a szemembe nézhessen.

- Mégis mit szeretnél hallani? – sóhajtottam. – Hogy te is az enyémben?

- Miért viselkedsz így?

- Hogyan viselkedem? – értetlenkedtem. Pontosan tudtam, hogyan viselkedem. A baj csak az volt, hogy magam sem tudom miért.

- Úgy, mintha az a pár óra nem jelentett volna semmit! – emelte fel egy kicsit a hangját Rob.

- Tudod mit? Nincs kedvem ezt most megvitatni! – mondtam dühösen, Rob szemébe nézve. Állta a pillantásomat, majd előre fordult.

- Rendben van – felelte keményen, és nem is nézett rám többet. Ezt akartam, vagy nem? Akkor most miért zavar ennyire, hogy rám se hederít? Mikor megérkeztünk, a többiek észrevették a nem éppen rózsás hangulatunkat. Tomot azonban ez egyáltalán nem érdekelte, vigyorogva jött oda hozzám.

- Azt hiszem mi még nem is találkoztunk, a nevem…

- Tom, szállj le róla! – kiabált rá Rob, mire rögtön visszavonult. Ezen azért majdnem sikerült elnevetnem magam. A bár előtt találkoztunk a Nikki-Kellan párossal is, és mint kiderült, a fiúk ismerték Kellan-t még régebbről, és jóban is voltak. Nikki közben észrevette a furcsa helyzetet, és valószínűleg én festhettem a legelveszettebben, ugyanis értetlenül rám pillantott. Csak megráztam a fejem, jelezve, hogy majd később elmagyarázom. Ekkor odajött mellém Lizzy.

- Na gyere, szerzünk neked alkoholt. Rengeteg alkoholt…

(Rob)

Kezdtem tényleg azt hinni, hogy Kristen-t egyáltalán nem érdekli, hogy újra találkoztunk, és ez valahol bántott. Pedig egészen eddig meg voltam róla győződve, hogy engem egy lány viselkedése sem tud bántani. Miután bementünk, a húgomék gőzerővel azon voltak, hogy leigyák magukat a sárga földig, nem is csodálom, ezt az estét nem is élhetnénk túl másképp. Én bezzeg magányosan ültem a bárpultnál, míg Tom oda nem jött…

- Hé, ez itt az új csajom, Maggie – jelentette be vigyorogva, miközben mellette két nagyon-nagyon öntudatlan lány állt.

- Az új csajod? Mióta tart a románc? – érdeklődtem.

- Meglehet vagy már öt perce… nem ez a lényeg – legyintett. – Ő itt Maggie egyik barátnője, Hannah. Jól jönne neki egy pasi – vonogatta a szemöldökét Tom.

- Fantasztikus… csak engem hagyjál békén – morogtam.

- Jaj, ne már! Hát nem érted? Féltékennyé teheted Kristen-t!

Ha ma nem épp az idiótábbik énem kerekedett volna felül rajtam, Tom képébe mondom, hogy nem leszek ilyen gyerekes és semmi kedvem ehhez. De az tény, hogy Kristen nem tűnt túl boldognak a viszontlátástól, és így talán ki is deríthetném, hogy tényleg ennyire nem érdekli, vagy csak úgy tesz…

(Kristen)

Még egy csomó pia után is arra törekedtem, hogy semmiképpen se figyeljem Robot. Legszívesebben a karjaiba ugrottam volna, de volt bennem valami rossz érzés, ami visszatartott ettől. Így hát próbáltam egész este úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne, de a próbálkozásom nem volt túl sikeres. Apró habozás után megengedtem magamnak, hogy egy pillantást vessek Rá. A szemeimmel végigpásztáztam a helyiséget, és nagyon nem kellett volna megtalálnom…

Rob és valami szőke csaj egymás torkán dugták le a nyelvüket éppen egy közeli asztalnál. Alig mertem elhinni, de fájt a látvány, ahogy egy szinte idegen srác egy másik csajjal enyeleg. Rájöttem, hogy az az egyetlen éjszaka Párizsban csodálatos volt. De ahogy visszajöttem ide, a mesének vége lett.

Fogalmam sincs miért, de a könnyeim eleredtek. Nem akartam az ismerőseim előtt megalázni magam, így hát gyorsan felálltam és a női mosdó felé igyekeztem, miközben elhaladtam az asztaluk mellett. Szerencsére a helyiségben nem volt senki, így szabadjára engedtem a zokogásom. Nem értem, mi történik velem, miért fáj, hogy mással látom Őt? Alig ismerem…

Csak álltam a csapnak támaszkodva, bámulva a könnyeim a tükörben, mikor valaki benyitott. Remek, pont Rá volt most szükségem…

- Kristen… - szólt hozzám vigasztaló hangon, de most nem akartam őt látni, mikor az előbb olyan jól elvolt egy szőke macával.

- Talán vak vagy? – kiabáltam rá. – Az ajtón egy szoknyát viselő bábu van, ha nem viselsz szoknyát, húzz innen a fenébe!

- Most meg mi a frászért húzod így fel magad!? – emelte fel a hangját. – Egész este úgy viselkedsz, mintha nem történt volna semmi Párizsban! Annyira jól megvoltunk, csak beszélgettünk és sétáltunk, néha percekig csókolóztunk! Tökéletes volt az egész, erre most így viselkedsz!

- Nem vár a csajod? – gúnyolódtam.

- Jajj, hagyd már ezt – sóhajtott fel Rob. – Tudom, hogy érdekel, mert elsírtad magad.

Rob közelebb jött hozzám, és szembe fordított magával, ujjaival óvatosan eltüntette a könnycseppeket az arcomról.

- Mit akarsz tőlem? – bukott ki a kérdés belőlem.

- Azt, hogy ne legyél ilyen – felelte Rob halkan, majd lassan felém hajolt, hogy ajkait az enyémhez érintse. A csókja most gyengéd volt és figyelmes, de mégis megvolt benne az a tűz… Ujjai a hajamban voltak, a testemet szorosan az övéhez vonta, míg nyelveink játéka egyre csak szenvedélyesebb lett. A karjaiban elfelejtettem mindent. – És csak hogy tudd… - szólalt meg Rob miután elváltunk – az a csaj egyáltalán nem érdekel. Megint Tom hülye ötletét követtem, aki azt mondta, hogy tegyelek féltékennyé. Azt hiszem sikerült.

Felnéztem az arcába, és rám mosolygott. A szám akaratlanul is halvány mosolyra húzódott, mire Rob még egy apró csókot nyomott az ajkaimra. – Jobb lesz, ha megyek, mielőtt itt találnak – mondta, majd lassan elengedett és kisétált a mosdóból.

(Rob)

- Óh nocsak, Ashley Greene, ha látnád, hogy a karjaimba omlottál… - mondta vigyorogva Tom, a karjaiba véve az alvó Ashley-t, hogy felvigye hozzánk. De a megjegyzését Lizzy is hallotta és jól tarkón vágta őt. Csodálkoztam, hogy még ennyire magánál volt…

Rám hárult az a feladat, hogy felvigyem az alvó Kristen-t. Ő nem ütötte ki magát úgy, mint Ashley, de a mai dolgok után nem lepődtem meg rajta, hogy elszundikált a taxiban. De így is imádnivaló volt.

Miután Tom befektette Ashley-t Liz ágyába, a húgomhoz fordultam. – Jobb lenne, ha kényelmesen meglennétek itt. Tom majd a kanapén alszik, Kristen-t meg beviszem magamhoz.

- Hmm… lássuk csak, engedjem-e, hogy bevidd magadhoz Kristen-t… NEM! – vágta rá Lizzy rögtön.

- Ne csináld már, nem teszek vele semmit – mondtam őszintén, Lizzy pedig az arcomat fürkészte. Valamit láthatott rajta, mert végül felsóhajtott és rábólintott a javaslatomra. Átvittem Kristen-t az én szobámba és lefektettem az ágyra. Kisimítottam egy tincset az arcából, ami annyira nyugodt volt most, hogy nem tudtam nem elmosolyodni. Egy apró csókot nyomtam az ajkaira, vigyázva, hogy ne ébredjen fel, és utána még percekig – vagy órákig – figyeltem, ahogy alszik…

2. fejezet

És máris itt van a következő rész :D Nagyon-nagyon köszönöm a sok visszajelzést, örülök, hogy tetszik a történet, remélem ez így is marad :)
Abellana

(Kristen)

- Már megint rajta jár az eszed? – kérdezte Ash, az arcom előtt hadonászva a kezeivel, hogy végre figyeljek rá. Mivel úgy döntöttünk, hogy nem telhet el az egész nyár semmittevéssel, most egy kicsi, de elegáns étteremben szolgáltunk fel. Jobbat nem is találhattunk volna, a hely barátságos volt, nem sznob idiótáknak kellett felszolgálnunk, és többnyire a főnök is elviselhető volt. Ráadásul egyenruha helyett csak egy kikötés volt, hogy egy egyszerű fehér blúzt viseljünk.

- Nem jár az eszem mindig rajta – fintorogtam, de közben tudtam, hogy nem mondok igazat. És ezt persze Ashley is rögtön kiszúrta. Kezeit arcom két oldalára tette és mélyen a szemembe nézett, mintha csak hipnotizálni próbálna.

- Figyelj, Kris. Ha egyfolytában egy srácra fogsz gondolni akit pár óráig ismertél, elcseszed az életed. Kifogsz majd valami perverz alakot, hozzámész, szülsz pár kölyköt és közben az jár az eszedben, hogy mi lett volna ha… inkább akadj le a pasiról.

- Furcsa képeid vannak neked a jövőről, Ash – mondtam nevetve, mire ő bosszúsan felsóhajtott.

- Nem érted a lényeget? Lépj túl az egészen, nem vesztegetheted az idődet álmodozással. Sőt, már tudom is mit fogunk tenni. Ma este te, én és Nikki elmegyünk és jól leitatunk téged.

- Remek terv – morogtam.

- Lányok, mi folyik itt már megint? Nem lehetne, hogy dolgozzatok ahelyett, hogy a szátokat jártatjátok? – jött oda mellénk Jack, az étterem vezetője. Felsóhajtva összenéztünk Ashley-vel és folytattuk a munkát.

(Rob)

- Hogy lehet, hogy nem húztad meg? – kérdezte Tom értetlenkedve. – Én ezt nem értem. Ha beadsz neki valami szar szöveget a szerelem városáról, máris a karjaidba omlik. Vagy eljöhettél volna a hotelbe felébreszteni engem, hogy legalább én megfektessem.

- Tom, ezt most nehéz lesz neked elhinni, de a nők nem arra vannak, hogy lezavarj egy pár perces menetet mindegyikkel – mondtam.

- Héé! – emelte fel a kezét védekezésképpen Tom. – Pár perces? Én nem vagyok gyorstüzelő…

- Látom értetted a lényeget – nevettem fel barátom reakcióján.

- Na jó, ha ennyire oda vagy érte, keresd meg – vont vállat.

- Tom, tényleg ennyire hülye vagy? Nem tudom a teljes nevét, csak annyit mondott, hogy amerikai, honnan tudjam hol van? Láttál te már Amerika-térképet? Nem hiába olyan kurva nagy.

- Még mindig nem értem, hogy mitől olyan nagy durranás ez a csaj – sóhajtott fel Tom. – Vele voltál pár óráig, még csak le sem fektetted, erre máris egyfolytában ő jár a fejedben.

- Hát épp ez az, ő nem csak egy lány volt. Egyetlen csóktól olyat éreztem amit még soha.

- Kár, hogy ő nem hallhatja ezt a nyálas szöveget. Rögtön oda lenne érted – fintorgott Tom. Én meg csak nevettem rajta…

Péntek délelőtt volt, mi pedig a könyvesboltban voltunk, ugyanis mindketten itt dolgoztunk. Tom persze a könyvekkel is úgy volt, mint a nőkkel, hogy nem sok dologra jók, de a szülei rávették, hogy kezdjen el melózni a nyáron, így itt kötött ki. Egy valamiben viszont igaza volt: tényleg egyfolytában Kristen járt a fejemben. Tisztában voltam vele, hogy soha többé nem látom, de akkor sem tudtam másra gondolni. De talán így kellett lennie, csak pár óra járt nekünk együtt…

(Kristen)

Munka után Ashley-vel hazamentünk elkészülni, bár ez nekem lényegesen rövidebb ideig tartott, mint neki. Nem vittem túlzásba, csak egy farmert és egy ujjatlan pólót vettem fel tornacipővel, és ugyanaz a szolíd smink volt rajtam mint az étteremben. Ash rögtön rosszallóan csóválta a fejét amint meglátott. A bárba taxival mentünk – mivel most az én leitatásom volt a cél – de először felvettük Nikki-t.

- Gyakran jártok ide? – kérdeztem a lányokat mikor megérkeztünk.

- Nem igazán – vont vállat Ash. – Egyszer-kétszer voltunk itt még kicsit régebben. De hidd el, bírni fogod. Legalább nem ott jár az eszed, ahol nem kéne.

- Mi? Még mindig azon a srácon jár az eszed? – fordult felém Nikki.

- Jó, tudom, reménytelen eset vagyok – forgattam a szemeimet. – Inkább ejtsük a témát. Megígérem, hogy ma este megpróbálok elfelejteni mindent.

- Ez a beszéd – vigyorgott Ash. – Na gyertek, menjünk…

Ashley rögtön a mély vízbe akart ugrani és rövidet itatni velünk, de javasoltam, hogy kezdjünk inkább sörrel, nem akarom, hogy az egész este kiessen majd reggelre. És tényleg jó lett volna, ha egy kicsit elszakadok attól a párizsi éjszakától, úgyhogy elhatároztam, hogy betartom az ígéretem és felejteni fogok ma este.

- Szóval, azt már tudom, hogy Ash fűvel-fával is… - kezdtem, mire Ashley csak kinyújtotta a nyelvét – de veled mi a helyzet? – fordultam Nikkihez. – Hogy jöttetek össze Kellel?

- Természetesen az is Ashley műve – nevetett fel Nikki. – A harmadik éve voltunk osztálytársak a gimiben, amikor közölte velem, hogy az unokabátyja most szakított a barátnőjével és feltett szándéka, hogy összehozzon minket. De én persze először tiltakoztam, aztán persze elérte, hogy találkozzunk. Kellan meg én csak barátok voltunk először, bár akkor is volt már valami vonzódás, de akkor még nem törődtünk vele. És egy hónappal később… mégis összejöttünk.

- Ez aranyos – mondtam mosolyogva. Nem lepett meg, hogy Nikki és Kellan régóta együtt vannak, eddig is összeszokott párosnak tűntek.

- Na igen, Ash összehoz bárkit bárkivel, csak magának nem talál soha senkit – mondta Nikki.

- Na jó, ha jól emlékszem Kris miatt vagyunk itt, úgyhogy ne fecsegjünk többet. Inkább igyatok… - adta utasításba Ash, és igaza is volt. Egy-két ital után kicsit feloldódtunk és jól éreztük magunkat. A színpadon egymást váltogatták a zenészek, egyikük sem volt rossz, de valahogy nem keltették fel az érdeklődésem. A következő lány viszont igen. Pár fiúval lépett fel a színpadra, és nagyon tetszett a hangja. Ashley is felfigyelt rá, és miután pár pillanatig nézegette, hirtelen mintha eszébe jutott volna valami.

- Mi a… őt ismerem! – kiáltott fel.

- Tényleg? Honnan? – kérdeztem.

- Ő Lizzy, vele meg a bátyjával osztálytársak voltunk általánosban, nagyon jóban voltunk, de régóta nem láttam már őket – felelte Ash, az arcán pedig egy nosztalgikus mosoly jelent meg. A szőke lány előadásának a végén Ashley a színpad felé húzott engem meg Nikki-t.

- Lizzy Pattinson? Atyám, évek óta nem láttalak! – köszöntötte Ashley, mikor lesétált a színpadról. A közönség tapsa még mindig hallatszott.

- Ashley? – jelent meg egy fülig érő mosoly a lány arcán. – Már vagy ezer éve nem találkoztunk! Mi van veled? – érdeklődött, miközben megölelték egymást.

- Hát… semmi különös. Mi van a bátyáddal?

- Pff, ne is mondd… az agyamra megy, mint mindig – nevettek fel mindketten, majd Ashley felénk fordult.

- Liz, ők itt a barátnőim, Kristen és Nikki – mutatott be minket, Lizzy pedig egy barátságos mosolyt küldött felénk. Szimpatikus lánynak tűnt.

- Nem is láttalak titeket itt, pedig elég sokszor zenélünk itt a srácokkal – mondta Lizzy.

- Nem járunk ide túl gyakran – felelte Ash. – De úgy örülök, hogy most összefutottunk!

- Igen, én is. Mindenki oda lesz otthon, ha elmesélem nekik, hogy kivel találkoztam – nevetett Lizzy. – Hé, tudjátok mit? Holnap nem énekelek, de eljöhetnénk mindannyian. Megismerhetnénk egymást – intézte ezúttal hozzánk a szavait.

- Persze, az jó lenne – feleltem mosolyogva, mire Lizzy bólintott.

- Remek! Örülök, hogy találkoztunk – mondta. – Még mindig ugyanaz a számod? – kérdezte Ashley-től, aki bólintott. – Oké, akkor holnap hívlak. Nemsokára látjuk egymást – mosolyodott el Lizzy, majd elköszönt tőlünk és a pár sráccal akivel zenélt, összepakoltak. Hamarosan pedig mi is taxit hívtunk és hazamentünk. Lefekvés előtt az volt az utolsó gondolatom, hogy az este folyamán nem is jutott olyan sokszor az eszembe Rob.

Reggel fejfájással ébredtem, úgy látszik, ha az estémre nem is, de a reggelemre hatással volt a tegnapi piamennyiség. Örültem, hogy ma nem kell dolgoznunk, kiheverhetjük a másnaposságot estig, csak hogy felkészüljünk egy újabbra.

Nagyjából rendbe szedtem magam a fürdőben, aztán letámolyogtam a konyhába a hívogató kávé illatára. Anya persze máris ott tevékenykedett.

- Látom felébredtél, álomszuszék. Jó reggelt! – köszöntött, mikor meglátott. – Hogy telt az este? – kérdezte, miközben én leültem az asztalhoz, ő pedig elém tolt egy bögre gőzölgő kávét és pár szelet pirítóst.

- Nem volt rossz – feleltem. – Találkoztunk Ashley egyik régi barátnőjével, úgyhogy ma megint lemegyünk mindannyian.

- Óh… hát, jó szórakozást – mondta anyám.

- De ugye nem gond? – kérdeztem. – Mármint… ha kell valamit segíteni itthon vagy ilyesmi…

- Jajj, ne butáskodj Kristen – legyintett anyám. – Örülök, hogy ilyen jól viselted a költözést, megismertél pár embert és még munkát is találtál. Mindezt pár hét alatt.

- Hát… miért is ne hozzuk ki a legjobbat a helyzetből – motyogtam.

- Na látod, ez a jó hozzáállás. Jut eszembe, a bátyád megígérte, hogy hamarosan meglátogat majd minket – közölte anya.

- Micsoda? Cameron idejön? – élénkültem fel rögtön. Cam már pár éve nem lakott velünk, úgyhogy ő ott maradt Los Angelesben, amiért eleinte egy kicsit nehezteltem rá, de aztán rájöttem, hogy nem ő tehet anyánk hóbortjáról. Mindig is jól kijöttünk, csak apróbb testvéri veszekedések voltak köztünk, mint a legtöbb családban. Örültem, hogy hamarosan láthatok egy ismerős arcot, és nagyon hiányzott már amúgy is.

- Nem rögtön, gondolom – felelte anya. – De előbb-utóbb úgyis meglátogat minket pár napra.

Hirtelen belelkesültem, nem csak ettől a hírtől, de máris kezdtem úgy látni, hogy London nem olyan borzasztó. Persze a meleg és napos Los Angelesbe bármikor visszamentem volna, de összefoglalva mindent, lehetne rosszabb is. Van munkám, van pár barátom, és gyakorlatilag tiszta lappal kezdhetek mindent.

Úgy döntöttem, hogy átmegyek Ash-hez, gondoltam örülni fog, hogy most bármilyen hülye ötletére vevő lennék. Mikor bekopogtam a szomszédba, az anyukája nyitott ajtót.

- Kristen, szervusz! – mosolygott rám.

- Jó reggelt, Mrs. Greene! Ashley már felébredt? – kérdeztem udvariasan. Ash anyukája idegesen legyintett egyet.

- Ugyan… ki sem lehet rángatni az ágyból. De nyugodtan menj fel hozzá, hátha te sikerrel jársz – invitált be kedvesen, úgyhogy felmentem Ash szobájába. Mikor benyitottam, szétterülve feküdt az ágyon, össze-vissza tekerve maga alatt a takarót. Majdnem felnevettem a látványtól, de nem a hangommal szándékoztam felébreszteni. Egyszerűen fogtam magam és beugrottam mellé az ágyba.

- Jesszusom, mi a frász van? – morgott Ashley, de mikor felém nézett volna, a beszűrődő napfény elvakította. – A kurva élet… mit művelsz, Kris? Mennyi az idő, hajnali hat?

- Délelőtt fél tizenkettő van édesem, de rá se ránts. Van egy ajánlatom, amit nem akarsz kihagyni.

- Kora reggel van… bármit kihagyok, ha alvásról van szó.

- Nos, az nagy kár – mondtam. – Ugyanis ebben a pillanatban bárhová elmennék veled, akárhová csak kedved tartja. – Ashley erre rögtön felkapta a fejét és rám nézett, mire én elvigyorodtam.

- Úgy érted, hogy még vásárolni is? – kérdezte. – Nyafogás nélkül, órákig tűrnéd a próbafülkében?

Rögtön elfintorodtam. Naná, Ash meg a vásárlás… örök cimborák. – Legyen – mondtam beletörődve. – Elmegyek veled vásárolni.

Ash rögtön felsikoltott és kipattant az ágyból. Villámsebességgel kapkodott elő pár ruhadarabot, amit rögtön magára is rángatott, majd megigazította magát a fürdőben és szaladt is vissza hozzám.

- Hidd el, nem fogod megbánni – vonogatta a szemöldökét, mire felnevettem. Lefelé menet Mrs. Greene elképedve nézte, hogy a pár perce még félig hulla lánya most össze-vissza pattog. Ashley csak pár szót intézett hozzá, majd azon igyekezett, hogy engem kifelé húzzon a házból. Hihetetlen, de most még a vásárlás sem tűnt akkora rémálomnak mint általában…

Az ígéretemhez híven nyafogás nélkül bírtam a ruhapróbákat és a kirakatok nézegetését, sőt, vettem egy-két cuccot ami megtetszett és a pénztárcám is megengedhette. Ashley „ez már haladás”-arcot vágott, amin nevetnem kellett. Pár óráig jártam vele a butikokat, aztán visszamentünk hozzájuk és a szobájában beszélgettünk, míg ő az új ruháit próbálgatta. Valamikor hét körül Lizzy felhívta Ashley-t, és pár percig beszéltek, de nem igazán figyeltem rájuk. Már megint befurakodott a gondolataim közé Ő…

- Na jó, most felöltöztetlek aztán átmegyünk Lizzy-hez – jelentette ki Ash.

- Miért?

- Ő javasolta, azt mondta a szülei is örülnének ha újra látnának, és én mindig is nagyon kedveltem őket, úgyhogy miért ne. Aztán majd együtt elmegyünk a bárba és Nikki meg Kellan ott várnak majd minket – mondta a tervet.

- Oké, én benne vagyok – vontam vállat, mire az újonnan beszerzett ruháim közül Ash kiválasztott egy szűk farmert és egy ujjatlan fekete pólót, ami igencsak mélyen dekoltált volt, de nagyon megtetszett. Elküldött átöltözni, hogy utána sminkeset játszhasson rajtam.

- Még mindig nem értem mire kellett ez az egész – fintorogtam.

- Hogy csini legyél! – kiáltott fel szinte felháborodva. – Nem mintha alapból nem lennél az. De ma szórakozunk, jó néha csak úgy kicsípni magunkat.

Sóhajtva elfogadtam a magyarázatot, majd elindultunk Lizzyékhez. Mikor odaértünk a házukhoz, ő nyitott ajtót.

- Ashley, Kristen! Köszi, hogy előbb idejöttetek – mondta mosolyogva, Ashley pedig csak legyintett. A hangokat hallva egy újabb ember csatlakozott hozzánk.

- Ashley, de régen láttalak! – mondta mosolyogva a barátságos, szőke nő, aki valószínűleg Lizzy anyukája lehetett.

- Anya, ő itt Kristen, vele is tegnap találkoztam a bárban – mutatott be Lizzy, az anyukája pedig felém is egy kedves mosolyt küldött.

- Örülök, hogy találkoztunk. Clare vagyok. – Kezet fogott velem, én pedig szintén elrebegtem egy „én is örülök”-öt. Pár mondat után hárman felmentünk Lizzy szobájába. Elkezdtünk beszélgetni és kicsit jobban megismertük egymást, és most már biztosan kijelenthettem, hogy tényleg nagyon jófej és normális lány volt. Egyszer csak hangos röhögést hallottunk a szomszéd szobából.

- Mi ez? – kérdezte Ashley a homlokát ráncolva.

- Csak a bátyám – legyintett Liz a szemét forgatva. – Itt van Tom, úgyhogy most teljesen barmok, mindig ez van…

De miközben egyre jobban szórakoztunk, mi sem fogtuk vissza a hangunkat, Ashley és Lizzy remek sztorikat meséltek egymásról a régi időkből, és sokat nevettünk a visszaemlékezéseken. És úgy látszik mi is elég zavaróak voltunk, ugyanis hirtelen benyitott valaki az ajtón.

- Liz, nem lehetne, hogy kicsit… - Nem tudta befejezni a mondatot. Észrevett engem. A szürkéskék szempár értetlenül bámult rám. Az első gondolatom az volt, hogy ez lehetetlen. De mégis… Rob az ajtóban állt.

1. fejezet

Örülök, hogy máris érdekel titeket a történet, és el is készültem az első fejezettel :) Írjatok véleményt ;)
Abellana

(Kristen)

Ha egy éve valaki azt mondja nekem, hogy a legjobb barátnőm megházasodik, ráadásul álomesküvője lesz Párizsban, biztosan kiröhögöm. Pedig így volt. Amanda a szomszédunk volt Los Angelesben és úgy négy éves korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. Vagyis voltunk…

Két hete fordult fel teljesen az életem. Nem mondom, hogy Los Angelesben minden tökéletes volt, mert közel sem. Na de semmiért sem költöztem volna el egy másik földrészre, távol a barátaimtól és a megszokott környezettől. Aztán a szülinapomon anyám bejelentette, hogy irány London. Szeretem őt, de néha hajlamos csak a saját érdekeit nézni. Elváltak apámmal, ő pedig úgy döntött, hogy változtat az életén. Meg az enyémen is.

Néhány bonyodalom után sikerült előbb elvégeznem a gimit és a nyár első napján Angliába költöztünk. Nem értettem, hogy miért volt ennyire sürgős, két hét múlva befejeztem volna az utolsó évemet, de anyám rögtön költözni akart.

Irigyeltem Amandát. Nyolc hónapja találkozott Jacksonnal, és rögtön egymásba is szerettek. Én is valami ilyenről álmodoztam régebben, egy szenvedélyes szerelemről, ami magával ragad és nem is ereszt el többet. De nagyon szerettem őt, és örültem, hogy neki összejött.

Az első ember akit megismertem Londonban, Ashley volt. A szomszédunkban lakik a szüleivel, akik rögtön át is jöttek köszönteni az új lakókat. Anyám oda volt a gyönyörtől, én pedig még mindig sokkban voltam. De Ashley-vel azonnal jóban lettünk. Ugyanannyi idős volt mint én, és neki sem volt túl jó helyzete. A szülei egyfolytában marták egymást, de fenntartották a tökéletes család látszatát.

Az első hét mégsem bizonyult olyan borzasztónak, Ashley bemutatott az unokatesójának és az ő barátnőjének, így ismertem meg Kellan-t és Nikki-t, akik szintén nagyon rendesek és jófejek voltak. De akkor is… semmi sem pótolhatta Los Angeles-t.

A „plusz 1 főm” az esküvőre Ashley volt, egyrészt mert ki más is lehetett volna, másrészt pedig könyörgött, hogy jöhessen, mivel imádja az esküvőket és Franciaországot. Amanda örült neki, hogy nem vagyok annyira egyedül Londonban, én pedig örültem az ő boldogságának.

Az esküvő gyönyörű volt és Ash sem túlzott mikor azt mondta, hogy oda van az esküvőkért. Egész hétvégén fel-alá ugrándozott a ceremónián pedig el is pityeregte magát. Igazán aranyos volt, de aztán felpörgött megint, az esti bulin pedig mindenkivel flörtölgetett, amit én csak nevetve figyeltem. A táncért nem voltam oda, de Amanda persze rávett, hogy az apjával és Jacksonnal mindenképpen muszáj egyet táncolnom. De számomra ezek után ki is fulladt az este, inkább csendesen iszogattam az asztalnál egyedül. És az alkoholtól persze megint fetrengtem az önsajnálatban…

Nem sokkal éjfél után Ash odasietett hozzám kacarászva.

- Kris, te még meddig szeretnél maradni? – kérdezte, miközben egy pasi pár méterrel mögötte figyelt minket. Gondolom máris megvan Ashley esti szórakoztató partnere…

- Ne aggódj, egy ideig még biztos nem megyek fel – feleltem, mire ő hálálkodva megpuszilt, és elrohantak a sráccal a hotel irányába. Mivel egy szobán osztoztunk, tényleg nem terveztem most visszamenni oda. Viszont itt maradni sem akartam, ezért hirtelen ötlettől vezérelve elmondtam még egy utolsó gratulációt a barátnőmnek, majd egyedül neki indultam egy idegen városnak…

Most, hogy egyedül lehettem a gondolataimmal, el kellett ismernem, hogy Párizs csodaszép volt, éjszaka pedig egyenesen mesés. Az épületek aranyszínben pompáztak a kivilágítástól, az egésznek nagyon egyedi hangulata volt és meg tudtam érteni, hogy miért hívják a szerelem városának.

Az Eiffel-torony környéke éjszaka sem volt kihalt természetesen. Ahogy bámultam az építményt, eszembe jutott, hogy fogalmam sincs miért utálhatják a franciák az „Öreg Hölgy”-nek csúfolt tornyot. Lehet, hogy csak azért, mert amerikai vagyok, de engem megfogott a szépsége.

- Gyönyörű, nem igaz? – rántott ki egy hang a gondolataimból. Ránéztem a hang tulajdonosára. Egy velem egykorú srác lehetett, és habár most csak profilból láttam, meg tudtam állapítani, hogy nem semmi… Az első gondolatom az volt, hogy egy ilyen fiú miért áll szóba egy félrészeg lánnyal aki egyedül álldogál Párizs jelképénél, mikor megkaphatná bármelyik francia lányt.

- De, tényleg az – mondtam. Ekkor rám nézett. Helyes, féloldalas mosolya volt, ami szívdöglesztően állt neki, szürkéskék szemei vidáman pillantottak rám.

- Hadd találjam ki… amerikai vagy? – Eltalálta, én pedig kérdőn vontam fel a szemöldököm. – Az akcentusod miatt.

- Hadd találjam ki… csak nem angol? – kérdeztem, egy kicsit gúnyolódva a jellegzetes angol akcentusán. Felnevetett. És istenkém, hogy milyen irtó szexi nevetése volt…

- A nevem Robert – nyújtott kezet. – De mindenkinek csak Rob.

- Kristen – mutatkoztam be én is, szintén felé nyújtva a jobb kezemet. – De mindenkinek csak Kristen.

Újra felnevetett, amitől nekem is vigyor kúszott az arcomra. Számomra is meglepően, az kezdett el járni a fejemben, hogy csak el ne menjen most.

- Szóval Kristen, mi hoz egy amerikai lányt ide Párizsba? – érdeklődött az arcomat fürkészve.

- A legjobb barátnőm ma ment férjhez, és itt akart esküdni Párizsban. Úgyhogy itt vagyok pár napja és holnap utazom is el – válaszoltam. – És veled mi a helyzet? Miért vagy Párizsban?

Robert erre keserűen felnevetett, és a cipőjét fixírozva a fejét csóválta.

- Ez egy hosszú és irtó hülye történet, amit ha elmesélnék, komplett idiótának néznél – mosolygott rám.

- Azért csak próbáld meg, hátha nem nézlek akkora hülyének – viszonoztam a mosolyt, mire ő felsóhajtott.

- Egy lány miatt vagyok itt – bökte ki végül. – Szóval… nem rég végeztem a gimivel, és volt egy csaj akit nagyon meg akartam kapni az utolsó évben. Kis híján össze is jött volna a dolog, de akkor családi vakációra jöttek Párizsba. Erre a legjobb haverom elkezdett győzködni, hogy ez egy életre szóló kaland lesz, egy éjszaka Párizsban egy csajt hajkurászva. Én meg hülye voltam és kis mértékben részeg, úgyhogy lecsaptam az ötletre és az első géppel iderepültünk. A csaj meg a szülei a francia barátaik valami sznob buliján voltak ma este és én meg a haverom – Tom – szmokingban megpróbáltunk belógni. Nem sikerült, én meg rájöttem, hogy ez a lány nem is érdekel. Hajtott a kalandvágyam ezért egy idegen városba jöttem egy elmebeteg ötlet miatt.

A történet végeztével Rob rám nézett. Én pedig elnevettem magam. Igaza volt, tényleg hülyének néztem, de imádnivaló hülyének.

- Látod? Megmondtam! Most azt hiszed, hogy egy idióta vagyok! – kiáltott fel nevetve.

- Nem, tudod mit? Az utolsó szabad nyár, fiatal vagy és kalandvágyó, igazából meg tudom érteni – mondtam, de még mindig nevettem közben. Rob pedig csak mosolyogva nézte a szórakozásomat. Ami pedig furcsa volt, hogy észre sem vettem, ahogy a története közben elkezdünk sétálni. De még furcsább volt, hogy nem is zavart. Idegen utcákon sétáltam egy idegennel és mégis jól éreztem magam és biztonságban.

- Na jó, ha túljutottál a megalázó történetemen, akkor van egy ötletem. Játsszunk egyet! – mondta Rob, miközben szembe fordult velem és hátrafelé kezdett el sétálni. Akárcsak egy nagy gyerek…

- Hogy mivan?? Játszani? Hány éves is vagy, Rob? – nevettem fel.

- Ó, hidd el, a játékokat sokan alábecsülik pedig így megismerheted az ellenfeled – mondta, az arcán egy szexi, veszélyes kifejezés ült. – Megmondom, hogy lesz. Kérdezek valamit, te őszintén válaszolsz, aztán fordítva.

- Honnan tudod, hogy nem hazudok?

- Ugyan, Kristen… két idegen egy éjszaka találkozik, valószínűleg sosem látják egymást újra. Mi értelme hazudni? Hova lenne akkor a móka? – Rájöttem, hogy igaza van. Úgyhogy csak hagytam neki, hogy ő kezdjen. – Szóval az első kérdésem… mi a legfontosabb az életedben?

- Ez egy hülye kérdés – forgattam a szemeimet.

- Számomra nem. Na gyerünk, válaszolj.

- A legfontosabb…? A barátaim, gondolom. Már amennyi megmaradt belőlük. A legjobb barátnőm férjhez ment, a többi barátomat el kellett hagynom, és… nem is tudom. Szeretném megbecsülni azokat, akik még megmaradtak.

Engem is meglepett, hogy kezdtem teljesen megnyílni egy idegennek. Rob egy ideig halkan nézte az arcomat, a szemeiben mintha a szimpátia jele csillant volna.

- Na jó, én jövök. Melyik volt az eddigi legboldogabb pillanat az életedben?

- A mostani – vágta rá rögtön, szinte gondolkodás nélkül.

- Most csak hülyéskedsz. Tessék, így kitárom neked a lelkem, erre mit kapok cserébe?

- Nem, komolyan mondom – ellenkezett Rob szinte már felháborodva. – Gondolj bele, mi lehet annál szebb, mikor két ismeretlen találkozik és rögtön egy hullámhosszra kerülnek, megértik egymást, elmondják az igazi gondolataikat… hányszor fordul ez elő bárkivel is az életben?

Ahogyan őt hallgattam, rájöttem, hogy mennyire igaza van. Ez tényleg egy varázslatos dolog. És éppen velem történik meg…

- Akkor most én jövök – lelkesült fel rögtön Rob. – Mikor volt az első alkalom, hogy… tudod.

- Nem, nem tudom – értetlenkedtem. Vagy csak nem akartam megtudni, hova akar kilyukadni.

- Oké, mikor voltál először pasival? – kérdezett rá konkrétan.

- Mi?? Miféle kérdés ez már? – nevettem fel.

- Na mi az, csak nem szégyenlősködünk? – kérdezte Rob enyhén szadista mosollyal.

- Nem, csak…

- Csak?

- Csak még nem volt alkalom! – böktem ki idegesen, fülig elpirulva, kissé hangosabban a kelleténél. Ő pedig láthatóan megdöbbent.

- Hű, nézzenek oda. Milyen bájos – méregetett mosolyogva.

- Rendkívül – nevettem. – Csak egyik barátomnál sem éreztem azt, hogy vele kell megtörténnie. Ennyi az egész.

- Szerintem ez jó. Mármint a legtöbb csaj a gimiben szétteszi a lábát bárkinek. Ritka, ha van valaki aki nem ugrik be akárki ágyába csak mert ez a menő.

- Mondja ezt az aki Párizsba jött egy dugásért – nevettem, mire Rob csak a szemeit forgatta. – Na jó, nincs több játék. Azt hiszem így is eleget fecsegtem.

- Szerintem egyáltalán nem volt fecsegés. Érdekes lány vagy. És hidd el, ez nagy szó, mert eddig sose a csaj mondanivalója érdekelt.

- Szerintem meg az érdekes nem feltétlenül egy bók. Ha azt mondod egy lánynak, hogy érdekes az azt jelenti, hogy „egész okos vagy, de elég ronda”.

- Dehogy jelenti – nevetett Rob. – A kedvedért helyesbítek. Te egy nagyon szép és érdekes lány vagy, Kristen. És még senkivel sem beszélgettem ilyen jót.

Rob a szemembe nézve elmosolyodott, én pedig akaratlanul is visszamosolyogtam. Le sem tagadhattam volna, hogy ő nem csak úgy érdekel engem, mint egy beszélgetőtárs. De többet amúgy sem találkozunk, és ő valószínűleg csak egy egyszerű lányként tekint rám.

- Hát… kösz, asszem – nyögtem ki nehezen, ugyanis az arca közelsége elbódított. Észre sem vettem, hogy mosolyra húzódó ajkait figyelem, csak mikor elkezdett felém közeledni. Ösztönösen kezdtem el hátrálni, míg a hátam hozzá nem ért valamihez. Egy épület falához.

Rob két karjával megtámaszkodott a fejem mellett, hogy esélyem se legyen elmenekülni. Egyik keze végigsimított az arcomon, alig érintve a bőrömet. Arca újra felém közeledett, de először nem azt tette amit vártam. Finoman végighúzta az ajkait az arcomon, míg el nem ért a fülemhez.

- Nagyon szívesen – felelt halkan arra a pár szóra, amit még pár perce nyögtem ki. Újra végighúzta az ajkait az arcomon, de a szám sarkánál megállt, homlokát az enyémnek döntötte, testével pedig szorosabban hozzám simult. A szívem mindennél hangosabban vert. Ajkaival nagyon óvatosan megérintette az enyémeket, de nem ment tovább, csak azt hagyta, hogy összeérjenek. Én viszont nem tudtam tovább várni.

Türelmetlenül kezdtem el csókolni, amire rögtön reagált is. Szenvedélyesen ostromolta ajkaimat és közben nyelve is bebocsátást kért a számba, amit örömmel adtam meg. Nagyon lassan kezdett el játszadozni a nyelvemmel, miközben a testét még közelebb éreztem magamhoz. Végtelenül érzéki csók volt, eszményibb, mint amit valaha láttam vagy amiről valaha olvastam. Teljesen elragadott az ereje, fantasztikus volt így csókolózni valakivel.

Óráknak tűnő percek után elváltak az ajkaink, de nem távolodtunk el egymástól. Rob a szemembe nézett, egyik keze a nyakamon pihent, a másik pedig a csípőmön volt. Mindketten ziháltunk még egy kicsit az előbbi szenvedélyes percek után.

- Gyere velem – mondta hirtelen Rob, majd megragadta a kezemet és magával húzott. Azon az éjszakán bejártuk Párizst, és folytattuk a beszélgetést, néha apróbb csókokat váltva. Kétségtelenül életem legjobb éjszakája volt.

Mikor Rob elkísért a hotelig, már reggel hat óra körül járt az idő, a Nap is felkelt már.

- Hát… megérkeztünk – mondtam, mikor odaértünk az épület elé. Akaratom ellenére is kihallatszott a szomorúság a hangomból, hiszen tudtam, hogy nem lesz még egy ilyen éjszaka az életemben. És mi ketten valószínűleg nem látjuk egymást többé.

- Muszáj elmondanom – kezdte Rob – hogy még soha egy lánnyal sem éreztem ilyen jól magam. Sőt, senkivel sem.

- Talán minden nap el kéne utaznod valahova és felszedned egy idegent – javasoltam viccelődve, mire ő csak elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, arcomat a két tenyere közé fogta. Arcával egyre csak közelített, hogy mindketten megkapjuk az utolsó csókunkat. Ajka lassan és gyengéden mozgott az enyémmel, miközben karjai a derekamat ölelték, az enyémek pedig a nyakát. Percekig nem engedtük el egymást, tudva, hogy akkor már tényleg el kell búcsúznunk. De nem is maradhattunk így örökké.

- Jó volt veled, Kristen – súgta mosolyogva, majd ellépett tőlem. Utoljára megvillantotta a pimasz, féloldalas mosolyt, majd hátat fordított és elsétált.