41. fejezet

 

Sziasztok! :)
Újabb csütörtök, újabb fejezet... :D És ezennel már csak négy van hátra. Köszönöm azoknak, akik írtak az előző részhez és bocsánat azért, hogy ez most egy kicsit semmilyen rész lett, csak igazából egész héten azzal voltam elfoglalva, hogy az ilyen-olyan év végi jegyeimet javítsam, na de csak kész lett időben, szóval remélem azért nem fogjátok utálni :D
Abellana

(Kristen)

A másnaposság megkeserítette a napomat és ezzel nem voltam egyedül. Ashley-vel végigszenvedtük az órákat, miközben csak az a gondolat éltetett, hogy este már újra Robbal lehetek. Így hát mikor végeztem mindennel, próbáltam magamnak emberi külsőt varázsolni, mielőtt átmegyek hozzá. Tom nyitott ajtót, de rögtön ment is Lizzyhez, épphogy csak köszönt. Kicsit furcsa volt, de gondolom csak a sietség miatt…

Az is meglepett, hogy Rob tudta, hogy mikor jövök hozzá, mégsem láttam sehol. Viszont minden aggodalmam feleslegesnek tűnt, mikor lassan benyitottam a szobájába és megláttam az asztalnál ülni. Nagyon nézett valami papírt, de most nem érdekelt, azonnal az ölébe ugrottam és megcsókoltam. Azt gondoltam ettől kicsit jobb kedve lesz, de nem így lett. Visszacsókolt ugyan, de nem ahogyan szokott.

- Valami baj van? – kérdeztem elválva tőle.

- Nem tudom… szerinted valami baj van? – kérdezett vissza, számomra kifürkészhetetlen tekintettel.

- Nem igazán értelek – motyogtam. Rob továbbra is morcos pillantással meredt rám, majd végül felém nyújtotta azt a papírt, ami a kezében volt. Elvettem tőle és elolvastam. – Mi a franc ez? – kérdeztem megdöbbenve, miután felfogtam az értelmét.

- Az engem is érdekelne – felelte Rob. – Ezt nemrég hagyta itt valaki, aki nyilvánvalóan tud valamit, amit én nem.

- Rob, komolyan nem tudom, hogy mi ez. Biztos csak egy idióta vicc.

- Nem tudom, Kristen… és mi van például Tylerrel? Mikor találkoztál vele utoljára? – faggatott számonkérő hangon, ami nem igazán tetszett.

- Hát, összefutottam vele tegnap reggel, de csak azért beszéltünk, mert el akarta mondani, hogy hallott a balesetről és örül annak, hogy jól vagyok. De ennyi volt az egész. Te komolyan azt hiszed, hogy igaz amit ott írnak? – hitetlenkedtem.

- Fogalmam sincs, hogy mit higgyek, Kristen. Mármint…

- Nehogy megint azt mondd, hogy nem tudom mit akarok – szakítottam félbe dühösen. – Veled akarok lenni, nem bizonyítottam be már elégszer? Ha én bízok benned, te miért nem tudsz bízni bennem? Végül is lásd be, nem éppen hasonló a múltunk…

Rob meglepetten rám kapta a tekintetét. Úgy nézett rám, mintha épp megpofoztam volna. – Te most komolyan ezzel jössz? – kérdezte.

- Nem, csak azt mondom, hogy nekem több okom lenne a féltékenykedésre! – feleltem idegesen. Úgy gondoltam, hogy ebben teljesen igazam van, és nem akartam, hogy Rob eltérítsen ettől a véleménytől.

- Mégis milyen okod lenne rá? Elküldtem Camillát a francba, Candyre sem vetettem egy rohadt pillantást se, mert nem érdekel senki más!

- Egyáltalán nem erre céloztam, Rob! De úgy látom veled képtelenség megbeszélni a dolgokat, mert elvakít a féltékenység, amire semmi okod! – kiabáltam. Láttam, hogy válaszolni akar, de nem hagytam neki. – Szerintem most inkább mennem kéne. Ezzel az egésszel nem érünk semmit.

- Talán hozzá sietsz? – kérdezte azzal a bizonyos féloldalas mosollyal. Ez azonban nem a kedvenc mosolyom volt, hanem gúnyos és leereszkedő. És megbántott vele. Ezt ő is észrevehette, mert leolvadt az arcáról és megenyhülten sajnálkozni kezdett volna. – Kristen, én…

- Menj a fenébe – morogtam, majd kiléptem az ajtón és a saját szobám felé siettem, hogy elrejtsem mindenki elől a könnyeimet.

(Rob)

Összevoltam zavarodva. Pedig tisztában voltam azzal, hogy Kristen szeret, de ő nem látja magát úgy, ahogyan mások, ezért nem is tudja, hogy mennyire értékes. Bennem viszont nem volt semmi különleges, csak egy srác voltam, aki életében mindössze egy olyan kapcsolatot tudott összehozni, ami tovább tartott pár óránál. Tisztában voltam vele, hogy én nem érdemlem meg őt, valaki más viszont igen. És ezért őrülten féltékeny voltam.

Végleg tisztázni akartam mindent, és tudtam, hogy kihez kell mennem. Még akkor is, ha a hátam közepére sem kívánom őt. Mivel még egyáltalán nem volt késő, nem akartam holnapig várni. Mikor bekopogtam, pontosan az nyitott ajtót, akit kerestem. Látszott rajta, hogy nem kicsit meglepődött, hogy engem lát.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte barátságtalanul.

- Bemehetek? – kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését. Tyler vonakodva bólintott, majd elállt az ajtóból, hogy bemehessek. Várakozva nézett rám. – Ha most megkérdezném, hogy van-e valami közted és Kristen közt, őszintén válaszolnál?

- Attól függ. Tényleg ezt akarod kérdezni? – Gyilkos pillantást küldtem felé, hogy felfogja, ez most nem jó idő a játszadozásra. – Miből gondolod, hogy van valami kettőnk között?

- Ti mindig is jól kijöttetek egymással – vontam vállat. – Számomra túlságosan is jól. És nem vagyok vak, tudom, hogy nem vagy közömbös iránta.

- Ezt mindenki tudja – nevetett fel keserűen. – De arról fogalmam sincs, hogy miért kételkedsz benne. Kristen csak téged hajlandó észrevenni, nem létezik számára senki más és épp ezért sosem férkőzhettem a közelébe. Minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Hidd el, bár azt mondhatnám, hogy egy kicsit is viszonozza az érzéseimet. De ő valami okból érted van oda.

Tyler szavait emésztgetve köpni-nyelni nem tudtam. Furcsa volt belegondolni, hogy ő így látja kívülről a kapcsolatunkat. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, hozzátette: - Legalább ha már ekkora mákod van, ne legyél akkora barom, hogy elcseszed!

- Kösz a jótanácsot – morogtam keserűen. Ki tudja, hogy nem csesztem-e el máris…

Miközben eljöttem onnan, még mindig azon gondolkodtam, amit Tyler mondott. De aztán hirtelen meghallottam egy hangot, ami kirántott a gondolataimból. – Rob! – Candy közeledett felém ezer wattos vigyorral a képén, amihez most baromira nem volt hangulatom. – Merre voltál mostanában? Nem is láttalak – mondta lebiggyesztett ajkakkal. Nem volt kenyerem ez a megjátszás…

- Igen, a múlt hetet kihagytam. Hosszú történet…

- Hát rendben. Egyébként úgy sajnálom azt a dolgot, biztos kicsit rosszul érzed magad – mondta, majd elkezdte a karomat simogatni.

- Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Hát hogy te meg Kristen szakítottatok. Persze én rögtön tudtam, hogy nem illetek össze, csak nem akartalak kiábrándítani. De megértem, ki akartad próbálni, hogy milyen ez a kapcsolat-dolog. Most viszont visszatér az igazi Rob! – vigyorgott.

- Nem tudom honnan vetted ezt, de nem szakítottunk! És különben is, most vagyok önmagam! – feleltem ingerülten. Hogy jön ő ahhoz, hogy véleményt alkosson bármiről, ami Kristennel kapcsolatos! Nyilvánvalóan a nyomába sem érhet.

- Mi az, hogy nem szakítottatok? De hát… én láttam ahogy valaki mással enyelgett! – dadogta értetlenül. – Rob, az a csaj csak dobbantóként használt téged!

Idegesen elkaptam a karomon lévő kezét és a szükségesnél talán kicsit erősebben szorítottam meg. – Te írtad azt a kurva papírt? – morogtam a képébe.

- Hát nem érted, hogy neked nem mellette van a helyed? – nyafogta. Ez egyértelmű beismerés volt. Dühösen ellöktem magamtól.

- Ha még egyszer Kristen közelébe mész, imádkozz, hogy ne akadj össze velem! – Nem vártam meg, hogy válaszoljon, de látszólag egy hang sem tudott volna kijönni a torkán. Faképnél hagytam és a számomra legfontosabb személyhez siettem, hátha még rendbe tudom tenni a dolgokat.

(Kristen)

Mikor kibőgtem magam, úgy döntöttem, hogy nem fájdítom tovább a szívem és inkább lefekszek aludni. Ashley inkább nem is kérdezte, hogy mi bajom, csak próbált megvigasztalni. Mielőtt átöltözhettem volna, meghallottam, hogy valaki kopog az ajtón. Csak azt tudnám mi a fenét akar valaki ilyen későn…

Nagy meglepetésemre Rob állt az ajtóban. – Bemehetek? – kérdezte könyörgő szemekkel. – Nagyon szeretnék beszélni veled, Kristen.

Csak szótlanul bólintottam, majd félreálltam az útból, hogy bejöhessen. Intettem, hogy kövessen a szobámba, mivel gondolom nem Ash előtt akarja megbeszélni a dolgokat… Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, karba tett kézzel vártam, hogy mondja, amit akar.

- Figyelj, tudom, hogy egy idióta voltam és mindent csak elbaszok, és éppen ezért attól félek, hogy bármikor elveszíthetetlek! Kris, te vagy a legjobb dolog az életemben, ha most hajlandó vagy megbocsátani nekem…

- Szóval már nem hiszed el azt a hülyeséget? – szóltam közbe.

- Dehogyis hiszem, sosem hittem, csak barom voltam! És azt is megtudtam, hogy Candy volt. Fogalmam sincs miért, de nem is érdekel, mert tudom, hogy nem igaz.

Candy? Ez egy kicsit meglepő volt, valahogy mégis számítottam rá. Talán azért, mert sosem tűnt százasnak a csaj… Ahogy Rob esdeklő tekintete az enyémbe fúródott, úgy éreztem, hogy a szívem megdagad a sok érzéstől. Jól esett, hogy bevallotta, mennyire szeret, és én is ugyanígy éreztem iránta. Minden rossz és negatív érzés azonnal elszállt belőlem. Közelebb léptem hozzá, méghozzá nagyon közel. Kezét az arcomhoz emelte és leheletfinoman végigsimított rajta.

- Nem kell bennem kételkedned – mondtam halkan, a szemébe nézve. – Szeretlek és csakis a tiéd vagyok. Mindenem a tiéd, Rob. – A mondatom végén már az ingét gombolgattam, majd lesöpörtem a válláról azt. Ajkaim lassan lefelé haladtak a mellkasán, mire belőle jóleső sóhajok törtek elő.

- Tudom… és sajnálom – nyögte ki két sóhaj közt.

- Akkor jó – vigyorodtam el boldogan, majd az ajkaira vetettem magam. Rob erősen magához szorított, mintha el sem hinné, hogy itt vagyok, és közben úgy csókolt vissza, mintha már évek óta csak erre a csókra várna. Örömmel simultam biztonságot adó ölelésébe. Az éjszaka hátralévő részében már nem a beszélgetés kötött le minket…

Annak ellenére, hogy alig aludtunk valamit, elég korán ébredtünk fel és én személy szerint teljesen kipihentnek éreztem magam. Talán csak a kicsattanó jókedvem miatt. Robbal csendben osontunk ki, mivel a drága szobatársam még az igazak álmát aludta. Robnak még vissza kellett mennie az órák előtt, de mikor már tizedjére hajolt vissza egy utolsó csókra, nevetve hessegettem el. Magamban mosolyogva – mint egy idióta – fordultam meg, miután becsukódott mögötte az ajtó. Felugrottam az ijedtségtől, mikor Ashley vigyorgó arcával találtam szembe magam.

- Úgy látom jól sikerült a békülés – nevetett fel.

- Nagyon is – mosolyodtam el elégedetten. – Tisztáztunk mindent és többet nem fog előfordulni.

- Ajánlom is, mert ha még egyszer megbánt téged, szétrúgom a mogyoróit! – viccelődött Ash, bár kinéztem belőle, hogy igazat mond. Csak felnevettem barátnőm szavain, majd úgy döntöttem, én is lassan helyre pofozom magam.

Hosszú idő óta úgy éreztem, hogy ma tényleg egy igazán boldog és bonyodalommentes napnak nézek elébe.