Felkerült az első fejezet

Bizony, bizony, ma belém bújt valami és az új blogra máris felkerült az első rész :D Remélem benéztek ;)

http://nothingwithoutyou-rs.blogspot.com/

Új történet

Sziasztok! :)
Először is... köszönöm az eddigi véleményeket és az ezután érkezőket is, nagyon jó őket olvasni. Niki kérdezte, hogy letölthető lesz-e a történet... ehhez a bloghoz én nem igazán fogok nyúlni szóval fent marad rajta minden, de ha többen is kéritek, akkor megcsinálom.

Mint azt már bizonyára kitaláltátok, a meglepetés egy új történet! :D Sokáig úgy volt, hogy ezután nem lesz új, de aztán eszembe jutott valami és végülis úgy döntöttem, hogy megírom és újra a jól ismert Robsten párost kínzom majd :D Az új történet kicsit más lesz (vagyis remélhetőleg az lesz, mert arra fogok törekedni), azt mondanám, hogy olyan mint ennek a történetnek és a Fifty Shades of Greynek a keveréke. :D Remélem néhányan velem maradtok továbbra is! :)

http://nothingwithoutyou-rs.blogspot.com/

Egyelőre csak az ismertető van fent, most kell egy kis pihenés, szóval még nem tudom mikor lesz első fejezet, de majd ide is kiírom.

Azt hiszem leírtam mindent amit akartam, bár kicsit megrészegültem a Hófehér és a vadásztól, szóval... :D Még egyszer köszönök mindent nektek! :)

Abellana

45. fejezet

Hát elérkezett ez is, az utolsó fejezet. Több, mint tíz hónapig íródott a történet, furcsa elengedni, hiszen a napjaim része lett, ti pedig minden csütörtökön itt voltatok és olvastátok ami kipattant a fejemből. :D Szóval most nem csak azoknak köszönöm, akik véleményt írtak (de nekik külön is), hanem azoknak is, akik csak olvastak. Már ez is rengeteget jelentett nekem. Na de nem kezdek valami csöpögős világvége beszédbe. :D Olvassatok, aztán majd este írok egy új bejegyzést, ugyanis van egy kis meglepetésem... (amit néhányan már láttatok is) :)
Abellana

(Kristen)

Könnyek bugyogtak elő a szememből. Az asztalra dobtam a tesztet. Rob pár pillanatig döbbenten bámulta az apró jelet, majd felém fordult és a mellkasára húzott. - Semmi baj – mormolta közvetlenül a fülembe. Meg akartam állítani a könnyeimet, bocsánatot akartam kérni, amiért ilyen buta vagyok, hogy ennyire zokogok. Lassan és türelmesen ringatott a karjai közt, míg véget nem ért a hüppögésem.

- Sajnálom, fogalmam sincs, miért sírok – szabadkoztam, letörölve a nedvességet a szemem alól. – Hiszen ezt akartuk, és még nem álltunk rá készen… csak már annyira beleéltem magam, hogy pozitív lesz – tettem hozzá magamban. Mint egy hisztis nyafkának, újra eleredtek a könnyeim.

Rob aggódva simogatta meg az arcom, a könnyekkel mit sem törődve magához húzott és apró, puha csókokat nyomott ajkaimra. – Semmi baj – suttogta újra, én pedig nem bírtam tovább, türelmetlenül követeltem tőle hosszabb csókot. Szükségem volt Robra, szükségem volt rá, hogy elfeledtessen velem mindent. Szükségem volt rá, hogy legalább egy kis időre csak ő és én létezzünk, csak mi ketten, nem törődve semmi mással. És ezt ő is tudta.

Gyengéden az ölébe húzott, miközben csókunk egy pillanatra sem szakadt meg. Karjai szorosan öleltek magukhoz, alig érzékeltem, mikor felemelt és a szobába vitt, majd ott óvatosan lefektetett az ágyra és ő is fölém került. Ajkai elszakadtak az enyémektől, hogy finom csókjai beborítsák először a nyakamat, majd onnan lejjebb haladva a kulcscsontomat. Kezei lassan feljebb gyűrték a pólómat, én viszont türelmetlen voltam, egy gyors mozdulattal áthúztam a ruhadarabot a fejemen és Rob is így tett a sajátjával. Újból csókra húztam magamhoz, miközben mindkét kezem kóborolni kezdett csupasz mellkasán és hátán. Annyira megnyugtató volt az érintése, belül mégis azt éreztem, hogy meggyulladok a vágytól.

Rob engem is magával húzva felült, így megint az ölében voltam. Kezei felsiklottak a hátamon, majd megállapodtak a melltartóm kapcsánál. Gyorsan és precízen tüntette el rólam az anyagot, volt benne gyakorlata, annyi szent. Türelmetlenkedve szabadítottuk meg egymást az összes többi ruhától, mígnem végre akadályok nélkül simult egymáshoz a testünk.

Rob elhúzódott tőlem annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Miközben lassan magára húzta testemet, végig fogva tartott a tekintete. Tudtam, hogy akár egy pillantásomból kiolvassa, mire van szükségem. Édes csókba csábított újra, majd arcomat a nyakába temettem és elkezdtem mozogni. Karjaimmal úgy öleltem körbe, mintha az életem függne tőle, és ő is hasonlóképpen tett.

Órákig csak szeretkeztünk, és nem főként a vágy miatt, hanem mert nagyon is szükségünk volt egymásra. Sikerült, amit el akartam érni… pár órára elfelejtettem mindent és mindenkit.

Mikor felébredtem, rögtön megéreztem magam körül Rob ölelő karját. Óvatosan megfordultam – nehogy felébresszem – és az arcát kémleltem. Annyira békés volt és nyugodt, mosolyognom kellett a látványtól. Azonban eszembe jutott a tegnap este, és ez kicsit elszomorított. Nem számítottam rá, hogy negatív lesz a teszt, hiszen minden arra utalt, hogy terhes vagyok. Habár… nem, az képtelenség. Megráztam a fejem, kiűzve belőle a nem oda való gondolatokat. Megint nagyon óvatosan kiszálltam az ágyból és a fürdő felé indultam.

Beálltam a zuhany alá, és ahogy a langyos vízsugár végigsimogatta a testem, rögtön ellazultam. Nem akartam sokáig bent időzni, de annyira jól esett a frissítő zuhany, hogy nem akaródzott kijönnöm onnan. Fogalmam sincs mennyi ideje voltam bent, mikor egyszer csak meghallottam a zuhanyfülke nyílását és belépett mellém Rob. Apró csókot nyomott a vállamra, én pedig megfordultam és egy mosollyal köszöntöttem. Ajkai ezúttal az enyémeket vették birtokba, és én cseppet sem bántam. Vagy fél óráig bent voltunk a zuhany alatt, csakis csókokkal és simogatásokkal kényeztetve egymást.

Miután kijöttünk, azon kezdtem gondolkodni, hogyan is mondjam el Robnak azt, ami már tegnap este óta bennem volt, de mégsem szóltam róla. Amíg ő a fürdőben maradt borotválkozni, én kimentem kávét csinálni. Csak egyszerűen elmondom neki amire gyanakszom, és kész – döntöttem el, pont abban a pillanatban, mikor csatlakozott hozzám.

- Tessék – nyomtam a kezébe egy bögre gőzölgő kávét.

- Köszönöm – felelte a legkedvencebb féloldalas mosolyommal.

- Figyelj, Rob… - szólaltam meg bizonytalanul. Nem tudtam, hogy a tegnap este most mennyire számít tabunak. – Azon gondolkodtam, hogy ha nem vagyok terhes, akkor is kellett valaminek lennie.

- Ezt hogy érted? – vonta föl egyik szemöldökét kérdőn.

- Hát, valami oka csak volt a rosszulléteknek meg annak, hogy késett… és ha nem az volt az oka, amire gondoltam, hát akkor… lehet, hogy valami sokkal súlyosabb – böktem ki.

Rob arcára döbbenet ült ki és még valami, amit nem tudtam leolvasni. Letette a kávéját és teljesen szembefordult velem. – Dehát… az nem lehet. Annak biztosan lett volna valami másik jele is – bizonygatta.

- Gondolj csak bele! Ott volt az a pár évvel ezelőtti baleset. Mi van, ha akkor nem vettek észre valamit? Végülis logikus lenne – érveltem. Rob mintha feszültebbé vált volna.

- Nem lehet, hogy csak egy egyszerű vírus? Talán csak ez az oka – mondta reménykedve.

- Akárhogy is… holnap reggel elmegyek az orvoshoz – vontam vállat. – Megvizsgáltatom magam, aztán meglátjuk.

- Veled megyek – vágta rá Rob határozottan.

- Jobb lenne, ha egyedül mennék – feleltem a fejemet lehajtva. – Nyugodtabb lennék.

Rob egy ideig az arcomat fürkészte, majd szólásra nyitotta a száját, valószínűleg tiltakozni akart. Azonban a telefon csörgése megakadályozta. Ránéztem a mobilom kijelzőjére, majd felvettem. – Anya?

- Drágám, nagyszerű hírem van! – mondta izgatottan. Remek, arra ugyanis most szükségem van. – Képzeld csak, apád ma Londonba jött!

- Micsoda? – kérdeztem meglepetten.

- Számomra is meglepetés volt, de látni akart téged és Cameront. Azt kérte, tartsunk egy családi ebédet, Cam hozza Ashley-t, te pedig Robbal jössz! Mit szólsz?

Hűha. Ez lesokkolt. Évente néhányszor elutaztam pár napra Los Angelesbe, és mindig meglátogattam Amandát és az apámat is. Azt is tudtam, hogy teljesen békésen és harag nélkül váltak el anyámmal. Így hát mind jó kapcsolatban voltunk vele, de nem hittem volna róla, hogy képes ilyenekkel meglepni.

- Hát az… csodálatos lenne! – mondtam anyámnak. Apu még nem is találkozott Robbal, bár az biztos, hogy sokat hallott róla. Anyám még izgatottabb lett, és örült, hogy mi is elmegyünk… habár ezt még meg kell beszélnem Robbal.

- Mit szólnál egy újabb családi ebédhez? – kérdeztem tőle, miután anya letette a telefont. – Apám Londonban van.

- Az apád? – kérdezte meglepve. – Végülis… épp ideje megismernem az embert, aki oltárhoz kísér majd – mondta mosolyogva, miközben közelebb jött hozzám és karjait körém fonta. – Amit a hívás előtt mondtál…

- Ne beszéljünk most arról – kértem. – Holnapig ne aggódjunk semmi miatt, rendben?

- Rendben van – bólintott, majd ajkaimra hajolt egy csókért, én pedig máris elfeledkeztem minden aggodalmamról…

Nagyjából egy órával később megérkeztünk régi otthonomhoz. Már szálltam volna ki a kocsiból, de Rob még mindig ott ült, kezeivel a kormányt szorítva. – Mi a baj? – kérdeztem, mire ő lassan nagy levegőt vett és kifújta. – Csak nem ideges vagy? – érdeklődtem nevetve.

- Ugyan, dehogy – forgatta a szemeit. Mosolygásra késztetett a feszültsége, amit egy csókkal próbáltam enyhíteni.

- Na gyere, kedvelni fog téged, majd meglátod – ígértem, majd egy újabb nagy levegő után rávette magát, hogy kiszálljon. Még nem igazán láttam Robot ennyire idegesnek, azért egy családi találka nem olyan nagy cucc.

Anyám nyitott nekünk ajtót és alaposan megszorongatott minket. – Menjetek be, Ashley és Cam már itt vannak – jelentette. Amint beléptünk a nappaliba, apám felpattant a bátyám mellől és anyámhoz hasonlóan bordaropogtató ölelésben részesített.

Bemutattam egymásnak őt és az újdonsült vőlegényemet. Apám pillantásából és mosolyából egyértelműen ki tudtam olvani, hogy Rob idegessége teljesen felesleges volt, apunak nagyon is szimpatikus volt. Vetettem rá egy „na ugye megmondtam”-pillantást, mire újabb szemforgatást kaptam válaszként.

Az ebéd jó hangulatban telt, annak ellenére, hogy apám alapos inkvizíciónak vetette alá Robot. Ő azonban úgy tűnt, nem bánta. Persze nem csak mi voltunk terítéken, Ash is ki lett faggatva, de a csúcspont mindenképpen az volt, mikor apám azzal nyagatta Cameront, hogy ő mikor kéri már meg a barátnője kezét. Kárörömmel figyeltem, ahogy a bátyám elvörösödik, de nem élvezhettem sokáig a műsort, anyám ugyanis kedvesen elterelte a témát.

Miután mind végeztünk, apám kivonult a teraszra Cammel és Robbal beszélgetni, anyám a konyhában ténykedett, Ashley pedig felvonszolt engem a régi szobámba. – Mesélj, mi volt tegnap? – követelte türelmetlenül. Nagyot sóhajtottam és lehuppantam az ágyamra. Ashley leült velem szemben.

- Hát… este elmondtam Robnak a dolgot. Ő pedig először nagyon meglepődött, de aztán megnyugtatott és azt mondta, hogy ha babánk lesz, akkor ő még boldogabb lesz.

- És?? Megcsináltad a tesztet? – kíváncsiskodott Ashley kikerekedett szemekkel. Bólintottam, mire ő kérdőn rám nézett.

- Negatív lett – feleltem halkan.

- Óh – nyögte ki csüggedten. – És utána mi volt?

- Furcsán szomorúnak éreztem magam. Pedig reggel még teljesen meg voltam ijedve a gondolattól, és egyáltalán nem is terveztük ezt be, de aztán amiket Rob mondott… hát, csalódott lettem a negatív teszt miatt. És neki is csalódást okoztam.

- Kris, szerintem Rob egyáltalán nem így látja a dolgot, biztosan nem okoztál neki csalódást – mondta Ash. – Neki te vagy a legfontosabb.

Felsóhajtottam. Remélem Ashnek igaza van. – Mivel nem vagyok terhes, ezért biztos, hogy valami más a gond. Szóval reggel elmondtam neki, hogy holnap elmegyek az orvoshoz és lesz, ami lesz. El akart kísérni, de ha kiderül, hogy tényleg valami nagy baj van, akkor jobb, ha én mondom el neki.

- Én elmegyek veled – ajánlotta Ashley rögtön. – Szerintem jó lenne, ha valaki ott lenne melletted.

- Köszönöm, Ash – öleltem meg hálálkodva barátnőmet. Hamarosan lementünk, és apu már indulni készült, vissza a szállodába. Elköszönt mindenkitől, és mikor megölelt, a fülembe súgott valamit.

- Büszke vagyok rád, kicsim. És kitűnő vőlegényt találtál magadnak. Örülök, hogy boldog vagy.

A könnyeimmel küszködve még erősebben magamhoz szorítottam, majd eltávolodva rá mosolyogtam. – Kösz, apu.

Miután elment, még egy kicsit maradtunk a többiekkel beszélgetni, de nem sokkal utána mi is haza indultunk.

(Rob)

Az utóbbi napokhoz hasonlóan megint egyedül ébredtem az ágyban. Körülnézve a lakásban arra is hamar rájöttem, hogy Kristen elment. Azt hittem, legalább felébreszt, mielőtt arra az orvosi vizsgálatra megy. Rögtön a mobilomhoz kaptam és az ő számát hívtam, de ki volt kapcsolva. Csak még idegesebb lettem attól, hogy nem tudok róla semmit. Aggódtam érte azóta, hogy annyira elszomorította az a negatív teszt.

Nem akartam bevallani magamnak sem, de ugyanazt éreztem, amit ő. Ahogy ott ültünk a kanapén várva az eredményt és próbáltam megnyugtatni Kristent, legbelül én is reménykedtem benne, hogy valóra válnak a szavaim.

Abba pedig bele sem akartam gondolni, hogy talán tényleg valami komolyabb baja lehet. Ezért is idegeskedem halálra most magam. Az nem lehet, hogy így van, az agyam mégis újra meg újra feltette a kérdést: és ha mégis? Percenként próbáltam hívni, hátha hajlandó végre bekapcsolni a mobilját, de nem. Így ment ez vagy fél óráig, miközben és idegesen fel-alá járkáltam, és el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet már… aztán végre betoppant Kristen.

Mikor megláttam, azonnal odamentem hozzá és a karjaimba zártam. – Mi történt az orvosnál? – kérdeztem rögtön. Pár centit hátráltam, hogy az arcára nézhessek, és ijedten vettem észre, hogy könnyek csordulnak ki a gyönyörű zöld szempárból. Ne, ne, ne… - Kris, mi baj van? – érdeklődtem gyengéden. Ő pedig nagy meglepetésemre… elmosolyodott.

- Rob… a teszt tévedett – szipogta. – Az orvos azt mondta, nagyon ritkán esik meg ilyesmi, de száz százalékig biztos, hogy terhes vagyok.

A levegő bent rekedt a tüdőmben, próbáltam felfogni, amit Kristen mondott. Itt van és minden rendben. Nem csak, hogy minden rendben, de téves volt a teszt! Alig merem elhinni…

Gyengéd csókra húztam magamhoz szerelmemet, miközben ujjaim eltüntették a könnycseppeket az arcáról. Boldogan csókolt vissza, és percekig el sem váltunk, csak szorosan öleltem magamhoz. Kristen teljesen jól van és ráadásul babánk lesz… még mindig nehéz volt feldolgoznom. Lassan letérdeltem elé és remegő tenyeremmel hozzáértem a hasához.

- Akkor… örülsz neki? – kérdezte Kristen félve.

- Mindennél jobban – suttogtam őszintén. Kristen letérdelt mellém és újra megcsókolt.

- Nagyon szeretlek – mosolygott rám, és szemei is a szavai igazságát tükrözték. Ahogy a szemeibe néztem, eszembe jutott az utóbbi néhány csodálatos év, amit ő ajándékozott nekem. És az is eszembe jutott, hogy milyen voltam előtte. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy alig öt év múlva én leszek a legboldogabb férj és apa, biztosan kiröhögöm. Pedig így lett.

***

NÉGY ÉV MÚLVA

(Kristen)

Mikor reggel felébredtem, nem tudtam eldönteni, hogy mi ébresztett fel: az ablakon beszűrődő napsütés vagy a konyhából hallatszó csörömpölés. – Psszt, csendben! – hallottam meg egy suttogást. Pár pillanatra még visszahunytam a szemem, és közben megéreztem, hogy valaki bemászik mellém az ágyba. Aranyos szuszogásából rögtön felismertem, hogy ki az. Megsimogatta az arcom, de én tovább tettettem az alvást.

- Mami – suttogta, tovább simogatva az arcom. Mikor kis keze a szám közelébe ért, hirtelen megragadtam és úgy tettem, mintha le akarnám harapni. – Mami, neee – visította nagy nevetések közepette a pici fiam. Persze már egyáltalán nem volt olyan pici, de nekem mindig is az marad.

- Jó reggelt – puszilta meg az arcomat, mikor lecsillapodott a nevetése.

- Jó reggelt, édesem. Miben mesterkedtek ti odakint? – kíváncsiskodtam.

- Meglepetés! – villantotta rám legédesebb mosolyát. – Hogy van a kishúgom? – kérdezte, majd fejét a gömbölyödő pocakomhoz nyomta, mintha hallani akarná a testvérét. Megsimogattam puha, világos haját és egy puszit nyomtam a feje tetejére.

- Nagyon is jól van – mosolyogtam rá. Sammy megelégedett a válaszommal. Megfogta a kezem és kifelé húzott a hálószobából. – Hová viszel?

- Mondtam, hogy meglepetés – nevetett. Így hát csak hagytam, hogy vezessen magával. Mikor megérkeztünk a konyhába, éppen tüsténkedő szerelmem megfordult és elmosolyodott, amint észrevett. Megsimogatta Sammy fejét – aki utána rohant is az asztalhoz – engem pedig magához húzott és szédületes reggeli csókban részesített.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött mosolyogva, miközben megsimogatta a pocakom.

- Tökéletesen – feleltem, majd újabb csókot követeltem.

- Palacsintát csináltunk, remélem éhes vagy.

- Mint a farkas – mondtam mosolyogva, majd leültem a fiunkkal szemben, hogy én is nekilássak a hatalmas adagomnak. Rob leült Sam mellé, én pedig boldogan figyeltem kettejüket: a két férfit, aki a szívemet birtokolta. Mikor Londonba kellett költöznöm, azt hittem, az életem maga lesz a pokol. És mégis… életem legboldogabb éveit töltöttem itt.

De az egyik legboldogabb nap az életemben az volt, mikor Párizsban megismertem a férjem, a gyerekeim apját. Ki tudja, mi lett volna, ha a legjobb barátnőmnek nem támad az az őrült ötlete, hogy ott akar esküvőt tartani. De most már áldom őt érte. Azt hittem, az egy megismételhetetlen és egyszeri alkalom. Azt hittem, nem látom őt többé. Nem gondoltam, hogy az az éjszaka Párizsban örökre fog szólni…

VÉGE

44. fejezet

Itt is lenne az utolsó előtti fejezet! Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem ma csaptam össze, de az lenne igaz, sajnos nagyon kevés időm volt. Köszönöm az előző részhez írt véleményeket. Ehhez csak annyit, hogy nagyon fogtok utálni... :D Nem is mondok többet, inkább olvassátok. ;)
Abellana

(Rob)

Borzasztóan zúgni kezdett a fejem, mikor felébredtem. A másnaposság szörnyű átka. De legalább a saját ágyamban ébredtem. Lassan megfordultam, és rögtön megpillantottam magam mellett egy hosszú, szőke hajzuhatagot és a hozzá tartozó testet – méghozzá teljesen meztelenül. Elvigyorodtam, ahogy beugrott néhány emlék a tegnap estéről. Tom elhurcolt valami hülye bárba, ahol teljesen leittam magam. A szőkét felszedni szinte gyerekjáték volt, már vagy hetek óta nem jött össze egy dugás ilyen könnyen.

A csaj most mozgolódni kezdett, megfordult az ágyon és álmosan kinyitotta a szemét. Elvigyorodva a mellkasomra mászott, majd elkezdett csókolgatni. – Elképesztő volt az éjszaka. Életem legjobbja – nyávogta a fülembe.

- Remek, örülök – nyögtem ki, azon gondolkodva, hogyan koptassam le. Mi a francért nem elég egyiknek sem egyetlen éjszaka? Megköszörültem a torkom és finoman eltoltam a lányt. – Figyelj, nekem sajnos nemsokára el kell mennem, szóóóóval…

A csaj szerencsére fogta a jelet, és máris kipattant az ágyból. – Óh, hát persze, megértem! De ugye később felhívsz? Talán megismételhetnénk az éjszakát, mondjuk ma este! – ajánlkozott fel, miközben elkezdett felöltözni.

- Ja, naná, hogy felhívlak – feleltem fásultan. Ezt minden csajnak elmondom, de nem éreztem magam rossznak emiatt. Ezek a csajok pár ital után bárkinek szétteszik a lábukat, hamar túljutnak egy kis csalódáson.

Felkaptam magamra a padlón heverő ruháimat, egy perccel később pedig a szőke is elkészült az öltözködéssel. Elismerem, a nevüket azért megjegyezhetném. Finoman kitereltem az ajtón, majd le a lépcsőn. Az ajtó előtt visszafordult.

- Alig várom, hogy újra találkozzunk – vigyorgott rám. Na már, kislány, hová tetted a büszkeséged?

- Hát persze – feleltem elmosolyodva. Nem tudom elhinni, hogy beveszi a dumámat. Utoljára egy csókért hajolt felém, majd kilépett az ajtón.

- Mekkora egy pöcs vagy – szólalt meg hirtelen valaki, amint becsukódott a bejárati ajtó. Ijedten pördültem meg. Lizzy a konyhaajtónak dőlve állt. – Látom kihasználod, hogy anyáék elutaztak. Nem tudnál csak egyszer valaki normálisat kifogni?

- Jaj, hagyjál már – sóhajtottam fel. – Úgy baszogatsz ezzel a csajozás témával, mintha az anyám lennél.

- Bocs, hogy törődök veled, ha már a húgod vagyok – horkant fel.

- Köszi Liz, de erre semmi szükség – mondtam bűbájos mosollyal. Még hallottam a morgását, miközben felmentem a lépcsőn, de figyelmen kívül hagytam. Bemenekültem a szobámba, becsuktam az ajtót magam mögött és az ágyra zuhantam.

Felsóhajtottam a plafont bámulva. Tegnap végleg véget ért a középiskola, megvolt az alkoholtól és szextől nem mentes ünneplés. Nem kéne éreznem valamit? Nem kéne kiugranom a bőrömből, tudva, hogy előttem az egész nyár? Gondtalan és meggondolatlan fiatalnak kéne éreznem magam. Mégsem vagyok rá képes, és ez megrémiszt. Hirtelen elveszettnek érzem magam. Döbbenettel sújtott le rám a gondolat, hogy mennyire nem vagyok boldog.

Megráztam a fejem, mintha így kiűzhetnék belőle mindent. Nem akarok erre gondolni. felpattantam és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy vegyek egy hideg zuhanyt.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig álltam a víz alatt, de mikor kijöttem, a telefonom öt nem fogadott hívást jelzett. Mindegyik Tomtól, ez semmi jóra nem utal. Már épp készültem volna visszahívni, mikor újra rákezdett a mobilom…

- Mi ennyire fontos? – szóltam bele rögtön. El nem tudtam képzelni, hogy miféle hülyeséggel hív megint.

- Ezt. Nem. Fogod. Elhinni – mondta, nyomatékosítva minden egyes szót.

- Jó, majd igyekszem – forgattam a szemeimet, amit ő persze nem láthatott. – Mi van?

- Jessica ma Párizsba utazott! – jelentette be nagy izgalommal. Erre már felkaptam a fejem. Jessica az évfolyamunk egyik legjobb csaja volt, valószínűleg az egész iskola szívesen megdöntötte volna. Csakhogy a szülei előtt fenntartotta a jó kislány szerepét, így hát nem kurválkodhatott olyan feltűnően, mint a többi. Senkinek sem adta be a derekát. Nekem viszont majdnem sikerült, nem is akármikor. A tegnapi búcsúbulin csak egy hajszálon múlott, hogy nem őt hoztam haza. Az egész kibaszott évben azon voltam, hogy megkapjam. Erre ma ő Párizsba ment.

- Minek? – Ennyit tudtam kinyögni.

- A szüleivel ment vakációzni, de ez még mind semmi. Azt is pontosan tudom, hogy hol lesz ma este! Egy nagy puccos eseményen valami barátaiknál. Anyámék erről dumáltak ma reggel – hadarta izgatottan.

- Jó, és? – sóhajtottam fel. – Ugye tudod, hogy Párizs az nem London egyik városrésze? Nem állíthatunk csak úgy be oda. Sőt, képzeld! Még csak nem is Angliában van!

- Hahaha, röhög a májam – morogta. – Tudom, hogy hol van Párizs! Hát nem érted, Rob? Itt a nagy esély! Odamegyünk, beállítunk a partira, és akkor tuti megkapod a csajt! Én meg felszedek valami francia bigét és mindenki boldog!

Szinte hallottam, ahogy vigyorog. – Tom, eszednél vagy egyáltalán? Nem fogok Párizsba repkedni egy csaj miatt!

- Ez nem egy csaj, ez Jessica! Akit egész évben próbáltál gerincre vágni, de most tényleg itt az esély!

- Hát te megvesztél… - jelentettem ki hitetlenkedve. Ez már nem az első alkalom, hogy ezt mondom Tomnak.

- Ugyan miért? – horkant fel. – Képzeld el, hogy így kezdjük a nyarat! Felülünk egy Párizsba tartó gépre, belógunk egy sznob bulira, megkapod az áhított csajt! Hát mikor legyünk felelőtlenek, ha nem most? Felejthetetlen éjszaka lesz!

Már majdnem újra belekezdtem a „Tom látogass meg egy orvost…” kezdetű monológomba, de mégsem tettem. Egész reggel bennem volt valami furcsa érzés, valami elkeserítő és rossz érzés. Mi van, ha éppen erre van szükségem? Hogy kitomboljam magam… és Tomnak ebben tényleg igaza van, ki büszkélkedik olyan régi sztorikkal, hogy Párizsba utazott egy éjszakára és belógott valami elit partira? Itt az idő a meggondolatlanságra!

- Tudod mit? Legyen! – vágtam rá.

- Most komolyan?? – szólalt meg Tom pár oktávval magasabb hangon a meglepődöttségtől.

- Komolyan. Vágjunk bele, menjünk Párizsba!

Tom beleüvöltött a telefonba. – Fasza! Két óra múlva ott vagyok, annyi pénzt hozz, amennyit tudsz! – Amint kiadta ezeket az utasításokat, le is rakta a telefont. Nekem pedig egy csapásra jobb lett a kedvem. Éreztem, hogy ez kell nekem. Éreztem, hogy ma este egy elképesztő nyár fog elkezdődni.

Legidiótább barátom betartotta az ígéretet, két órával később megjelent és beviharzott a házba. – Minden készen áll? – kiabálta, mellőzve a köszönést.

- Minden – bólintottam rá, majd máris kifelé vettük az irányt.

- Rob!! Mégis hová mész? – kiáltott utánam Lizzy, én pedig visszadugtam a fejem az ajtón.

- Hát Párizsba, butus – feleltem a legtenyérbemászóbb vigyorommal, majd villámgyorsan becsaptam magam mögött az ajtót és Tommal kocsiba ültünk. Tudtam, hogy ebből kisebb balhé lehet később, de most leszartam. Mit aggódjak, ha vár rám Párizs?

Mikor befutottunk a reptérre és Tom zihálva kért jegyet a következő Párizsba tartó gépre, a pult mögött ülő nő úgy nézett ránk, mintha szökött elmebetegek lennénk. Nem csodálom, kezdtem is úgy érezni magam. – Dehát az öt perc múlva indul – fintorgott a nő.

- Akkor meg mit tököl, adja már! – kiabált rá Tom szegény csajra, mire ő felhúzta az orrát. Míg a gépét nyomogatta, Tom idegesen dobolt az ujjaival. A nő szinte felnyársalta őt a tekintetével. De egyikünket sem érdekelte, hiszen percek múlva már úton voltunk Franciaországba…

***

- Mesésen nézek ki öltönyben – vigyorgott saját magára Tom a tükörben. – Sokkal jobban, mint te.

- Pff… azt csak szeretnéd, Don Juan – feleltem fellengzősen. – Gondolod, ennyi elég lesz, hogy bejussunk?

- Naná – mondta magabiztosan. – Hozzácsapódunk valami öregekhez, észre se fogják venni, hogy nem vagyunk odavalóak, mert öltöny van rajtunk. Aztán megkeresed a csajt, benyögsz neki valami nyálas dumát, ő meg a karodba fog omlani, meglátod.

- Ha lebukunk ma este, kicsinállak – szólaltam meg fenyegetőzve.

- Persze, persze – legyintett Tom, de nem is figyelt rám, csak tovább csodálta magát. Végül megigazította a csokornyakkendőjét és felém fordult. – Indulhatunk végre?

Nem sokkal később megérkeztünk. Az egyik legelőkelőbb hotelben volt ez a bizonyos parti, szörnyen puccos volt, még annál is puccosabb, amiben mi szálltunk meg. Őszintén szólva annyira sokan voltak, hogy szinte gyerekjáték volt bejutni. Annál nehezebb volt viszont a célszemélyre vadászni. Tommal elvegyültünk egy ideig, aztán leálltunk a terem szélén.

- És most mégis mit akarsz csinálni? – kérdeztem, várva a következő „zseniális” ötletet. Azonban választ már nem kaptam, ugyanis megjelent mellettünk két férfi. Jéé, mégis csak fizetik valamiért a biztonságiakat, ha már mindenkit beengednek ide…

- Qu'est-ce tu fais ici? – morogta mély hangon az egyik. Egy szavát sem értettük, de az arcáról könnyen leolvastuk a lényeget… lebuktunk.

- Ott egy egyszarvú! – kiáltott fel Tom a pasi háta mögé mutogatva. Mindketten hátranéztek, vagy azért, mert nem értettek angolul, vagy csak ennyire hülyék voltak. – Futás – mondta nekem, és mire a két férfi visszanézhetett volna, mi már kint lihegtünk.

- Egyszarvú?? Most komolyan?? – néztem rá idiótán.

- Működött, nem? – védekezett széttárt karokkal.

- Ez pocsék ötlet volt – mondtam, majd elröhögtem magam. Annyira abszurd volt az egész este, nem tudtam nem nevetni. Azt hittük buli lesz ez a spontaneitás, de végül egy képzeletbeli egyszarvú mentett meg minket. – Na jó, tudod mit? Nem kell, hogy tönkremenjen az éjszaka! Menjünk el valahova inni, szórakozzunk, ha már Párizsban vagyunk!

Tom az órájára nézett. – Már éjfél is elmúlt, a jó csajokat már rég gerincre vágta valaki – felelte lebiggyesztett ajkakkal. – Visszamegyek a szállodába. Nem jössz?

Felsóhajtottam. – Nem, inkább sétálok egyet. Aztán reggel a legelső géppel visszamegyünk Londonba, értetted? Nincs több idióta ötlet!

- Zseniális ötlet volt – legyintett Tom, majd további szó nélkül elindult. Én is, csak azzal a kivétellel, hogy fogalmam sem volt merre megyek.

Párizs gyönyörű és hangulatos volt így éjszaka, jól esett kiszellőztetni a fejemet. És én hülye még azt hittem, hogy ma elkezdődik valami. Egy fantasztikus nyár, naná… max álmaimban. Feljegyeztem magamnak, hogy soha többet ne adjam be a derekam Tom hülye ötleteinek. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig sétálgattam, mire odaértem az Eiffel-torony elé.

Máskor talán elbűvölt volna a látvány, de ma nem. Egy másik látvány babonázott meg. Megpillantottam a leggyönyörűbb lányt, akit valaha láttam.

43. fejezet

Végre visszatértem, és már csak 2 rész van hátra. Ez kicsit rövidke fejezet lett, de ne utáljatok a vége miatt. :D Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket, jó volt olvasni őket. :)
Abellana

(Kristen)

Egész reggel azon tűnődtem, hogy most mihez kezdjek. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam a mobilom és azt a számot tárcsáztam, ami először eszembe jutott. Szóltam Ashnek, hogy üljünk le beszélgetni egy belvárosi kávézóban. Kicsit meglepődött, de valamit hallhatott a hangomban, mivel megmondta, hogy egy óra múlva találkozzunk.

Ahogy letettem a telefont, két ölelő kar fonódott a derekam köré hátulról. – Nagyon korán keltél – jegyezte meg. Megfordultam és elmosolyodtam.

- Csak nem igazán tudtam már aludni – vontam vállat. Végülis ez igaz volt, nem tudtam aludni, mivel épp a reggeli rosszullétem foglalkoztatott.

- Óh, pedig az a hír járja, hogy a vőlegényed eléggé kifárasztott éjszaka… - A szívem nagyot dobbant a vőlegény szóra.

- Én is hallottam ezt a pletykát. Van benne igazság – feleltem. Rob elmosolyodott, majd magához húzta az arcomat és szédítő csókkal ajándékozott meg. Boldogan merültem bele a mi kis saját buborékunkba, de kénytelen voltam elválni tőle. – Ami azt illeti, Ashley hívott az előbb… összekaptak Cameronnal vagy valami ilyesmit mondott. Szeretne találkozni, szóval beülünk valahova beszélgetni. Anyunak pedig megígértem, hogy délután átmegyek hozzá. Ugye nem bánod?

- Dehogy, nekünk még rengeteg időnk lesz – mosolyodott el boldogan.

- Ahogy mondod – helyeseltem, majd egy utolsó, apró csókért hajoltam felé. – Később találkozunk.

***

- Hogy micsoda!??? – hüledezett Ashley, mikor megosztottam vele a gyanúmat. A ma reggeli „megvilágosodásom” után muszáj volt elmondanom valakinek. – Kris, hiszen ez csodás!

- Jaj, nem is tudom – nyögtem fel kétségbeesetten. – Rob még csak most kérte meg a kezem, gondolom nem számít arra, hogy rögtön jön a baba is…

- Ugyan már, szerintem kiugrana a bőréből! Egyébként meg, már az eljegyzés is elég komoly dolog.

- De egy gyerek teljesen más dolog, egy gyerek nem játék – fakadtam ki idegesen. – Kétlem, hogy ő ezt akarná. Abba meg bele sem merek gondolni, hogy a szüleink mit fognak hozzá szólni.

- Érett, jegyben járó felnőttek vagytok, nem? Senkinek sem lehet egy rossz szava rátok! Különben is, ez nem olyan, mintha még tizenévesek lennétek. Nálatok fiatalabb emberek is vállaltak már gyereket – érvelt Ashley.

- Nem is tudom – ismételtem sóhajtva. – Eléggé váratlan ez az egész.

- Muszáj megbeszélned Robbal – tanácsolta Ash. – Hidd el, szerintem sokkal jobban reagálna, mint azt gondolod.

- Egyáltalán azt sem tudom, hogy a francba történt… - temettem az arcom a kezembe.

- Hát tudod, mikor két felnőtt szereti egymást, összebújnak, és…

- Jajj, fogd már be – szakítottam félbe Ashley magyarázatát, mire ő felnevetett.

- A fogamzásgátló sem száz százalékig biztos – vont vállat. – Kris, ti vagytok a legszerelmesebb pár akit valaha láttam, tudom, hogy nagyon fogjátok szeretni ezt a babát. És arról sincs szó, hogy anyagi gondjaitok lennétek.

- Ez meg mit akar jelenteni? – néztem fel Ashre.

- Lásd be, a vőlegényedet meg a családját kissé felveti a pénz – magyarázta olyan hangsúllyal, mintha csak azt mondta volna: gratulálok, ezt jól kifogtad, egy pénzes pasi!

- Tudod jól, hogy nekem ez sosem számított – mondtam. – És nem is emiatt aggódom. Hanem, hogy esetleg nem fog örülni neki. Hogy majd azt gondolja, hogy csak tönkretettük az életünket ezzel.

- Nyugi, Kris, mert a végén még mindenféléket beképzelsz magadnak. Tudod, hogy Rob nem ilyen! Először is ki kell deríteni, hogy biztosan terhes vagy-e.

Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. – Igazad van – feleltem. – Még ma elmondom Robnak, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

- Ez a beszéd – mosolyodott el Ash bátorítóan. Ennek ellenére mégis görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy vajon mit fog szólni Rob…

Egy órával később már anyám háza felé tartottam, mivel tegnap délután megígértem neki, hogy benézek. Igazából annyira le voltak foglalva a gondolataim tegnap óta, hogy eszembe se jutott, hogy az eljegyzés miatt titkolóztak Claire-rel. Ezek szerint csak ők meg Lizzyék tudták előre. Szinte már lehetetlenül boldog voltam tegnap este, de most itt volt a baba-kérdés, ami nem hagyott nyugodni.

Mikor leparkoltam a régi otthonom előtt, anyu fülig érő vigyorral szaladt ki elém, tárt karokkal. – Jaj, kislányom, annyira boldog vagyok! – visította, miközben alaposan megszorongatott. – Claire elmesélte reggel, hogy minden rendben ment és természetesen igen-t mondtál. Mondd, mikor lesz a nagy nap!

- Jajj anya, erről még nem beszéltünk, hiszen Rob még csak tegnap kérte meg a kezem. De hidd el, te leszel az első aki megtudja – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – lelkendezett anyám, miközben leültetett a nappaliban és a kezembe nyomott egy csésze teát, majd helyet foglalt velem szemben. – Istenkém, alig várom már az esküvőt, na meg persze az unokákat! – csapta össze a tenyerét.

Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, ami kicsit megzavarta a rendszert és visszaköptem a teát. Elkezdtem köhögni, mire anyám meglepődve méregetett. – Drágám, minden rendben? – kérdezte aggódva.

- Hát persze – köhögtem ki a választ. Anyám nem is sejti, hogy milyen közel lehet az az óhajtott unoka… Ezután szerencsére nem érintettük a kényes témát, és szépen elfecsegtünk mindenféléről. Szó szerint mindenféléről, ugyanis halogatni akartam a hazatérés pillanatát. De nem csinálhattam ezt a végtelenségig, így hát még sötétedés előtt erőt vettem magamon, hosszassan elbúcsúzukodtam anyámtól, majd elindultam.

Az úton próbáltam elterelni a figyelmem arról, amit mondani fogok majd Robnak, de egyfolytában azon kaptam magam,hogy azon gondolkodom miként tálaljam neki.  De hiszen ez még nem is biztos, nyugi, Kris… lehet, hogy nincs is semmilyen baba. Csak úgy tök véletlenül, ok nélkül a terhesség jegyeit produkálom.

Mikor beléptem a lakásba, Rob arcán rögtön boldog mosoly terült szét, majd elém állt és egy csókkal köszöntött. – Azt hittem anyukád már az éjszakára is fogva tart – jegyezte meg.

- Hát… elbeszéltük az időt – feleltem halkan.

- Valami baj van, Kris? – kérdezte aggodalmasan, majd két tenyere közé vette az arcomat. – Olyan sápadt vagy. Reggel sem voltál túl jó formában.

- Én csak… na jó, figyelj. El kell mondanom valamit és nem biztos, hogy örülni fogsz neki. – Rob összezavarodott arckifejezése láttán folytattam. – Az a helyzet, hogy mostanában néha elég rosszul vagyok és vannak más gondok is, a lényeg, hogy… valószínűleg terhes vagyok.

Rob csak ledöbbenve bámult engem, nem szólt egy szót sem. Kezei az arcomról leestek maga mellé. Vagy percekig meg sem mukkant, miközben én egyre idegesebb lettem. – Mondj valamit – kérleltem kétségbeesetten.

- Te… te szeded a fogamzásgátlót. Mégis hogyan…? – habogta.

- Nézd, én sem tudom, hogy történt – sóhajtottam, majd leomlottam az egyik fotelbe. A sírás kezdett kerülgetni. – Hidd el, nem ezt terveztem én sem, hiszen ez egy gyerek! Egy igazi, lélegző, síró gyerek amire én még nem vagyok felkészülve!

Rob észhez tért könnyeim láttán, gyorsan odajött hozzám és elém térdelt, megint az arcomat simogatva. – Tudom, kicsim. Ne aggódj semmi miatt, most először is ki kell derítenünk, hogy tényleg… tényleg babánk lesz-e – csuklott el megnyugtatónak szánt hangja.

- Igazából… Ash addig nem nyugodott, amíg meg nem vetetett velem egy terhességi tesztet – mondtam.

- Szóval akkor… akár most is megtudhatjuk? – Bólintottam. Rob nagy levegőt vett, majd kifújta. – Rendben – sóhajtotta. Az előbb még ő aggódott értem, de most meg nem kellett attól tartanom, hogy mindjárt elájul a meglepettségtől. Félve hagytam a nappaliban, hogy megcsináljam a tesztet.

Nem merten azon gondolkodni, hogy mi lesz az eredmény. Rob felkapta a fejét az ajtó nyílására, én pedig leültem mellé a kanapéra. – Pár perc és kiderül – magyaráztam halkan. Rob nem felelt. Érezni akartam a biztonságot adó ölelését, és azt, hogy minden rendben van. Szorosan hozzábújtam, ő pedig körém fonta karjait és egy apró csókot nyomott a homlokomra.

- Mi lesz akkor, ha pozitív? – kérdeztem aggódva.

- Hát… először is veszünk egy szép, nagy házat a külvárosban – mosolygott rám. – Ashley bele fog őrülni, ha nem rendezheti be a babaszobát, Liz pedig gyerekkel fogja nyaggatni Tom-ot, mi pedig jót röhögünk rajtuk.

Felnevettem az elképzelésen. – Nem hangzik rosszul – mosolyodtam el. – De biztos, hogy ezt akarod?

- Azt hittem ennél boldogabb már nem is lehetnék, legalábbis a tegnap este után, mikor beleegyeztél, hogy a feleségem légy – mondta. – De tudod mit? Most még boldogabb vagyok, Kristen! Oké, nem terveztük be ezt a kisbabát, és akkor mi van? Tudom, hogy mindketten imádni fogjuk őt.

A szeméből csupa őszinteség és nyugalom áradt. Ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy igenis ez az, amit akarok! Még akkor is, ha kicsit váratlanul ért minket.

A megkönnyebbüléstől könnyek folytak le az arcomon, de Rob azonnal gondosan el is tüntette őket. – Ne aggódj semmi miatt, szerelmem. Mindent megoldunk – mormolta a fülembe, és még közelebb húzott magához. Felnéztem a szemébe, ő pedig mérhetetlen szeretettel pillantott rám, szinte olvadozni kezdtem tekintetétől. Egy csókért hajoltam felé, amit ő természetesen nem vont meg tőlem. Puha ajkai gyengéden játszadoztak az enyémekkel, miközben kezei ott simogattak, ahol csak értek. Mikor eltávolodtunk egy kicsit egymástól, Rob rám mosolygott.

- Azt hiszem most már megnézhetjük – mondtam idegesen. Rob bólintott.

- Minden rendben lesz – szorította meg a kezem bátorítóan. Másik, izgalomtól remegő kezembe vettem a tesztet, majd egy nagy levegő után rávettem magam, hogy rápillantsak. Ahogy megláttam az apró jelet, elállt a lélegzetem.

Boldog szülinapot, Rob!

42. fejezet

 

 Na, most, hogy végre letudtam a ballagást meg minden ilyesmit, be tudtam fejezni ezt a részt. Jó hír, hogy már vagy fél éve nem írtam ilyen hosszú fejezetet. :D Csütörtökön ugyebár nem lesz friss, mivel hétfőtől érettségi (ja és köszönöm a jókívánságokat), de utána újult erővel látok neki. Amit rögtön észrevehettek, az a pár éves ugrás, remélem, azért tetszeni fog. Örülnék a véleményeteknek, és nagyon kíváncsi is vagyok rájuk. :)
Abellana

NÉHÁNY ÉVVEL KÉSŐBB

(Rob)

Verőfényes napsütés ébresztett fel. Hunyorogva körbenéztem a szobában, és egyedül találtam magam az ágyban. Alaposan kinyújtózkodtam és felállva észrevettem egy papírlapot a párnán. Közelebb emeltem magamhoz, hogy elolvashassam a sietősen írt üzenetet.

„Elmentem készülődni. A diplomaosztón találkozunk, ne felejtsd el, hogy utána a többiekkel ebédelünk. Szeretlek, K.”

Furcsa szorongás kapott el a szavak láttán. Na persze nem a tartalmuk miatt, hanem eszembe juttatták a ma esti terveimet. Gyorsan magamhoz kaptam a mobilom és ugyanazt a számot hívtam, amit mostanában elég sokszor.

- Halló? – szólt bele szokatlanul éberen. Ezek szerint nem ébresztettem fel.

- Elment, tiszta a terep. Átjöhettek – mondtam.

- Tíz perc múlva ott vagyunk – felelte. Ahogy letette a telefont, nagy levegőt vettem és úgy döntöttem, minden izgalmam és enyhe félelmem ellenére szembenézek a mai nappal. Ezen a napon több szempontból is lezárul egy korszak. A diplomaosztód után már mindenki elvárja tőled, hogy felelősségteljes felnőtt légy.

Ahogy kiléptem a hálószobából és körbenéztem a lakásban, mindenhol az elmúlt négy év emlékeit láttam. Fényképeket – néhány bekeretezve a polcokon, néhány csak egy mágnesen lógva a hűtőn, apró, egymásnak ajándékozott dolgokat vagy éppen közös nyaralásokról szerzett szuveníreket.

Néhány hónapja költöztünk össze Londonban és mindketten azonnal megszerettük ezt a helyet. Elvégre mégiscsak az első közös lakásunk. A csengő viszont nem hagyott elmerülni az emlékekben, úgy tűnik a „vendégeim” ezúttal nem késtek. Ahogy kinyitottam az ajtót, szembetaláltam magam Tommal és Lizzyvel. A húgom úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne az izgalomtól.

- El sem hiszem, végre elérkezett a nagy nap! – sikítozta, majd a nyakamba ugrott.

- Na ja… - nyögtem, kétségbeesetten próbálva levegőt venni. Végül Tom elégelte meg a fulladozásomat.

- Elég, most nincs erre időnk – mondta Lizzynek. – El kell készülnünk ma estére.

- Ahogy mondod – bólogattam helyeselve. – Mindennek tökéletesnek kell ma lennie!

- Igazatok van – szakadt le rólam Liz. – Bocsánat. Szóval… pontosan meddig is lesztek távol a lakástól?

- Hát… a diplomaosztón találkozunk, aztán ugyebár ott leszünk az ebéden veletek anyáéknál. Gondolom valamikor este jutunk csak haza – soroltam a mai programot.

- Oké, figyelj… te és Kris tovább maradtok majd, én és Tom pedig azt mondjuk, hogy terveink vannak ma estére és előbb eljövünk. Előkészítünk mindent, Kristen pedig semmit sem fog sejteni amíg be nem lép ide – magyarázta a tervet Liz mosolyogva. Még átbeszéltünk pár dolgot, ami telefonon nem ment volna, hálásan megköszöntem Tomnak és a húgomnak a segítségüket, majd elindultak ők is készülődni.

Nem sokkal később már én is kocsiban ültem és az egyetem felé tartottam. Egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon miként fog végződni a mai este. Csak reménykedni tudtam benne, hogy a lehető legjobban. Mikor megérkeztem, minden zsúfolásig tele volt, ami nem is csoda. Ennek ellenére szinte azonnal belefutottam egy ismerős arcba.

- Rob, rég láttalak! Hol hagytad Kris-t? – üdvözölt Kellan. A „rég” persze azt jelentette, hogy mostanában alig futottunk össze. Még jó, hogy anyu mára hatalmas díszebédet tervezett be, amire mindenki meg lett hívva.

- Ashley-vel jött be, ma még nem láttam – feleltem a kérdésére. Még pár percig dumáltunk, aztán megegyeztünk abban, hogy az ebéden látjuk egymást, én pedig Kristen keresésére indultam. Azonban nem kellett messzire mennem. Tőlem néhány méterre éppen Ashley-vel beszélgetett, de ahogy megláttam, az ő tekintete is felém fordult. Ragyogó mosoly tűnt fel az arcán, majd mondott valamit Ashnek és elindult felém. Felnevettem, mikor a nyakamba ugrott és elkezdett csókolgatni.

- Nagyon jó kedvedben vagy ma – állapítottam meg mosolyogva.

- Még szép! Ma elkezdődik a nagybetűs élet, dolgozó és felelősségteljes felnőttek leszünk mind!

- Felelősségteljes? Biztos vagy te abban, hogy mind azok leszünk? – kérdeztem vigyorogva. Rögtön Tom jutott az eszembe, habár az tény, hogy a szerelemtől kicsit megkomolyodott az évek alatt. Mintha Kristennek is épp ő jutott volna eszébe, elnevette magát. – Azért hiányoltalak ma – fordítottam komolyra a szót.

- Tudom édes, sajnálom. Ash ragaszkodott hozzá, hogy kicicomázzon – felelte.

- Semmi szükség rá. Te mindig észbontóan nézel ki – mormoltam a fülébe, mire hallottam, ahogy vágyakozva felsóhajt.

- Te pedig mindig elfogult vagy, de köszönöm – forgatta a szemeit. Erről tudtam volna vitatkozni vele, de ma inkább nem tettem. – Lassan ideje elfoglalnunk a helyünket. Rögtön utána találkozunk.

Egy utolsó csókkal újra elbúcsúztunk egy kis időre, várva, hogy elkezdődjön a ceremónia.

(Kristen)

Kicsit furcsán éreztem magam ma, leginkább nosztalgikusan. Hiszen lezárult egy időszak, méghozzá életem legjobbja. Persze tudtam, hogy a jövő is nagyszerű dolgokat tartogat számomra – ha Robbal vagyok, mindenképpen.

A diplomaosztó után Claire egy elég nagy „ünnepséget” szervezett. Meghívta anyut és Cam-et is, aki természetesen Ashley-t is hozta, akárcsak Lizzy Tomot. És ha már így alakult, Nikki és Kellan is hivatalosak voltak az ebédre, hiszen mind szoros barátságot kötöttünk az évek alatt. Még Victoria is hazautazott, szóval végre tényleg mind összegyűltünk. Éppen ezért mindnyájan nagyon jól éreztük magunkat.

Anyu készségesen segített Claire-nek a konyhában, de ők csináltak mindent, úgyhogy Liz már szedte is össze a tányérokat, hogy segítsen nekik, de én csak leintettem, hogy majd én megcsinálom. Mikor beléptem a konyhába, ők hirtelen szétrebbentek.

- Hát ti meg miről pusmogtok itt? – kérdeztem a homlokom ráncolva.

- Mi? Ugyan, semmiről… - legyintett anya. – Csak pletykálgatunk.

- Óh, Kristen, még nem is volt alkalmam mondani, hogy csodásan festesz ma, és Richarddal nagyon büszkék voltunk rátok – mosolygott Claire.

- Köszönöm – viszonoztam a mosolyt kedvesen. Majd felnevettem. – Remekül tereled a témát, Claire.

Ijedten anyámra nézett, úgy tűnt, tényleg nagyon titkolnak valamit. Már épp azon kezdtem volna elmélkedni, hogyan is szedjem ki belőlük, mikor megszólalt a mobilom. – Óh, nyugodtan vedd csak fel, drágám – szólalt meg anyám megkönnyebbülten. – Lehet, hogy fontos.

Elnézést kérve a teraszra siettem, hogy a többieket se zavarjam, de még hallottam anyámék pár szavát.

- Szerinted gyanakszik? – kérdezte Claire.

- Biztosan nem – felelte anyu halkan.

Nem volt időm ezen gondolkodni. Mikor felvettem a telefont, egy sikítás ütötte meg a fülemet. – Boldog felnőtté válást – visította Amanda.

- Kösz, de azt hiszem az már megvolt – nevettem. – Már megint hiperaktív vagy?

- Hát, tudod mit tesz velem a terhesség…

- Ja, tudom. Egyfolytában bekapod a legyet – viccelődtem.

- Miről beszélsz? Ő még csak a második! – méltatlankodott a legjobb barátnőm. – Egyébként sajnálom, hogy nem lehettünk ott, de már nem repülhetek. Pedig Jackson szerette volna, ha az évfordulónkat Párizsban töltjük.

- Semmi gond, nekem csak az számít, hogy te jól legyél. Majd bepótoljuk, mindenképpen ellátogatunk hozzátok, miután meglesz a második baba – ígértem.

- Szavadon foglak – felelte. – Na mindegy, tudom, hogy most elfoglalt vagy. Csak gratulálni akartam, és… hiányzol, Kris.

- Te is nekem – mosolyodtam el. Többet nem is mondtunk, csak elköszöntünk és letettük. A teraszon állva kicsit elkalandoztak a gondolataim. Arról, hogy mi minden történt az elmúlt években. Pont ma volt az évfordulója Amanda és Jack esküvőjének, és annak, hogy találkoztam Robbal. Pedig azon a napon még nem hittem, hogy találni fogok valaki olyat, mint akit barátnőm is talált.

A gondolataimat félbeszakították, mikor két kar fonódott körém hátulról. – Minden rendben? – kérdezte, majd finoman belecsókolt a nyakamba. Jólesően megborzongtam.

- Persze, csak Amandával beszéltem – feleltem, majd megfordultam a karjaiban. Egy csókért nyújtóztam felé, amit örömmel adott meg. Egyik kezemmel a mellkasát simogattam, míg a másik lassan felkúszott a hátán, és megállapodott a tarkójánál. Elégedetten nyugtáztam, hogy libabőrös lett.

- Ne csináld ezt velem, így is megölsz, Kristen – sóhajtotta. – Legszívesebben letépném rólad a ruhát, és csakis erre tudok gondolni, miközben a családommal kell bájcsevegnem. Ellenállhatatlanul szexi vagy.

- Örömmel hallom – nevettem fel. Imponált, mikor az egómat fényezte. – Ne aggódj, amint hazaértünk, csak a tiéd vagyok.

- Alig várom – suttogta a fülembe, majd egy utolsó csók után újra csatlakoztunk a többiekhez. Az idő szinte repült, ami nem is csoda, hiszen remekül éreztük magunkat. Egészen estig maradtunk, és utolsóként távoztunk, ugyanis anyu és Claire eléggé marasztaltak minket. Az biztos, hogy holnap kifaggatom őket erről a furcsa viselkedésről…

Azonban a szokatlan dolgoknak nem volt még vége. Rob hazafelé végig idegesnek tűnt valami miatt, nem is nézett rám, csak szótlanul vezetett. Olyan volt, mint aki azt várja, hogy mikor esik valami a fejére… pedig egy ilyen nap után nem ezt várná az ember.

Ahogy felfelé vánszorogtunk a lifttel a lakásunk felé, könnyedén végigsimítottam Rob alkarján, hátha kicsit ellazul. Felém fordult, és még mindig idegesen elmosolyodott egy pillanatra. – Sajnálom, kicsit… öhm… mindjárt megérted majd.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá. Mit értek meg? Ó, te jó ég… az a sok duma arról, hogy ma lezárul egy korszak, meg ez az idegesség… csak nem? Az ugye nem lehet, hogy Rob valami idióta módon akar kidobni? Hiszen most költöztünk össze, együtt tervezgettük a jövőnket. És most mégis lehetséges volna, hogy véget akar vetni ennek? Ha azt akarta elérni, hogy ugyanúgy szorongjak, mint ő, hát sikerült. Halálos csendben szálltunk ki a liftből, majd Rob kinyitotta az ajtót…

Komolyan kezdtem attól félni, hogy berángat és közli, hogy elege lett belőlem. Ehhez képest mikor beléptem, elakadt a lélegzetem. Egyáltalán nem erre számítottam. A lakást mindenhol apró mécsesek világították meg, aminek megkoronázásaként egy igazi kis terülj, terülj asztalkám fogadott minket a nappali közepén. Döbbenten Robra pillantottam, hiszen ez egyáltalán nem vallt rá. Sok romantikus dologgal meglepett már, de a gyertyafényes vacsora nem tartozott közéjük.

- Dehát ezt hogyan hoztad össze? – kíváncsiskodtam. – Végig velem voltál…

- Lizék segítettek be, igazából a húgom ötlete volt ahhoz, amit tenni készülök… - villantotta felém a kedvenc mosolyomat.

- Amit tenni készülsz? – visszhangzottam meglepetten. – Ezt nem teljesen értem.

Rob nem válaszolt, csak megfogta a kezem és leültetett az egyik székre. Kifújta a levegőt, majd megszólalt. – Kristen… én már régóta készen állok erre a lépésre, és úgy gondoltam, hogy talán most már te is. A részemről én ugyanúgy imádlak, mint mikor évekkel ezelőtt megláttalak ugyanezen a napon. Sőt, még jobban. És veled akarom tölteni a hátralévő életemet. Szóval…

Az állam szépen lassan a padlón landolt, miközben Rob féltérdre ereszkedett előlem. Hirtelen a mai nap összes furcsasága értelmet nyert. Rob remegő keze megfogta az enyémet, majd felnézett egyenesen a szemembe. Másik keze előhúzott egy dobozkát a zakójából. Megköszörülte a torkát, majd újra megszólalt. – Kristen, hozzám jössz feleségül?

Félve tekintett rám, mintha a nem szócskát várná, míg én megszólalni sem bírtam. Ezt egyszerre okozta a megdöbbenés, és az is, hogy kicsit el akartam nyújtani ezt a pillanatot. De szegénykém olyan elnyúzottnak tűnt a válaszomra várva, hogy megkönyörültem rajta. – Igen – suttogtam szinte hangtalanul. Rob mégis meghallotta, és a szorongó idegességet az öröm váltotta fel az arcán, miközben felhúzta az ujjamra a csodás gyűrűt. Boldogan felnevetett, majd a karjába kapva fölemelt és ajkai máris az enyémeket kutatták. Heves és szerelmes csók volt, tele boldogsággal, ami nem is csoda. Rob pár centire eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.

- Nagyon szeretlek – mondta halkan, miközben egyik keze végigsimított az arcomon. Örömmel viszonoztam volna a vallomást, de megint birtokba vette az ajkaimat, ezúttal még vágyodóbban és igencsak türelmetlenül. A combjaimnál fogva újra a karjába emelt, és elindult velem a háló irányába.

- És a vacsival mi lesz? – kérdeztem mosolyogva.

- Úgy tűnik várnia kell, most én vagyok soron – felelte Rob, majd bevitt a szobánkba. Szinte már ledobott az ágyra, amin én csak nevettem. Fölém kerekedett és tovább csókolt, gyengéden és végtelenül szeretetteljesen. Egyik keze lassan végigsimított testemen, érintései nyomán pedig rögtön fellobbant bennem a tűz. Ujjaim máris az ingjének gombjaival foglalatoskodtak, hamarosan pedig meg is szabadítottam a jelenleg felesleges ruhadarabtól.

Rob a hátam alá nyúlva lehúzta a ruhám cipzárját, és kínzó lassúsággal kihámozott a ruhából, miközben lágyan végigcsókolgatta a felszabaduló részeket. Mikor újra felkúszott hozzám, hosszassan a szemembe nézett, majd olyan csókot adott, hogy szinte elfolytam ölelő karjai közt. Ráérősen vetkőztük le egymásról az utolsó ruhadarabokat, folytonos csókokkal és simogatásokkal egybekötve. Rob magához húzta a kezemet, és elmosolyodott a gyűrűre nézve.

- Ettől jó ideig nem szabadulsz – mondta.

- Remélem is – feleltem mosolyogva. Egy csókot nyomott a kezemre, majd összekulcsolta ujjainkat. A következő pillanatban hangos nyögés hagyta el ajkaimat, mikor megéreztem, ahogy teljesen kitölt belülről.

Rob lassan kezdett el mozogni bennem, miközben egyetlen pillanatra sem engedte el a tekintetem. Ezernyi apró érintéssel adtuk egymás tudtára az érzéseinket újra és újra, míg nem valamikor hajnalban kimerülten ölelve egymást elaludtunk.

Reggel – vagyis inkább délelőtt – viszont nem túl kellemes dologra ébredtem. Szörnyen émelyegtem, valami nagyon nem volt rendben. Kikászálódtam Rob mellől és azonnal a fürdőszobába rohantam, ahol a vécé fölé görnyedve kiadtam magamból a gyomrom tartalmát. Legutóbb vagy egy éve történt ilyen, de akkor azért, mert elképesztően leittam magam, amiről most szó sem volt.

Mikor a rosszullétem lenyugodni látszott, megmostam az arcom és a fogam, majd kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. Ekkor azonban megakadt a szemem a naptáron és eltűnődtem. Számolni kezdtem a napokat, átgondoltam, hogy mostanában történt néhány furcsa dolog, de akkor sem gyanakodtam arra, amire most. Újra és újra számoltam a napokat, mire rájöttem, hogy valami tényleg nincs rendben. Ijedten jöttem rá, hogy mi lehet a bajom.

Friss elhalasztva...

Sajnos úgy jött ki ez a hét, hogy nem tudtam befejezni a mostani fejezetet, és most már biztos, hogy nem fog menni időre. A mai napon van ugyanis a végzősök szerenádja, amiről hajnali egy után érek haza, szombaton pedig ballagás, aztán hétfőtől csütörtökig érettségi. Szóval necces a dolog, megpróbálom vasárnapig befejezni. Az viszont biztos, hogy a jövő héten elmarad, mivel az írásbelik közben nem lesz időm ezzel foglalkozni. Bár ahogy észrevettem, nem sok embert érdekelt, de köszönöm annak a hat embernek, aki megtisztelt annyival, hogy írt pár sort. Sajnálom, hogy ez most így jött ki, próbálok igyekezni.

Abellana

41. fejezet

 

Sziasztok! :)
Újabb csütörtök, újabb fejezet... :D És ezennel már csak négy van hátra. Köszönöm azoknak, akik írtak az előző részhez és bocsánat azért, hogy ez most egy kicsit semmilyen rész lett, csak igazából egész héten azzal voltam elfoglalva, hogy az ilyen-olyan év végi jegyeimet javítsam, na de csak kész lett időben, szóval remélem azért nem fogjátok utálni :D
Abellana

(Kristen)

A másnaposság megkeserítette a napomat és ezzel nem voltam egyedül. Ashley-vel végigszenvedtük az órákat, miközben csak az a gondolat éltetett, hogy este már újra Robbal lehetek. Így hát mikor végeztem mindennel, próbáltam magamnak emberi külsőt varázsolni, mielőtt átmegyek hozzá. Tom nyitott ajtót, de rögtön ment is Lizzyhez, épphogy csak köszönt. Kicsit furcsa volt, de gondolom csak a sietség miatt…

Az is meglepett, hogy Rob tudta, hogy mikor jövök hozzá, mégsem láttam sehol. Viszont minden aggodalmam feleslegesnek tűnt, mikor lassan benyitottam a szobájába és megláttam az asztalnál ülni. Nagyon nézett valami papírt, de most nem érdekelt, azonnal az ölébe ugrottam és megcsókoltam. Azt gondoltam ettől kicsit jobb kedve lesz, de nem így lett. Visszacsókolt ugyan, de nem ahogyan szokott.

- Valami baj van? – kérdeztem elválva tőle.

- Nem tudom… szerinted valami baj van? – kérdezett vissza, számomra kifürkészhetetlen tekintettel.

- Nem igazán értelek – motyogtam. Rob továbbra is morcos pillantással meredt rám, majd végül felém nyújtotta azt a papírt, ami a kezében volt. Elvettem tőle és elolvastam. – Mi a franc ez? – kérdeztem megdöbbenve, miután felfogtam az értelmét.

- Az engem is érdekelne – felelte Rob. – Ezt nemrég hagyta itt valaki, aki nyilvánvalóan tud valamit, amit én nem.

- Rob, komolyan nem tudom, hogy mi ez. Biztos csak egy idióta vicc.

- Nem tudom, Kristen… és mi van például Tylerrel? Mikor találkoztál vele utoljára? – faggatott számonkérő hangon, ami nem igazán tetszett.

- Hát, összefutottam vele tegnap reggel, de csak azért beszéltünk, mert el akarta mondani, hogy hallott a balesetről és örül annak, hogy jól vagyok. De ennyi volt az egész. Te komolyan azt hiszed, hogy igaz amit ott írnak? – hitetlenkedtem.

- Fogalmam sincs, hogy mit higgyek, Kristen. Mármint…

- Nehogy megint azt mondd, hogy nem tudom mit akarok – szakítottam félbe dühösen. – Veled akarok lenni, nem bizonyítottam be már elégszer? Ha én bízok benned, te miért nem tudsz bízni bennem? Végül is lásd be, nem éppen hasonló a múltunk…

Rob meglepetten rám kapta a tekintetét. Úgy nézett rám, mintha épp megpofoztam volna. – Te most komolyan ezzel jössz? – kérdezte.

- Nem, csak azt mondom, hogy nekem több okom lenne a féltékenykedésre! – feleltem idegesen. Úgy gondoltam, hogy ebben teljesen igazam van, és nem akartam, hogy Rob eltérítsen ettől a véleménytől.

- Mégis milyen okod lenne rá? Elküldtem Camillát a francba, Candyre sem vetettem egy rohadt pillantást se, mert nem érdekel senki más!

- Egyáltalán nem erre céloztam, Rob! De úgy látom veled képtelenség megbeszélni a dolgokat, mert elvakít a féltékenység, amire semmi okod! – kiabáltam. Láttam, hogy válaszolni akar, de nem hagytam neki. – Szerintem most inkább mennem kéne. Ezzel az egésszel nem érünk semmit.

- Talán hozzá sietsz? – kérdezte azzal a bizonyos féloldalas mosollyal. Ez azonban nem a kedvenc mosolyom volt, hanem gúnyos és leereszkedő. És megbántott vele. Ezt ő is észrevehette, mert leolvadt az arcáról és megenyhülten sajnálkozni kezdett volna. – Kristen, én…

- Menj a fenébe – morogtam, majd kiléptem az ajtón és a saját szobám felé siettem, hogy elrejtsem mindenki elől a könnyeimet.

(Rob)

Összevoltam zavarodva. Pedig tisztában voltam azzal, hogy Kristen szeret, de ő nem látja magát úgy, ahogyan mások, ezért nem is tudja, hogy mennyire értékes. Bennem viszont nem volt semmi különleges, csak egy srác voltam, aki életében mindössze egy olyan kapcsolatot tudott összehozni, ami tovább tartott pár óránál. Tisztában voltam vele, hogy én nem érdemlem meg őt, valaki más viszont igen. És ezért őrülten féltékeny voltam.

Végleg tisztázni akartam mindent, és tudtam, hogy kihez kell mennem. Még akkor is, ha a hátam közepére sem kívánom őt. Mivel még egyáltalán nem volt késő, nem akartam holnapig várni. Mikor bekopogtam, pontosan az nyitott ajtót, akit kerestem. Látszott rajta, hogy nem kicsit meglepődött, hogy engem lát.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte barátságtalanul.

- Bemehetek? – kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését. Tyler vonakodva bólintott, majd elállt az ajtóból, hogy bemehessek. Várakozva nézett rám. – Ha most megkérdezném, hogy van-e valami közted és Kristen közt, őszintén válaszolnál?

- Attól függ. Tényleg ezt akarod kérdezni? – Gyilkos pillantást küldtem felé, hogy felfogja, ez most nem jó idő a játszadozásra. – Miből gondolod, hogy van valami kettőnk között?

- Ti mindig is jól kijöttetek egymással – vontam vállat. – Számomra túlságosan is jól. És nem vagyok vak, tudom, hogy nem vagy közömbös iránta.

- Ezt mindenki tudja – nevetett fel keserűen. – De arról fogalmam sincs, hogy miért kételkedsz benne. Kristen csak téged hajlandó észrevenni, nem létezik számára senki más és épp ezért sosem férkőzhettem a közelébe. Minden erőfeszítésem hiábavaló volt. Hidd el, bár azt mondhatnám, hogy egy kicsit is viszonozza az érzéseimet. De ő valami okból érted van oda.

Tyler szavait emésztgetve köpni-nyelni nem tudtam. Furcsa volt belegondolni, hogy ő így látja kívülről a kapcsolatunkat. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, hozzátette: - Legalább ha már ekkora mákod van, ne legyél akkora barom, hogy elcseszed!

- Kösz a jótanácsot – morogtam keserűen. Ki tudja, hogy nem csesztem-e el máris…

Miközben eljöttem onnan, még mindig azon gondolkodtam, amit Tyler mondott. De aztán hirtelen meghallottam egy hangot, ami kirántott a gondolataimból. – Rob! – Candy közeledett felém ezer wattos vigyorral a képén, amihez most baromira nem volt hangulatom. – Merre voltál mostanában? Nem is láttalak – mondta lebiggyesztett ajkakkal. Nem volt kenyerem ez a megjátszás…

- Igen, a múlt hetet kihagytam. Hosszú történet…

- Hát rendben. Egyébként úgy sajnálom azt a dolgot, biztos kicsit rosszul érzed magad – mondta, majd elkezdte a karomat simogatni.

- Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Hát hogy te meg Kristen szakítottatok. Persze én rögtön tudtam, hogy nem illetek össze, csak nem akartalak kiábrándítani. De megértem, ki akartad próbálni, hogy milyen ez a kapcsolat-dolog. Most viszont visszatér az igazi Rob! – vigyorgott.

- Nem tudom honnan vetted ezt, de nem szakítottunk! És különben is, most vagyok önmagam! – feleltem ingerülten. Hogy jön ő ahhoz, hogy véleményt alkosson bármiről, ami Kristennel kapcsolatos! Nyilvánvalóan a nyomába sem érhet.

- Mi az, hogy nem szakítottatok? De hát… én láttam ahogy valaki mással enyelgett! – dadogta értetlenül. – Rob, az a csaj csak dobbantóként használt téged!

Idegesen elkaptam a karomon lévő kezét és a szükségesnél talán kicsit erősebben szorítottam meg. – Te írtad azt a kurva papírt? – morogtam a képébe.

- Hát nem érted, hogy neked nem mellette van a helyed? – nyafogta. Ez egyértelmű beismerés volt. Dühösen ellöktem magamtól.

- Ha még egyszer Kristen közelébe mész, imádkozz, hogy ne akadj össze velem! – Nem vártam meg, hogy válaszoljon, de látszólag egy hang sem tudott volna kijönni a torkán. Faképnél hagytam és a számomra legfontosabb személyhez siettem, hátha még rendbe tudom tenni a dolgokat.

(Kristen)

Mikor kibőgtem magam, úgy döntöttem, hogy nem fájdítom tovább a szívem és inkább lefekszek aludni. Ashley inkább nem is kérdezte, hogy mi bajom, csak próbált megvigasztalni. Mielőtt átöltözhettem volna, meghallottam, hogy valaki kopog az ajtón. Csak azt tudnám mi a fenét akar valaki ilyen későn…

Nagy meglepetésemre Rob állt az ajtóban. – Bemehetek? – kérdezte könyörgő szemekkel. – Nagyon szeretnék beszélni veled, Kristen.

Csak szótlanul bólintottam, majd félreálltam az útból, hogy bejöhessen. Intettem, hogy kövessen a szobámba, mivel gondolom nem Ash előtt akarja megbeszélni a dolgokat… Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, karba tett kézzel vártam, hogy mondja, amit akar.

- Figyelj, tudom, hogy egy idióta voltam és mindent csak elbaszok, és éppen ezért attól félek, hogy bármikor elveszíthetetlek! Kris, te vagy a legjobb dolog az életemben, ha most hajlandó vagy megbocsátani nekem…

- Szóval már nem hiszed el azt a hülyeséget? – szóltam közbe.

- Dehogyis hiszem, sosem hittem, csak barom voltam! És azt is megtudtam, hogy Candy volt. Fogalmam sincs miért, de nem is érdekel, mert tudom, hogy nem igaz.

Candy? Ez egy kicsit meglepő volt, valahogy mégis számítottam rá. Talán azért, mert sosem tűnt százasnak a csaj… Ahogy Rob esdeklő tekintete az enyémbe fúródott, úgy éreztem, hogy a szívem megdagad a sok érzéstől. Jól esett, hogy bevallotta, mennyire szeret, és én is ugyanígy éreztem iránta. Minden rossz és negatív érzés azonnal elszállt belőlem. Közelebb léptem hozzá, méghozzá nagyon közel. Kezét az arcomhoz emelte és leheletfinoman végigsimított rajta.

- Nem kell bennem kételkedned – mondtam halkan, a szemébe nézve. – Szeretlek és csakis a tiéd vagyok. Mindenem a tiéd, Rob. – A mondatom végén már az ingét gombolgattam, majd lesöpörtem a válláról azt. Ajkaim lassan lefelé haladtak a mellkasán, mire belőle jóleső sóhajok törtek elő.

- Tudom… és sajnálom – nyögte ki két sóhaj közt.

- Akkor jó – vigyorodtam el boldogan, majd az ajkaira vetettem magam. Rob erősen magához szorított, mintha el sem hinné, hogy itt vagyok, és közben úgy csókolt vissza, mintha már évek óta csak erre a csókra várna. Örömmel simultam biztonságot adó ölelésébe. Az éjszaka hátralévő részében már nem a beszélgetés kötött le minket…

Annak ellenére, hogy alig aludtunk valamit, elég korán ébredtünk fel és én személy szerint teljesen kipihentnek éreztem magam. Talán csak a kicsattanó jókedvem miatt. Robbal csendben osontunk ki, mivel a drága szobatársam még az igazak álmát aludta. Robnak még vissza kellett mennie az órák előtt, de mikor már tizedjére hajolt vissza egy utolsó csókra, nevetve hessegettem el. Magamban mosolyogva – mint egy idióta – fordultam meg, miután becsukódott mögötte az ajtó. Felugrottam az ijedtségtől, mikor Ashley vigyorgó arcával találtam szembe magam.

- Úgy látom jól sikerült a békülés – nevetett fel.

- Nagyon is – mosolyodtam el elégedetten. – Tisztáztunk mindent és többet nem fog előfordulni.

- Ajánlom is, mert ha még egyszer megbánt téged, szétrúgom a mogyoróit! – viccelődött Ash, bár kinéztem belőle, hogy igazat mond. Csak felnevettem barátnőm szavain, majd úgy döntöttem, én is lassan helyre pofozom magam.

Hosszú idő óta úgy éreztem, hogy ma tényleg egy igazán boldog és bonyodalommentes napnak nézek elébe.